Nem szeretnék közhelyeket pufogtatni – pufogtatnak most szűkebb környezetünkben és a nagyvilágban épp eleget -, de elég körbenéznünk 2022 bármely napján egy random GPS-koordinátán, hogy több bizonyítékot találjunk rá, mint amennyit a két kezünkön meg tudunk számolni, hogy volt már jobban is ez a nyomorult sárgolyó – és persze voltunk már jobban mi is.
Talán ennek is köszönhető, hogy mostanában az általam mindig is felesleges, álszent körnek tartott udvarias bájcsevejekről újabban a Hogylétemről című Örkény-egyperces jut rendre az eszembe:
– Jó napot. – Jó napot. – Hogy van? – Köszönöm, jól. – És az egészsége hogy szolgál? – Nincs okom panaszra. – De minek húzza azt a kötelet maga után? – Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.
Örök optimizmusomból mostanában annyira futja, ha egy-egy különösen maga alatt lévő ismerősöm vigasztalásra várva rákérdez nálam, hogy de hát minek örüljek, rávágom: sosem volt még olyan aktuális a Carpe Diem, mint most… Cserébe a mondás második részét, miszerint gondolj a holnappal, egyelőre jobb elfelejteni. De komolyra fordítva a szót, sosem éreztem még ennyire aktuálisnak a szépség megtalálásának szükségességét a pillanatban:
egy percre megállni, és elmerülni a természet hangjaiban, érezni a szellő fuvallatát az arcunkon – iszonyatosan sokat számít! – a témában tudom ajánlani kiváló kollégánk idevágó értekezését.
Ebből az elérni vágyott, éteri állapotból azonban esténként sajnos könnyen kizökkenthet az iszonyatos mennyiségű zaj, ami a közösségi portálokról, a kereskedelmi és királyi televízióból zúdul ránk, így az ember magára valamit is adó, jó érzésű fia/lánya sikítva a streaming-szolgáltatók valamelyikére kapcsol, miután a set-top-boxot véletlenül kiejtette a harmadik emeleti erkélyről.
Mindezen nem segít az sem, hogy a – ide helyettesítsd be kedvenc szolgáltatód nevét – főoldalán három sorozatból kettő posztapokaliptikus, a harmadik meg true crime vagy doku, és valamiféle szörnyűséges pszichopatát/bűncselekményt vagy közelmúltbeli/közelgő katasztrófát/tömegszerencsétlenséget/háborút mutat be.
Az alábbiakban a szívemben elfoglalt helyük alapján emelkedő számsorrendben összegyűjtöttem azokat a sorozatokat, melyek gyakorlatilag a világégés közepette is mosolyt csalnak arcunkra, és visszaadják az emberiségbe vetett hitünket.
#1 After Life – Mögöttem az élet (Netflix)
A sokszor kéretlen, ám mindig tűpontos őszinteségéről ismert brit humorisra, Ricky Gervais írta és rendezte afféle terápiaként ezt a három évadot megélt, hat-hat, alig fél órás részből álló, önéletrajzi ihletésű sorozatot, amelynek a témája első blikkre, hunyorítva inkább érpattintásra tűnik sarkalni szerencsétlen nézőjét, az ugyanis nem más, mint a gyászfeldolgozás.
A maga Gervais által alakított főhős egy újságíró, aki feleségét elveszítve azon morfondírozik, hogy önkezével véget vet kiüresedett életének. A széria
látszólag kéjesen tocsog a Gervais-féle maró cinizmusban, valójában azonban hatalmas szíve van, és a homo sapiens végtelen emberségéről mesél egy elidegenedett világban,
hirdeti minden képkockájával a nagybetűs Jó Cél érdekében mindenen felülemelkedni képes emberiség diadalát.
#2 Pushing Daises – Halottnak a csók
Bármilyen abszurdnak hangzik, a legszívetmelengetőbb, életigenlő sorozatos listánkra rögtön egy másik, a halál tematikáját… khm… boncolgató széria is felkerült, ez pedig a 2007-től mindössze két évadot megélt, ám hamar kultstátuszba került Halottnak a csók.
Főszereplője, Ned azzal a képességgel van megverve, hogy egy érintéssel képes feltámasztani a holtakat, hogy a másodikkal vissza is küldje őket az örök vadászmezőkre – ha pedig valakit egy percnél tovább hagy életben, ahelyett bizony valaki más dobja fel a talpát. A gyilkossági ügyek felgöngyölítésére és gyerekkori flashbackekre építő sorozat azonban végtelenül emberséges, megkapón filozofikus – olyan, mint egy vastag pokróc rezsicsökkentés-csökkentés idején: hideg estéken jó újra és újra bekuckózni vele.
#3 The Good Place (Netflix)
A 2016-ban indult, négy évadot megélt The Good Place szintén egy látszólag igen cinikus alaphelyzetből indít, amikor is egy haláláig meglehetősen erkölcstelen hölgyet (Kristen Bell) egy adminisztrációs hiba folytán a pokol helyett a paradicsomba osztanak be.
Itt, miközben valódi személyazonosságát eleinte mások kárán is igyekszik megtartani magának, örök leckéken keresztül tanulja meg az őszinteség, a barátság, és az önzetlenség hegyeket is megmozgatni képes erejét, és így tesz róla, hogy ne csak a poénok miatt érezzük magunkat a sorozatot darálva egy igazán jó helyen.
#4 Miracle Workers – Csodatévők (HBO Max)
Apropó, mennyország! Simon Rich 2019-ben debütált, harmadik évadnál járó antológiaszériája sokszínű gárdát vonultat fel, élén a mindig remek Steve Buscamival, illetve Daniel Radcliffe-fel, aki a Harry Potter-filmek után sikítva menekült az egyre obskúrusabb mozgóképek ölelésébe, és aki újabban felpuffadtvízihulla-szerepben is szívesen lubickol. A 20 perces részekből álló,
első blikkre totál infantilis etapok különböző idősíkokban és helyszíneken (a meglehetősen bürokratikusan működő mennyországban, a sötét középkorban, illetve a vadnyugat alkonyán) a tagadhatatlan az anyámat is eladom egy poénért mentalitás mellett hatalmas szívről tesznek tanúbizonyságot.
Hiszen korok ide, szarlapátoló Steve Buscemi oda, a meglehetősen széles ecsetvonásokkal felvázolt karakterek és külsőségek mögött ugyanazt az üzenetet dobogja minden évad: a barátságnál és az elfogadásnál nincs fontosabb – ha e kettő megvan, minden van.
#5 Master of None – Majdnem elég jó (Netflix)
Aziz Anzari 2015-ben idult, szintén félórás epizódokat kínáló sorozata könnyed romkomnak indul ugyan egy kétbalkezes, csajozni vágyó, kisebbségben élő indiaival a főszerepben (őt alakítja végtelen bájjal Anzari). Hogy a második évadra aztán minden idők egyik leginkább életigenlő mozgóképes alkotásává, egy valódi filozófiai és spirituális kézikönyvvé nője ki magát, ami
úgy tanít szeretetről, barátságról, elfogadásról, hogy közben képes elkerülni, hogy didaktikussá váljon, miközben végig az élet elillanó, és épp ezért megismételhetetlen pillanatai megélésének énekel dicshimnuszt.
Az első és a második évad fináléja végén garantáltan nem lehet majd letörölni a vigyort a képedről, ha adsz a sorozatnak egy esélyt. A tavaly elkészült harmadik évadtól e helyütt azonban kifejezetten eltanácsolnánk, az ugyanis Anzari kínos metoo-ügye után afféle – igen cinikus – állásfoglalás az emberi kapcsolatok tiszavirág-életűségéről, amiről, hidd el, szívesebben elmélkednél egy várva várt, kellemesebb ingerekben dúskáló hét gazdag esztendőben.
#6 Ted Lasso (Apple Tv+)
Jason Sudeikis Apple Tv+-n debütált, annak zászlóshajójává avanzsált sorozata méltán lopta be magát annyi rajongója szívébe: címszereplője egy végtelen ‘egyszerű’, ám épp annyira aranyszívű amerikaifoci-edző, akit egy brit futballcsapat mellé igazolnak le úgy, hogy az azt sem sejti, hogy a két sportág nem egy és ugyanaz, a futball kifejezést pedig még véletlenül sem hallotta soha. Az igen szerethető – és végig vicces – széria valódi tanmese arról, hogy nem csupán az ész a fontos: ha az embernek helyén van a szíve, előbb-utóbb bizony rátalál a Nagy Csapat, amelynek játékosai sohasem fogják cserbenhagyni.
#7 Outlander – Az Idegen (Netflix)
A fekete öves, a Battlestar Galactica után a For All Mankinddal megint nagyot gurító Ronald D. Moore Diana Gabaldon bestsellernek számító, romantikus, történelmi, sci-fi-regényein alapuló, 2014-ben indult, a mai napig futó kalandsorozata látványos, remek a zenéje, és kiszámíthatatlanok a fordulatai. A széria az igaz Szerelem és a (mindegy, hogy vér szerinti vagy választott) család mindent elsöprő erejéről beszél a történelem különböző, viharos, mégis a mainál egyenesebb, és – amíg erőszakos halált nem haltál – élhetőbb évszázadaiban és meghatározó helyszínein.
A történelmi ismeretterjesztésnek is remek széria az első pillanattól az utolsóig lebilincselő, és a XXI. században bizony letaglózóan jóleső érzés meglesni egy olyan sorozat, amely korhű jelmezekkel és díszletek előtt ily naivitással és hittel mesél a szeretet időn és téren átívelő hatalmáról.
#8-9 Jóbarátok és Így jártam anyátokkal
A kilencvenes-kétezres évek két legendás, azóta is überhetetlen szitkomját e listán egy tételként kezeljük, hiszen lássuk be: amellett, hogy ez az a két sorozat, amiket elhivatottabb rajongóik konkrétan kívülről fújnak, különböző alaphelyzetük ellenére végső soron és tengernyi évadon át minden ízükben az életre szóló barátságok megingathatatlanságáról mesélnek.
És bár ma már egyikük sem jöhetne ki úgy, ahogy annak idején, egy másik korszellem szerint gondolkodó-cselekvő, bizonyos szempontból sokkal szabadabb világban, épp azért vesszük mindig elő őket, mert az olyan, mint egy rég várt, szókimondó sörözés a legjobb haverunkkal,
ahol hiába újra és újra ugyanazok a témák kerülnek elő, a végén megint azt érezzük, hogy megváltottuk a világot, az pedig most nagyon ráférne.
#10 Office – A hivatal (Netflix)
Ironikus, hogy sorozatos feelgood-ajánlónkat egy olyan anyaszomorító úriember foglalja keretbe, mint Ricky Gervais, pedig nem tehettünk mást, mint hogy az antipíszí brit megmondóember kultsorozatának amerikai újragondolásával zárjuk listánkat. Ha még nem láttad a Steve Carrel és John Krasinsky főszereplésével készült, 9 évadot megélt szitkomklasszikust, ne olvass tovább: nyomás a tévé/laptop elé, ha pedig már láttad, akkor te is tudod, hogy a könnyfacsaróan tufa, tulokhumorú, szinte hibátlan, máig lépten-nyomon általunk is megidézett, egy totálisan inkompetens papírkereskedő hivatal mindennapjait részletező széria minden idők legújranézhetőbb sorozata.
Totális inkorrektségével, szókimondó, a kisebbségeken és az emberi gyarlóságon lépten-nyomon élcelődő humorával, egytől egyig tökéletes, szerethető karaktereivel, és a munkahelyen kovácsolódó kapcsolatok és barátságok erejéből táplálkozó, iszonyú vicces, de valójában igen bölcs párbeszédeivel számunkra minden idők legfelemelőbb sorozata.
Epizódjaihoz úgy járunk haza, hogy az ajtóban gondosan levesszük a cipőnket, és mielőtt leülnénk mellé, egy könnycseppet elmorzsolunk, és kávét viszünk neki. Mellőle pedig újult erővel állunk fel, és azt vesszük észre magunkon, hogy a közös sorsunk tudatában sírva ugyan, de megint tudunk röhögni ügyes-bajos munkahelyi, magánéleti gondjainkon, így segítve át egymást az egyre nehezebb mindennapokon.
+1 Dalfutár
Természetesen ezer és egy opciónk van, ha csak kikapcsolnánk, kezdve a feelgood-filmklasszikusokkal, egy-egy ifjúsági BBC-sorozattal (Ki, vagy Doki, rád nézek!), amely zsáner nem képezi jelen cikkünk tárgyát, de akár David Attenborough tetszőleges természetfilmjét is ajánlhatnánk (na jó, az imádkozó sáskák, fekete özvegyek életmódját bemutatókat A szörnyeteg, a Dahmer-sztori farvizén most lehet, hogy nem).
De az a hazai (!), ellenben nem fikciós sorozat, ami engem személy szerint epizódról epizódra újra inspirálni képes, illetve újabban garantáltan ez az a szer, ami feltölt, és kicsit visszaállítja az ember(i)ségbe vetett hitemet,
az Hajós András még mindig méltatlanul alulnézett, az első évad után a Tv2-ről a Youtube-ra költözött dokureality-szériája, a Dalfutár. A formátum nagy ötlete az, hogy Hajós, aki maga a Dalfutár összehoz egy-egy, sokszor teljesen más korú-beállítottságú-világnézetű zeneszerzőt, szövegírót, producert, énekest, akik anélkül, hogy ismernék egymást, elkezdenek dolgozni egy közös dalon.
Az egyórás első részben megismerjük őket, hogy aztán a második epizódban végigkövethessük, ahogyan ezek a más-más élethelyzetből szalajtott emberek a közös cél érdekében végtelen alázattal létrehoznak egy dalt, és közben, mintegy járulékosan megismerik és elfogadják egymást. Ja, és közben általában még egy jó dal is születik, amivel rádióban ma már ritkán találkozhatunk.