Érdekes, és mondhatjuk rá azt is, hogy reménykeltő tanulmányt publikáltak az austini Texas Egyetem kutatói, melynek során több kísérletet végeztek el az úgynevezett proszociális viselkedés hasznosságát igazolandó.
Az egyikben 84-en vettek részt, akiket csak úgy, randomszerűen toboroztak a chicagói Maggie Daley Parkban. A résztvevők választhattak, hogy elajándékoznak-e idegeneknek egy csésze forró csokoládét vagy megtartják maguknak. A nyolcvannégyből hetvenöten úgy döntöttek: elajándékozzák.
A kutatók ezután odaadták a forró csokit a kiválasztott idegennek, és elmondták neki, hogy a vizsgálat résztvevője úgy döntött, neki adja az italát. Ezután kikérdezték őket a hangulatukról, és ők maguk is igyekeztek mintegy külső szemlélőként felmérni, hogyan érezték magukat a váratlan ajándéktól.
Nos, hamar kiderült, hogy a kutatók alulbecsülték az ajándékozás jelentőségét.
A forró csoki címzettjeinek hangulatát átlagosan +2,7-re tették egy -5-től +5-ig terjedő skálán – ezzel a szemben a címzettek átlagosan 3,5-ös fílingről számoltak be.
A vizsgálat szervezői ugyanebben a parkban végigcsináltak egy hasonló metódust muffinokkal. Összeszedtek 200 embert, akiket két csoportra osztottak. A kontrollcsoportban közülük 50-en kaptak egy sütit a részvételért, akik szintén pontozták a hangulatukat, egy másik 50 ember pedig azt, szerintük hogyan érezték magukat azok, akik kaptak egy muffint.
A másik 100 fős csoportban 50 embernek azt mondták, elajándékozhatják a muffinjukat idegeneknek. Nekik a saját és a megajándékozottak várható hangulatát kellett értékelniük. Az eredmények alapján azok, akik véletlenszerű kedvességből kaptak sütit, boldogabbnak mondták magukat, mint azok, akik a kutatóktól kapták azt magáért a részvételért.
A felmérés aztán laboratóriumban is folytatódott. A résztvevők ebben vagy „alapból” kaptak ajándékot, vagy egy másik résztvevőtől, majd el kellett osztaniuk 100 dollárt egy másik alany és saját maguk között.
Azok, akik valaki mástól kapták az ajándékot, a pénzosztásnál nagyvonalúbbak voltak, mint azok, akiknek simán odaadta azt a labor – utóbbiak a 100 dodóból átlagosan 41,2 dollárt adtak másnak, míg a többiek 48,02-t.
A vizsgálatsorozat alapján készült tanulmány megállapította, hogy bár az adakozók hajlamosak arra a tárgyra összpontosítani, amit éppen adnak, vagy arra a cselekvésre, amit éppen végeznek, a befogadóknak fontosabb az a boldogságérzés, amit kivált belőlük az, hogy kaptak valamit, vagy hogy segítettek nekik valamiben. Ebből az is következik, hogy az adakozók nem megfelelően belőtt „elvárásai” a jó cselekedetük célzottjai felé, akadályozzák őket az olyan proszociális viselkedésekkor, mint a segítségnyújtás és az adományozás.
Kiderült, hogy a nagylelkűség valóban fertőző
– mondta a vizsgálatot vezető Amit Kumar professzor.
További részletek a kutatásról itt olvashatók. A nagylelkűséghez szorosan kapcsolódó, szintén drámai pozitív hatást kiváltó dicsérésről itt írtunk felkavaróan: