Volt egyszer egy… Hollywood – 16 jelöléssel, 6 díjjal, 240 percnyi tragikomédia-élménnyel, miközben engem a kötelező mozis szénhidrátsokk mellett csakis Brad Pitt sármja volt képes ébren tartani – ami azért elgondolkodtató. Mi a fenét tud egy 56 éves, saját bevallása szerint is alkoholproblémákkal küzdő, két házasságot is elcsesző, egyesek által nyálas szépfiúnak titulált, majdhogynem a nyugdíj felé kacsingató, őszülő halántékát festékkel kozmetikázó férfi, ami még egy Tarantino-filmet is elvisz a hátán? 4 okot mondok, amitől egy férfi vonzóbb lehet meglett emberként.

Mielőtt habzó szájjal kommentháborúba kezdenél, gyorsan leszögezem: tisztában vagyok vele, hogy Tarantino meg nem értése az én szegénységi bizonyítványom, amely váddal képes vagyok együtt élni. (A Django egyébként tetszett.) Viszont, ha az én ízlésficamomat kivesszük a képletből, azt talán akkor is nehéz lenne elvitatni, hogy Pitt úr jelenléte nagyjából elengedhetetlen volt a film sikeréhez. Még akkor is, ha volt egy egyébként mindig zseniális DiCapriónk és egy vizuális élményként bőven Brad színvonalán tündöklő Margot Robbie-nk. Zárójel bezárva.

Szóval mit tud az 58 éves Brad Pitt, amivel a fastfashion-imádó, trash-zenére bulizó, Insta-trendeken nevelkedő Z-generációs csajoktól a Jávor Pál konszolidált sármján felnövő nagymamákig jóformán minden nő szívéhez képes eljutni, de legalábbis egy elismerő félmosolyt óhatatlanul bezsebelni?

Nagyjából ugyanazt, amit a Harcosok klubjában, a Trójában, a Szenvedélyek viharában, a Blöffben, A hét év Tibetben, és jesszusúristen, mennyi, de mennyi filmben még. Csak így, ebben az 50 feletti kiadásban valahogy egy kicsit még vonzóbbnak hat az, ami már régen se volt rossz.

De mielőtt abba a hibába esnék, hogy az 50-pluszos férfiak megmagyarázhatatlan bűverejét egyetlen entitásnak tulajdonítanám, azért egy jelentőségteljesebb sóhajtással további neveket írnék az övé mellé. Hiszen Robert Downey Jr. mostanság 56 éves, és sármja (eddigi) csúcsát a három évvel ezelőtti Bosszúállók: Végjátékra érte el. Keanu Reves 57 évesen a John Wick 1326. részét is simán képes lenne eladni, még ha nélküle a film a vasárnap délutáni kajakóma ingerküszöbét se ütné meg.

Hugh Jackman 53 évesen belemosolyog az Insta-hírfolyamomba, és máris jobb a napom.

Matthew McConaughey (52) kedvéért pedig éppen készülök megnézni egy Guy Ritchie-filmet, amit egyébként nem tennék.

Will Smith (53) – Martin Lawrence-szel ellentétben – pedig még mindig jól hozza azt a rosszfiús sármot, amit már 20 éve is imádtunk tőle. (Kivéve, amikor identitászavaros, pónicopfos, agyonfuxolt dzsinként bántja a szemünket egy egyébként is pocsék Aladdin-remake-ben, vagy amikor az Oscar-gálán pofozkodik).

Aztán én például Javier Bardemről (52) és Gerard Butlerről (52) sem felejtkeznék el, és Patrick Dempsey (56) nevéért is hajlandó vagyok leülni egy olyan film elé, melynek már a borijáról is süt, hogy a zs-kategóriás. De a ma már szintén 50-es Jared Leto, Christian Bale, David Beckham, Joe Mangelliano sem hiszem, hogy néhány év múlva csalódást okozna majd.  

Szóval igen, vannak ezek a férfiak, akik kérdés nélkül a B-oldalt pörgetik már, és akik alapvetően sem külsejüket, sem életútjukat tekintve nem feltétlen tökéletesek. És még csak nem is igazán hasonlítanak, hiszen akad köztük babaarcú, őszülő halántékú, de csúnyának titulált is; különc, konzervatív visszahúzódó és az életet nyitott házasságban habzsoló is. Alacsony, magas, szőke, barna. De akkor miért is szeretjük őket még kifutó szériásan is (vagy pont emiatt) ennyire?

A sárm, a középkorú férfiak pusztító fegyvere

Szögezzük le, hogy van a szépség és van a sárm, melyek egymástól szignifikánsan különböző fogalmak. Lehetsz 20-30 évesen is tökéletes testű, hibátlan arcú, makulátlan stílusú, de sármos ekkortájt még kis eséllyel. (Emlékezzünk Bradre, aki ’98-ban a babaarcú halálnak tökéletes volt, de a sármot inkább hozta a már akkor sem fiatal Antony Hopkins.)

Aztán lehetsz öreg, ráncos, ősz tincseket takargató, kevésbé megmunkált testet villantó, mégis igazi sármőr. Utóbbihoz inkább a benned, és nem a rajtad lezajló folyamatokon át vezet az út. Szerintem ez valami

olyan ajándék egy korosodó férfi számára, ami képes megfakuló esztétikumát maradéktalanul helyettesíteni.

Feltéve, ha ott keresi újjászülető önmagát, ahol azt kell.

Nem úgy, mint Mickey Rourke, aki a méltóságteljes, szexin öregedés helyett a Versace-féle agyonplasztika mellett döntött, ezzel sármját a klotyón leengedve. (Közbevetem, hogy bár Rourke saját bevallása szerint is túltolta a plasztikázást, de az első műtétekre állítólag a boxpályafutása miatti sérülések miatt volt szükség.)

Félreértés ne essék, nem a plasztika és még csak nem is a hihetetlenül elrontott plasztika miatt, hanem sokkal inkább annak a kétségbeesett vergődésnek az okán, ami még véletlenül sem egy érett, önbizalommal telt, sokat megélt, önmagával békében élő, erősségeit használni tudó férfi képét festi le. Márpedig

a sárm 70 %-ban ezekből a belső tényezőkből fakad, és csak a csekély fennmaradó részt adja a genetika, a befektetett fizikai munka, a kozmetika és az öltözködés.

Butlernek is több jutott a sármból, mint a klasszikus szépségből, mégis jól esik ránéznem.

#1 Karakter és önbizalom

Ha van valami, ami a sármon is túlmutat, és amihez szintén nem ártanak a letaposott évek, az az egyéniség, a büszkén viselt karakter. Vannak szerencsések, akik jó alapokkal születnek, vagy korán sikerül megtalálniuk a saját hangjukat, de a többségnek évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy rátaláljanak önmagukra, és fel is merjék vállalni azt. Méghozzá azzal a már-már pökhendinek ható nyugalommal és önbizalommal, aminél semmi sem tesz vonzóbbá egy egyébként egészséges önkritikával és világnézettel megáldott férfit. Robert Downey Jr.-t például ezért imádjuk.

#2 Józanság

Felismerni és értékelni az élet valódi értékeit ma már szuperképességgel felérő készség. A férfi pedig 20-40 között kifejezetten hajlamos ezekben a kérdésekben rosszul mérlegelni, amikor a karriervágy, a pénz, a bizonyítás, a halmozás, a majd én megmutatom keríti hatalmába. Ez persze egy pontig vonzó is lehet, azon túl viszont a nő inkább kettőt hátrébb lép, mert nem látja a maga boldogságát a képletben.

Aztán a kor előrehaladtával – optimális esetben – az origóhoz újra kicsit közelebb kerülnek a nézetek, sőt, olykor az új prioritások egészen romantikusnak ható sorrendiséget képesek felállítani. A megváltozott nézetek pedig a szavakba, a gesztusokba és a szemek csillogásába is egészen más fényt képesek csempészni. Valószínűleg ezért olyan jóleső érzés még most is Keanu Reves szerencsés vonásait látni a képernyőn és a vásznakon.

#3 Szív

A siker, a hatalom és a szereplés valahogy ritkán járnak kéz a kézben a hűséggel, a jámborsággal és a mély érzésekkel. Utóbbiak az általános felfogás szerint gátolják előbbiek kibontakozását. Ezt persze csak

azok szeretik így látni, akik inkább hisznek a rövidebb és egyszerűbb útban, mint az olykor rögösben.

A kedvesség, a mosoly, a természetesség éppen ugyanennyire alulértékelt eszközei a 21. századi férfinek. Pedig Hugh Jackman is pont ezek miatt annyira vonzó. A mosolyráncairól nem is beszélve.

#4 Maszkulinitás

Ha a legordítóbb hiányt kellene megnevezni, amit a mai nők felróhatnak a férfitársadalomnak, az valószínűleg annak a fajta maszkulinitásnak az éltüntetése lenne, amit

a cicanadrágokba bújtatott, agyonepilált, tartás nélküli, magukat a széltől is óvó férfiak visznek véghez a divat és a média által diktált közízlés oltalma alatt.

Pedig ha Penelope Cruz számára a sokak által csúnyának titulált Javier Bardem tud lenni az egyetlen, akkor nem biztos, hogy mindenki ugyanarra az ideálra vágyakozik.