Franciaország északnyugati részének történelme két invázió kapcsán is bekerült a történelemkönyvekbe. Az elsőt, azaz a XI. századit e régió lakói, maguk a normannok hajtották végre az angolszászok ellen, amikor az 1066-os hastingsi csatában Hódító Vilmos megszerezte Anglia trónját Harold Godwinsontól. A második, XX. századi inváziót viszont éppen az angolszászok bonyolították le ezen a területen 80 évvel ezelőtt. Sőt, a bayeux-i szőttest kiállító múzeum saját készítésű kisfilmje egyenesen azzal az üzenettel zárul, hogy 1066-ban a normandiaiak azért távoztak, hogy 1945-ben visszatérjenek.
Az erre járó utazó úton-útfélen belebotlik mindkét történet nyomaiba, de amíg a kora középkori eseményekről csak felületes tudással bír napjaink embere (ha egyáltalán), addig a náci Németország uralma alóli felszabadulás még most is része a kollektív emlékezetnek.
A francia történelemben a D-nap, mint a felszabadulás aktusának nyitánya van jelen. Elmondható, hogy Normandiában (főként Bayeux-ben) Charles de Gaulle, vagy a Szabad Franciaország Mozgalom jelképe, a Magyar Királyságból örökölt kettős kereszt (croix de Lorraine) áll a műemlék-szimbolika középpontjában. „Mellékalakokként” a partraszállás francia hősei is megjelennek, például az ouistrehami kaszinót elfoglaló kommandó parancsnoka, Philippe Kieffer.
Normandiában öt olyan temető is található, melyben a Wehrmacht katonái nyugszanak: a legnagyobb La Cambe (21 160 sírral), melyet Huisnes-sur-Mer (11 956 sírral), La-Chapelle-en-Juger (11 169 sírral), Orglandes (10 152 sírral) és Saint-Désier-de-Lisieux (3735 sírral) követnek. Ezen kívül találunk még olyan nyughelyeket (amilyen például Bayeux-ben a Brit Nemzetközösség katonai temetője), ahol a szövetségesek katonái mellett németeket is elhelyeztek.
Az amerikai emlékezetben a normandiai partraszállás a XX. század legdicsőbb katonai bravúrjaként tartatik számon. Ennek a központi figuráiként a Nagy Egyenlítőt, Dwight D. Eisenhower tábornokot, az Overlord-hadművelet fejét; Omar Bradley tábornokot, a 11. hadseregcsoport parancsnokát vagy a máig óriási kultusznak örvendő George S. Patton tábornokot, a 3. amerikai hadsereg parancsnokát említhetjük az elsők között.
Külön rajongótábora van a 101-es légideszant-hadosztálynak (a Vijjogó Sasoknak), ami elsősorban Stephen E. Ambrose Elit alakulat (Band of Brothers) című könyvének és az alapján készült HBO filmsorozatnak köszönhető.
Normandiában a brit hősöket is felszabadítókként tartják számon. Montgomery tábornok neve a Sword partszakasz közelében található Colleville nevében él tovább, mint Colleville-Montgomery, a Pegazus-hidat elfoglaló John Howard nevét utca őrzi Ranville-ben, de a skót Lord Simon Fraser (Lord Lovat) és Bill Millin, a dudás alakja is közismertnek számít arrafelé.
Kanada szerepéről kevés információ ment át a köztudatba, holott a Juno partszakasz megszerzése és biztosítása kanadai egységek feladata volt. Ez számukra amolyan revans volt,
hiszen 1942-ben már próbálkoztak egy partraszállással Dieppe-nél, ez azonban igen tragikusan végződött.
A partszakaszon felállított Juno Centerbe látogatókat ma kanadai egyetemisták vezetik körbe a környékben található bunkerekben és az emlékközpont kiállításain, hogy így emlékezzenek meg Rod Keller tábornok csapatainak hősi kiállásáról.
Ismert és kevésbé ismert helyszínek
Hidat vegyenek!
A D-nap legkorábbi hadművelete mintegy negyedórával éjfél után kezdődött. Három Horsa típusú vitorlázó repülőgép jelent meg az éjszakai égbolton Bénouville hídja felett, fedélzetén a 6. brit légideszant-hadosztály tagjaival. Vezetőjük, John Howard őrnagy azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a hidat, és az erősítés megérkeztéig tartsa is meg.
A 31 éves tiszt és társai egy igen kockázatos küldetésre vállalkoztak: vaksötétben kellett vitorlázógépeikkel úgy landolni, hogy a németek azt meg ne neszeljék, majd a lehető leggyorsabban átvenni az irányítást a híd felett.
Bénouville hídját Caen csatornája fölé építették 1935-ben. Egy billenőhídról van szó, ami (ranville-i testvérével egyetemben) szárazföldi összeköttetést tud biztosítani Ouistreham kikötője és Normandia fővárosa, Caen között. A híd tehát az egyik legkorábbi stratégiai célpont volt a szövetségesek térképén.
A vitorlázógépet egy vontatógép segítségével juttatták a levegőbe, ami a célponttól meghatározott távolságra elengedte azt. Ezután már csak a pilóta ügyességén múlt minden: ha jól manőverez, akkor a legénység és a szállított hadianyag a lehető legkisebb sérüléssel ér földet.
Mindez azonban csak leírva hangzik ilyen könnyen: a vitorlázógépek faszerkezete igen törékeny volt (a katonák csak repülő koporsónak hívták őket), a landolást pedig nehezítették a fényviszonyok,
és akkor még nem is beszéltünk a különféle diagnosztikai eszközök (például az emelkedést-süllyedést mérő variométer) hiányáról, illetve a már említett teljes éjszaki sötétségről.
Mindezek ellenére Howard és csapata sikeresen ért földet a hídtól mintegy 40 méternyire. A meglepetés ereje az ő malmukra hajtotta a vizet, mivel körülbelül tízpercnyi tűzharc után a rádiós egy rejtett frekvencián már jelezte: a hidat elfoglalták.
Az összecsapás során vesztette életét Denham Brotheridge főhadnagy, akit a D-nap első szövetséges halottjaként emlegetnek. Éjjel 3-kor az erősítés is megérkezett, a britek 7. ejtőernyős-zászlóalja és a skót Lord Lovat kommandója képében.
Bénouville hídja 1944. június 26-a óta a Pegazus híd nevet viseli, ami egy utalás a brit ejtőernyősök címerére, melyben a mitikus szárnyas ló látható. A csatorna 1993-as kiszélesítésekor le kellett cserélni egy nagyobbra, ami a megnövekedett gépkocsiforgalomnak is jobban megfelel.
Az eredeti híd ma a ranville-i Pegasus Memorial területén található, alig 500 méterre egykori helyétől. Az emlékhely állítólag szimbolikus áron, egy frankért kapta meg a szerkezetet a francia államtól – és utólag ezt sem kellett kifizetnie. A kíváncsi múzeumlátogató megcsodálhatja rajta a D-napon keletkezett golyó ütötte nyomokat, de közelben becsapódott Horsa vitorlázógépek szerkezetét is meg lehet itt tekinteni.
Dudaszó és kaszinó
Pegazus hídtól mintegy hat kilométerre található Ouistreham kikötője, amely a brit egységek partraszállásához kijelölt Sword partszakaszhoz tartozik. Ma innen indul a komp, melyen hétórányi utazással Portsmouth-ba utazhatunk.
Bernard Montgomery számára az itteni partraszállás azért volt fontos, mert körülbelül 18 kilométerre innen fekszik Normandia fővárosa, Caen. A brit tábornagy számára presztízskérdés volt, hogy 24 órán belül bevegye a várost – a hadművelet során azonban több hibát is vétett. Az egyik, hogy elrendelte Caen bombázását, ami a későbbiekben a továbbhaladást is megakadályozta hadserege számára. Mindemellett
a civileket sem sikerült evakuálni, így a caeni csata végére a lakosság 60 ezer főről 17 ezerre csökkent, miközben a XI. század óta álló város több mint kétharmada megsemmisült. Montgomery másik nagy hibájaként szokás felróni még, hogy nem használta ki a hírszerzésben rejlő lehetőségeket.
Pedig megtudhatta volna, hogy a németek 21. páncéloshadosztálya már Caen közelében van. Az azonnali lerohanásból így lett két hónapos véres küzdelem.
És ha valaki esetleg Montgomery visszaemlékezéseiben azt kutatja, hogy ő mit gondol erről az időszakról, akkor azt tapasztalja, hogy Caen ostromának csupán két-három bekezdést szánt, míg ekkoriban elveszett éjjeli edényének történetét másfél oldalban élvezheti a kíváncsi olvasó.
Montgomery mellett szállt partra saját kommandójával Simon Fraser, Lovat 15. lordja is. Kísérője, a D-nap egyik ikonikussá vált figurája, William Millin volt. A skót arisztokratát ugyanis ősi szokás szerint saját harci dudása (!) kell hogy kövesse a csatába, aki hangszerével a harci kedvet hivatott növelni.
Millin ezt megérkezésükkor meg is tette: Lord Lovat kedvenc dalát, a Highway Laddie-t. A skótok a Pegazus-híd felé vették az irányt, és ők erősítették meg az éjfél óta ott harcoló John Howard sorait. Millin később a híd mellett található emlékmúzeumnak ajándékozta dudáját, mely mai napig megtekinthető a kiállításon.
Sword partszakaszon találjuk a francia ellenállás hőseinek emléket állító Kieffer-emlékművet is. A szobornak nevet adó Philippe Kieffer kommandója a britekkel érkezett. Úgy esett, hogy döntő szerephez jutottak az ouistrehami Barriére kaszinó elfoglalásában, melyet ekkor a németek erődként használtak. Állítólag egyik katonája, Guy de Montlaur gróf, azt mondta Kieffernek, hogy számára ez az ostrom személyes ügy, mert egy vagyont veszített el ott.
A kaszinó ma is áll – természetesen felújítva, nem messze a Kieffer-emlékműtől. Ez utóbbit 1984-ben, a D-nap 40. évfordulóján adta át Mitterand köztársasági elnök. A szobor formája a francia ellenállás egyik központi szimbólumát, a lángot jeleníti meg. Tövében ott találjuk Kieffer és Lord Lovat képmását, mellettük pedig az itteni partraszállás hősi halottainak nevét olvashatjuk.
Eperfa kikötők
Az MI5, azaz a brit katonai hírszerzés, még a D-nap előtt kihallgatta a Daily Telegraph nevű napilap két munkatársát, Melville Jonest és Leonard Dawe-t. A két személy azért került a kormányügynökség célkeresztjébe, mert a keresztrejtvényrovat szerkesztőiként több olyan szó szerepelt a megfejtések között, melyeket kódnévként használtak a szövetségesek.
Ilyen volt a hűbérúr (Overlord), a Utah, és az eperfa kifejezés is. Természetesen miután tisztázódott, hogy a két személy csupán ráhibázott ezekre a szavakra, és kémtevékenységet nem végeztek, szabadon távozhattak.
Utóbbi esetben az MI5 munkatársai az úgynevezett Mulberry (ez az eperfa) kikötőre asszociáltak, melynek megépítését Lord Mountbatten javaslatára maga Winston Churchill szorgalmazta. Kódnevét állítólag onnan kapta, hogy a tervezők irodájának ablakából eperfákat lehetett látni.
Arromanches-les-Bains egy kisváros, mely a Gold partszakaszhoz tartozott. Június 6-án az 50. brit gyaloghadosztály Douglas Graham vezérőrnagy vezetésével itt szállt partra, majd nagyobb nehézségek nélkül tudtak továbbhaladni dél felé, és másnap már Bayeux-ben is voltak. Nem volt hát akadálya annak, hogy
az ellátási útvonalak szempontjából fontos mesterséges kikötőket megépítsék: a D-nap délutánján már nagyjából másfél millió tonnányi alkotóelem úton is volt.
Két mesterséges kikötő épült fel: a Mulberry A Saint-Laurent-sur-Mernél, az Omaha partszakaszon, és a Mulberry B Arromanches-nál, a Gold partszakaszon. Június 19-én azonban erős tengeri vihar érkezett a normandiai partokhoz, minek következtében a Mulberry A teljesen használhatatlanná vált, így az ellátási útvonalak végül Mulberry B-n (vagy ahogy akkoriban nevezték: Winston-réven) haladtak át.
A kikötő több alkotóelemből állt: a hullámok megtörését szolgáló félig elsüllyesztett hajókból (kódnevük Goosberry, azaz egres volt); a szintén hullámtörésért felelős két- és hatezer tonna közötti betontömbökből (Főnix-keszonok); a vízen lebegő úttestekből (Whale, azaz bálna), valamint az őket lehorgonyzó pontonokból (Beetle, azaz bogár). Ezek védelmében több mint 120 ezer tonnányi felszerelés, 50 400 jármű és 286 586 ember tudott partraszállni.
Az Arromanches-les-Bains-be érkező látogató szeme elé ma is különös látvány tárul, ha a tengerpart közelébe érkezik. Miután átküzdi magát a szuvenírboltok, kávézók és éttermek garmadáján, feltűnnek a 75 évvel ezelőtt épített mesterséges kikötő darabjai – melyek még most is ott állnak a part közelében, dacolva az idővel és az óceán hullámaival.
Temető a csatatér felett
Az amerikai közemlékezetben központi helyet foglal el Omaha partszakasz mint a második világháború európai hadszínterének egyik legvéresebb helyszíne. Ehhez valószínűleg a popkultúra is hozzájárult, elég, ha csak Tom Hanks és Steven Spielberg közös filmjére, a Ryan közlegény megmentésére vagy Medal of Honor és a Call of Duty WW2 című videójátékokra gondolunk.
Június 6-án reggel fél 7-kor itt, Saint-Laurent-sur-Mer mellett szállt partra az 1. és a 29. gyaloghadosztály. A közel 10 kilométer hosszú partszakaszon kemény ellenállásba ütköztek. Szerencsétlenségükre a puhító bombázás érintetlenül hagyta a partmenti bunkereket és géppuskafészkeket, fedezéket pedig a sík terepen nemigen lehetett találni.
A nagy ellenséges tűz hatására zűrzavar és félelem uralkodott el a parton, Omar Bradley tábornok pedig már a visszavonulást fontolgatta. A helyszínen tartózkodó Norman Cota tábornok és George Taylor ezredes azonban helyre tudta állítani a csapatok morálját, feljutottak az ellenséges állások mögé és sikerrel be is vették azokat.
Az amerikai veszteségek (sebesültek, halottak és más módon harcképtelenné váltak) 2000-5000 fő közé tehetők, a németeké 1200-ra. A D-napnak egyértelműen ez volt a legkeményebb szakasza.
A parton ma Anilore Banon A bátrak (Les Braves) című alkotása áll. Az emlékművet 2004-ben adta át George W. Bush elnök. A szobor pengékre és hullámokra emlékeztető formái három külön kompozícióból állnak: az első A remény szárnyai (The Wings of Hope), a második Fel, szabadság! (Rise, Freedom!), a harmadik A testvériség szárnyai (The Wings of Fraternity) címet viseli.
Nem egészen öt kilométerre a parttól, a Colleville-sur-Mer melletti 70 hektáron terül el a Normandiai Amerikai Temető, melyet a már fent említett Spielberg-filmből is ismerhetünk. Ezt az 1956 júniusában átadott nyughelyet a francia állam ajándékozta az USA-nak, fenntartója pedig az ABMC (American Battle Monuments Commission, azaz Amerikai Katonai Emlékműbizottság). Ez az intézmény 26 temetőt és 29 emlékhelyet gondoz szerte a világon, közel 75 millió dollárnyi éves költségvetésből.
Nem csoda hát, hogy a Colleville-i temető rendezettsége és nyugalma minden látogatót lenyűgöz. 9386 katona sírját találjuk itt, de emellett az Eltűntek Falán 1550 nevet is láthatunk. A márványból faragott fejfák kereszt-, illetve Dávid-csillag-formájúak, leolvasható róluk az elhunyt neve, rangja és katonai egysége, az állam, ahol besorozták, halálának napja, valamint esetleges kitüntetései. Az ismeretlen katona sírján a következő olvasható:
„Itt nyugszik örök dicsőségben egy bajtársunk, kinek nevét csak Isteni ismeri” („Here rests in honored glory a comerade in arms known but to God”).
Szűz Mária és a légideszant
1944. június 6-án, éjjel 2 előtt pár perccel jelentek meg Saint-Mére-Église felett az 505-ös légiszállítású hadosztály ejtőernyősei. Szerencsétlenségükre a falu lakossága és német védői nem aludtak: a főtéren éppen egy ház lángolt és annak oltásán dolgoztak.
Az akció így hamar vérfürdőbe fulladt, mert a németek az ejtőernyősök egy részét már a levegőben eltalálták.
Szomorú látvány fogadta Sainte-Mére-Église-be érkező 101-es és 82-es hadosztály katonáit: a reggeli napfényben társaik holtteste lógott a környékbeli fákon és villanypóznákon. A falu hajnal 4 után végül az amerikaiak kezébe került, és a környék megerősítése mellett elkezdték halott bajtársaik méltóbb helyre juttatását is.
A Saint-Mére-Église-i események Cornelius Ryan Leghosszabb nap című könyve és az ez alapján készült 1962-es, azonos című film miatt kerültek a nyugati emlékezet középpontjába. Jó példa Benjamin Vandervoort alezredes alakja (a moziban John Wayne alakította), aki a földet éréskor eltörte a jobb bokáját, és így mankóra támaszkodva folytatta a harcot.
De ott van még a 29 éves John Steele figurája is: ő falu közepén álló XI. századi Sancte Marie Ecclesia harangtornyán akadt fenn. Társaihoz képest szerencsésnek mondhatta magát, hiszen
csak a lábát érte találat – igaz, a harangzúgás miatt rövidtávon halláskárosodást is szenvedett. A németek két óra múlva foglyul ejtették, ahonnan azonban sikerült megszöknie.
Aztán csatlakozott az 505-ös hadosztályhoz és részt vett a falu elfoglalásában is.
Éppen ezért nem csoda, hogy Sainte-Mére-Église fő látványossága a Szűz Mária nevét viselő templom. Harangtornyáról ma is egy ejtőernyős figura lóg – igaz, ő már főtér irányából látható, hiszen úgy könnyebb az arra járó turistáknak fotót készíteni róla…
Még izgalmasabb a látvány, ha az ember belép templomba, mert az igazi emlékezeti különlegesség ott kezdődik: ólomüveg ablakait ugyanis 1969-ben kicserélték. A főbejárat felett álló Szűz Mária alakját ma amerikai ejtőernyősök veszi körbe, de a kék sárkányra (ami valószínűleg a náci Németországot jelképezi) lesújtó Szent Mihály arkangyal mellett is felfedezhetjük a légideszant-alakulatok jelvényeit – mintha valamiféle középkori ikonok lennének.
A felszabadítók iránti hála Sainte-Mére-Église címerében is tetten érhető: a normandiai arany oroszlán felett látható templom jobbján és balján egy-egy csillag ereszkedik alá – természetesen ejtőernyő segítségével.
Út a szabadsághoz
A legnyugatibb partszakasz, Utah Beach, földrajzilag nem is Normandiához, hanem a Cotentin-félszigethez tartozik. Érdekes, hogy ez a helyszín nem képezte az eredeti tervek részét, de a régió legnagyobb kikötővárosa, Cherbourg bevételéhez végül a szövetségesek jónak látták beiktatni, hogy az ostromhoz szükséges utánpótlási útvonalat biztosítani tudják.
A Pouppeville és La Madeleine szomszédságában található 5 kilométer hosszúságú partszakasz azonban így sem pontosan ott van, ahová a partraszállást tervezték: az erős áramlatok miatt az amerikai 4. gyaloghadosztály ugyanis körülbelül 1,8 kilométerrel délebbre kötött ki.
Theodore Roosevelt Jr. dandártábornok azonban a környék gyors felmérése alapján úgy tapasztalta, hogy a védelem gyenge, így a véletlen talán jobb helyre is sodorta őket az előre eltervezettnél. Parancsnak is beillő gyors kijelentése („Innen kezdjük a háborút!”) a mai napig ismert az amerikai emlékezetben.
A háború után itt állították fel Patton tábornok francia összekötőtisztje, Guy de la Vasselais javaslatára a francia felszabadulás egyik legérdekesebb emlékművének, a Szabadság Útjának (La voie de la Liberté / Liberty Road) első, pontosabban nulladik darabját. Az 1947 szeptemberében megnyitott útvonal 1146 kilométer hosszú, és minden kilométerénél egy-egy útjelzőkövet helyeztek el.
A kövek központi szimbóluma a francia felszabadító mozgalom tengerből kiemelkedő fáklyája, amely keleti irányba (azaz Németország felé) tart. Minden kilométerkő tetején látható 48 csillag: ezek az USA azon államait jelképezik, melyek részt vettek Franciaország felszabadításában.
A nulladik kilométerkő Utah Beachen látható, míg az egyes számú a közeli Saint Marie Du Mont-ban, de találhatunk példányokat még Cherbourg, Carentan, Saint-Lô, Fontainbleau, Reims, Verdun és Metz területén is. Az utolsó, 1145. példány a belgiumi Bastogne főterén áll.