Ha két híres pszichológus összeül, megesik, hogy a csajozási stratégiákról is tud újat mondani.
A férfiak, de még a nők is hajlamosak borzasztó leegyszerűsítő módon gondolkozni a párválasztásról, a vonzerő mibenlétéről. Mintha legalábbis az izmai mennyisége vagy az autója árcédulája determinálná valakinek a lehetőségeit, végletesen beszűkítené a mozgásterét. Persze tagadhatatlanul van mindkettőnek jelentősége, de hogy mennyivel bonyolultabb kérdés ez, azt jól illusztrálja az alábbi videó.
A bő 8 perces beszélgetés Jordan Peterson (sokszor írtunk már róla) csatornájára került fel a minap. A kanadai pszichológus-író egy ismert kollégájával, az elsősorban szexuálpszichológiával foglalkozó Sarah Hillel társalog a párválasztási stratégiákról, szerencsére a laikus számára is érthető nyelven. Az általuk azonosított, egyik legsikeresebbnek mondott csajozási taktika egészen meglepően hangzik.
A kompetencia értéke
Peterson onnan indít, hogy a férfiak többsége meg van győződve, a sikeressége befolyásolja, hogy mennyire találják vonzónak a nők. Szerinte a férfiakat nem annyira a pénz érdekli, az inkább csak eszköz, amivel a jobb státuszért, elismertségért folyó versenyben előrébb lehet jutni. Sőt, a nőkre sem igaz a sztereotípia, hogy a vagyonra mennének, az pusztán a kompetencia jeleként kezelik. Azt a képességet keresik, hogy valaki vagyont tud teremteni, és azt önzetlenül megosztja az övéivel.
Peterson azonban felhívja a figyelmet egy érdekes jelenségre. Egy futballcsapat legjobbját, akivel megnyerik a bajnokságot, a többiek képletesen és szó szerint is a vállukra emelik. Ő lesz az, akivel lefekszik a csinos pompomlány, és feltehetjük a kérdést, vajon miért járulnak hozzá a társak, hogy ilyen státuszba emeljék, ha ez azzal jár, hogy elviszi a legjobb nőt.
„Az a gyanúm, hogy a férfiak valószínűleg a vadászat során tanulták meg értékelni a kompetenciát. Egy vadász egyedül, bármennyire ügyes, többnyire kudarcot fog vallani, míg ha a férfiak összefognak, a kollektív siker esélye sokkal nagyobb. A jártasság a vadászatban meghatározó tényező, de a többi vadásszal való együttműködési készség még fontosabb. (…) A férfiak mégis hajlandóak lesznek a legjobbat a legmagasabb pozícióba emelni, mert kollektív és egyéni érdekük is, hogy az ő követői legyenek, vállalva a reproduktív veszteséget is.”
Úgy véli, ugyanez igaz a harcra is: ha felemeled a leghősiesebb harcost, akkor ugyan evolúciós előnyt adsz neki, de ha az ő csoportjában vagy, akkor élvezed ennek az előnyeit. Peterson ezzel együtt is furcsának nevezi ezt a működést, Hill ugyanakkor hoz egy olyan érdekes példát az állatvilágból, amely erősíti az elméletet.
Vannak állatok, amelyek hímjei nagyobb tömegben próbálják felhívni magukra a nőstények figyelmét. Például a békák csoportosan kuruttyolnak, és emögött az van, hogy a legnagyobb, leghangosabb hím köré gyűlnek a többiek, mivel ő vonzza az összes nőstényt.
Ez ugyanaz, mint amikor a férfiak szívesen lógnak azzal, aki kiemelkedik közülük.
Még érdekesebb Hill azon megfigyelése, hogy mit jelent, amikor egy nagyon vonzó nő egy átlagos vagy akár kimondottan kedvezőtlen külsejű férfival van együtt. Sok olyan tulajdonság, amit a nők keresnek, nem mérhető fel a fizikai megjelenés alapján, így ilyen esetben rögtön felvetődik a bennük, hogy vajon „mit tud” az illető, ami kívánatos partnerré teszi: gazdag, sikeres, rendkívüli a személyisége? Minél nagyobb a szakadék a két külső között, annál erősebb ez a feltételezés.
Peterson le is vonja a – szerinte is vicces – tanulságot, miszerint egy nem különösebben előnyös külsejű férfi számára az a megfelelő párválasztási stratégia, ha felbérel egy gyönyörű nőt, hogy jelenjen meg vele nyilvános helyeken.