Keanu Reeves lenne a könnyező a harcos, ha képes lenne könnyezni. Portré valakiről, aki nem üldözi a boldogságot, hanem a fájó sorscsapásokban megérlelt, éberen tudatos ember józanságával képes örülni annak, ami megadatott.
Reeves életéről, ami a sztárságon és az anyagi sikeren túl tocsog a szomorú letargiában, számtalan pletyka kering a neten. Élelmesebbek heartbreaking-videókban rágják a népek szájába, hogy ez a gyerek bizony többet szopott életében, mint pénteki bulizó a poszt-Uber Budapesten. Amikor tehát ehhez a cikkhez kerestem forrásokat, leplezetlen izgalommal csekkoltam az urbanlegends-oldalakat arról, mi igaz vajon a Keanu múltját vérzivataros filmdrámaként lefestő mendemondákból, és szívfacsaró, de banyek
a nagy részük tényleg az.
A hányatott ifjúkort a fátum gyakran a családi háttérbe kódolja; Keanu a libanoni Bejrútban született egy angol revütáncosnő (majd jelmeztervező) és egy hawaii-kínai (meg egyébként ír-portugál-angol) származású szerencsevadász fiaként, aki még a srác hároméves korában faképnél hagyta őket.
Az utolsó este ültünk a verandán, néztük a kék eget. Aztán másnap kivitt minket a reptérre, és 10 évig egy szót sem hallottam felőle.
– emlékszik vissza egy interjúban arra, amikor 13 éves korában utoljára találkozott apjával egy rövid nyaralás alkalmával. Samuel Nowlin Reeves-ről legközelebb akkor hallottak, mikor sittre vágták, mert narkót akart csempészni Hawaii-ra, de ekkorra az anya Keanu-val és két húgával már Kanadába költözött, hogy rövid amerikai kitérő után egy Paul Aaron nevű filmrendező oldalán találjon nyugalmat. Milyen meglepő: csupán egy év után a nevelőfater is lelépett tőlük, magukra hagyva őket a hűvös Torontóban.
Szabadelv, nyitottság
Abban, hogy felnőttként ez a szelíd és előítéletektől mentes ember válhatott belőle, állítólag szerepe volt Keanu multikulturális neveltetésének: nagyanyja kínai volt, emlékei szerint
teli volt a lakás népművészeti alkotásokkal, bútorokkal és nátriumglutamátban gőzölgő rizseskacsaszaggal,
de ugyanígy hatottak rá apja portugál gyökerei és az angol felmenők. Kanadában aztán nagy reménnyel vágott bele az ottani nemzeti sportba (hoki), de párhuzamosan a színészkedéssel is ismerkedni kezdett, ekkor még komolyabb siker nélkül.
Combos handicapnek tekinthető diszlexiája, a sok utazgatás és a bizonytalan családi háttér szinte predesztinálta arra, hogy a idő előtt otthagyja a középsulit, és egy vakmerő döntéssel Kaliforniába, konkrétabban Los Angelesbe utazzon, vissza a nevelőfaterja szárnyai alá. Az ambiciózus srác – ahogy azt kell – először kisebb szerepekkel szívott, olyasfajtákkal, amiket évtizedek múlva röhögve nézetnek meg vele a haverok a házibulin, vagy amikkel élőközönség előtt égetik beszélgetős műsorokban.
Néhány reklámszerep mellett aztán sikerült beverekednie magát a Nickelodeon történetének egyik legszarabb műsorába (Going Great), illetve minimálisan feltűnt a Hangin’ In című, közepesen nagyot futó sorozatban is.
Nefürgyé’ le
Pályája elején maximálisan a sikerre koncentrált, de ehhez azért párosult az amerikai tinédzser önelégült, sz…ok mindenbe attitűdje is, aminek folyományaként például – saját bevallása szerint is – hanyagolta a fürdést és a tisztálkodást, így az első években elég kényelmetlen lehetett együtt dolgozni vele.
Minimális statisztálkodások, egy valag sikertelen meghallgatás és kudarc után aztán apja bemutatta egy Erwin Stoff nevű figurának, aki egyre jobb projektek castingjára szervezte be, és tanácsaival épp a megfelelő irányba terelte a nagyravágyó és energikus fiút. Az áttörés onnan még kb. három évet váratott magára: ’89-ben kijött a Bill és Ted zseniális kalandja, mely itthon ugyan nem durrant akkorát, de kint hónapok alatt egy országszerte ismert arccá tette Keanut.
Keep the momentum going
A Billt játszó Alex Winterrel ellentétben Keanu Reeves karrierjét tulajdonképpen azonnal berobbantotta a film: a naplopó hülyegyerek szerepében bohóckodó srác rá egy évre már Willliam Hurttel, Kevin Kline-nal és River Phoenixszel játszott együtt. Sőt, két év múlva már óriásplakátokról figyelt a nap barnította, szörfgatyás Patrick Swayze mellett egy fedett FBI-ügynök szerepében az óriási sikernek bizonyuló Point Breakben (Holtpont).
A sikerpálya innentől a klasszikus ívet járta be. Ennek részletei persze már nem témái ennek a cikknek, ha valaki a puszta Reeves-életműre kíváncsi, bőséggel talál filmográfiát másfelé a neten. Annál, hogy filmesztétikai szempontból miket tanulhatunk a karrierjéből most az fontosabb, hogy mit tanulhatunk tőle emberileg.
River
A szopatós ifjúkorral ugyanis nem értek véget a drámák Keanu életében. Lelki boldogulását nem segítette például az sem, amikor az első ember, akit barátjának tekinthetett a filmvilágban, River Phoenix Johnny Depp klubjában Johnny Depp koncertje alatt (!) morfium és kóla gyilkos kombójától esett össze és halt meg (egyébként öccse, Joaquin Phoenix jelenlétében) ’93 őszén. Vele az Otthonom, Idaho óta voltak jóban, de barátságuk régebbre datálható.
Szeretett húga elvesztésének réme is belengte, sőt, a mai napig belengi életét – Kimnél még 1991-ben diagnosztizáltak leukémiát, és bár állapota a hosszú és kemény küzdelem (és a szerencse) hatására stabilizálódott, a betegséggel a mai napig együtt kell élnie. Keanu azóta folyamatosan támogat rákellenes alapítványokat (valamint gyermekgyógyászattal foglalkozó szervezeteket is), de a támogatásainak mértékét és a támogatott intézményeket nehéz felfedni, mert
anonim módon adakozik, hogy ne kerüljön képmutatással a címlapokra.
Aki nem élte át, nem tudhatja, hogy a halva születés irdatlan fájdalom egy szülőnek (személyesen ismerek olyat, akinek a mai napig szinte gyógyíthatatlan sebet okozott). Ő ezt is megélte; röviddel a Mátrix bemutatása után barátnőjével, Jennifer Syme-mal közös lánya, Ava holtan született, 2000 januárjában temették el. Rá egy évre maga Jennifer is meghalt egy autóbalesetben.
Lánya mellett nyugszik, 28 éves volt.
Mondhatná valaki pökhendi érzéketlenséggel, hogy mással is történnek szarságok, ő legalább mocsok gazdag és híres, mi meg a sok szívás mellé még csóró kis senkik is vagyunk, de hát az emberi psziché ennél azért egy kicsit bonyolultabb masina, és ezek
a tragédiák a mosoly algoritmusát évről évre, szisztematikusan égették ki Reeves BIOS-ából.
Azok a könyvek, színielőadások és filmek, melyek a halálról szólnak, melyek rákényszerítik a nézőt, hogy konfrontálódjon az elmúlás gondolatával, a legfontosabb témák, amiket egy művész feldolgozhat
– mondta egy alkalommal.
Jósággal ápolni a sebeket
Reeves azon sejtésünknek az élő hitelesítése, hogy a szerénység, a becsület és a tisztesség kéz a kézben járnak. Aligha találkozhatsz vele úgy az utcán, hogy nemet mondjon egy közös fotóra, függetlenül csapzottságtól, fáradtságtól és attól a teljesen indifferens szemponttól, hogy a menedzsere mennyire örül majd annak, ha ápolatlanul fest egy Facebook-fotón tagelve. Ezek a képek nemcsak egy udvarias híresség szeretetreméltó lenyomatai, de mementói annak a tiszteletnek is, amivel egy ember tudatosan adakozik mindazoknak, akiknek sikerét és gazdagságát köszönheti.
Nehéz ezeknél a pillanatoknál szemléletesebben láttatni annak az erejét, amikor valaki – nőjön bármekkorára is – őszinte megbecsüléssel üdvözöl egy másik emberi lényt. Mintha egy kicsit minden szignóval és szelfivel ő maga adna hálát nekünk azért, ami neki jutott. Ilyen, amikor megérted, hogy
nem vagy kisebb a másiknál, de nagyobb sem vagy. Éppen ugyanakkora vagy.
Beszédes képet fest a társadalmunkról, hogy a sztárkínálatból valakit azért kell piedesztálra emelnünk, mert a pénz és a gigantikus hírnév ellenére ember tudott maradni – jegyezhetnénk meg szurkálódva. Tény, hogy ő köztünk jár, utcán olvas könyvet, 20 éve basszerozik, átadja a helyét a metrón, és akkor sem hajtja el a kamerát, ha cigiszünetben tolják a képébe.
Az egyik legjobb sztorit vele kapcsolatban egy Chris Johnston nevű random illető osztotta meg a közösségi médiában: ő még a ’90-es évek elején a barátjával egyszerűen átmászott a kerítésen, kvázi betörve Reeves házába Los Angelesben. Bekopogtak, de emberünk hátul gitározott, ezért sokáig nem hallotta a jelzést. Aztán kijött, megkérdezte tőlük, hogy kik ők és hogyan jutottak be,
majd behívta őket, hogy dumáljanak egy kicsit, ha már ott vannak.
A hölgy egy fotót is posztolt a húsz évvel ezelőtti esetről, illetve azt az üzenetet, amit Keanu egy cetlire rittyentett nekik búcsúzóul, emlékbe.
Tökös gyerek
Puhányság azonban nem következik a jóságból. Minél jobban ástam bele magam Reeves életébe, annál erősebben élt bennem a gyanú, hogy egy terrorcselekmény esetén tényleg akkor járnék jól, ha véletlenül épp a real life John Wick utazna mellettem a metrón egy 5.56-os rohampuskával meg egy automata Benelli M4-essel. Így néz ki például, amikor éles lőfegyverrel készül egy szerepre:
Így pedig, amikor szőnyegen:
Aligha kérdőjelezhető meg tehát, hogy az emberséges jellem mellé egy komoly szakmai alázat is társul. Az évtizedek során ráadásul egy minden sznobizmust mellőző, egészséges filozófiát épített fel, amelyben értelmezni, elfogadni képes a világot, és szeretettel viseltetni iránta. Egy Esquire-interjúban beszél például a motorozásról, amit a szél, az illatok, a természet megismerése és a géppel való kapcsolata miatt él át újra meg újra, és azért, hogy el tudjon merülni a pillanat kínálta élményben, amint a földgolyó felszínén mozog. Ezek az ő szavai.
A motorozás egyébként az életének integráns része; annak ellenére, hogy még ’88-ban egy irtózatosan nagyot taknyolt, ami majdnem az életébe került, ma már részesedése van egy barátja motorgyárában is, az egyedi járgányokat készítő Arch Motorcycle-ben.
„Nem vagyok meleg, de hát az ilyesmit soha nem lehet tudni.”
Talán egy külön cikket is megérne a téma, de számomra elképesztően irritáló, amikor egy újságíró (vagy bárki) azzal csesztet egy hírességet, hogy beszéljen a saját szexuális életéről. Aki ilyennel vegzál olyasvalakit, aki erről nem beszél magától, annak a szexualitás egészségtelenül nagy szerepet játszik az életében. Amikor Reeves (számos női élettárs és egy elveszített gyerek után) először megkapta ezt a kretén kérdést évtizedekkel ezelőtt, hanyagul annyit válaszolt: „Nem vagyok meleg, de soha nem lehet tudni” – amivel egy későbbi interjú szerint arra célzott, hogy ha egyszer az is lenne, akkor azzal sem lenne semmi gond.
Aztán mikor azt szegezték neki provokatíve, hogy miért nem perelte be a francia magazint, amely megszellőztette, hogy titokban összeházasodott egy csávóval, annyit válaszolt: azért nem, mert azzal olyan benyomást keltene, hogy bármi baja lenne azzal, ha valaki homoszexuális, pedig nyilvánvalóan az is teljesen oké.
Stílusosan élni
A sok mendemondának, amely róla kering, kilencven százaléka pozitív, és sokszor nem pusztán jóságosnak, de az önmegtartóztatás és a puritánság szobrának is kívánja beállítani, vélhetően azért, hogy a filmjeinek közönségét jelentő tömegek jobban tudjanak vele azonosulni. Az igazság ezzel kapcsolatban inkább az, hogy bár valóban közlekedik például földalattival, de Keanu
alapvetően úgy éli az életét, ahogy azt egy józan belátású, de azért az irdatlan vagyonát kiélvezni óhajtó átlagos fickó is tenné.
Van luxussportkocsija, amiben ülve elég gyakran látják a nyugati part nagyvárosainak utcáin, és a Hollywood Hillsen felhúzott, 4 millió dolláros pecóját sem mondhatnánk szerény kis laknak. Ami pedig a stílusosságot illeti: a GQ közölt le egy rövid anyagot arról, hogy elég keményen kiművelte magát az itáliai szabóságok témájában is.
Az információ forrása nem akárki, hanem Jeanne Yang, egy arrafelé elég jól ismert stylist, aki szerint Keanu volt az egyetlen színész, aki neki is újat tudott mondani a nápolyi szabóságokról, a Kitonról és Luigi Borrelliről vagy éppen a helyes öltéstechnikáról. Nice.
Király vagy, haver
Ha az ember jó arc, az hosszútávon megtérül. A Redditen van egy dedikáltan neki létrehozott alfórum Keanu Reeves being awesome címmel, de létezik egy spirituális mozgalom is, mely
a létezésünk nagy titkait Keanu Reeves filmjeiben próbálja meglelni;
a neve No Way Neo-Duddhizmus. Ez nem kamu, tényleg van ilyen, könyvet is adtak ki Keanu Code címmel, melyben a fószer filmjeiben elrejtett, szofisztikált szimbolika komplex összefüggéseit tárgyalják. Ezek persze csak mókák, mi meg akár szomorkodhatnánk is azon, hogy a mások iránti megbecsülés ma már olyan ritka virtus, hogy kincsként emeljük a magasba azt, aki bírja. De inkább örüljünk annak, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben az igaz értékeknek is van még közönsége. Faith in humanity, restored.
Forrásként felhasználtam az Esquire interjúját, ezt, meg még egy csomó más forrást.
Nagy színészportré (avagy nagyszínész-portré) még: