Úgy tűnik, a kapitalizmus mindig a legkisebb ellenállás irányában halad.

Ha valaki korporét lelkesedésében azon vívódna, hogy érdemes-e a karrierje (valójában: a munkaadója) érdekében feláldozni a magánélete egy szeletét, akkor szólunk, hogy nem, nem érdemes. A jó munkának, a tisztességes hozzáállásnak enélkül is meglesz a jutalma, a japán típusú munkalkoholizmus viszont egészségtelen.

Ennek az összefüggésnek egy vetületére hívja fel a figyelmet egy most publikált kutatás, amely arra jutott, hogy a vezetők hajlamosak a végletekig kihasználni a lojális munkavállalókat ahelyett, hogy védenék és jutalmaznák őket. Konkrétan: szívesen adnak nekik a munkaidőn kívüli nem fizetett vagy mások által elvégezni nem akart feladatokat, abból a racionális, számító meggondolásból, hogy azok

úgyis hajlandók áldozatokat hozni.

A lojalitás ugyebár egy fontos emberi erény. Benne van az elkötelezettség, a hűség, a ragaszkodás, elősegíti a bizalmat és a stabilitást a kapcsolatokban – legyenek azok személyes, szakmai vagy társadalmi jellegűek -, mert azt üzeni, hogy szükség esetén az illetőre lehet számítani.

A munkahelyen a lojalitás hozzájárul az összetartó munkakörnyezethez, erősíti a kölcsönös tiszteletet, ezáltal növeli az elégedettséget és sikeresebbé teszi a csapatot. De nagyon kell figyelni, hogy ne vigye az ember túlzásba, mert könnyű átcsúszni a határon, amelyen túl már inkább önfeladás, illetve a gazdasági szótárnál maradva: kizsákmányoltatás. Aztán jön a kiégés.

Annak adják a melót, akiről sejtik, hogy nem dobja vissza

A Journal of Experimental Social Psychology nevű megjelent tanulmány szerzői arra keresték a választ, hogy a munkahelyi viszonyok között meddig előnyös a lojalitás a lojális személy számára. Matthew L. Stanleyt és kollégáit különösen érdekelték az alkalmazottakat kizsigerelő szervezeti gyakorlatok. Négy vizsgálatot végeztek, egyenként 200-500 menedzser bevonásával.

Az eredmények azt mutatták, hogy a vezetők sokkal inkább készek voltak külön díjazás nélküli extra feladatokat adni annak, aki a kísérletben lojálisnak volt ábrázolva – különösen, ha túlórázásról volt szó -, mint más beosztottaknak. Lényegében úgy tekintettek rájuk, mint akik hajlandók feláldozni magukat a vállalatért, és ezt skrupulusok nélkül ki is használták.

„Tekintettel arra, hogy azok a munkavállalók, akik hajlandók részt venni a saját kiszipolyozásukban, erősítik a lojális attitűd elismertségét, a kettő közötti kétirányú oksági kapcsolat potenciálisan a szenvedés ördögi körét hozhatja létre egyes munkavállalók számára”

– idézi a tanulmány megállapítását a Psypost.org.