Ki a király? Bruce Willis, az izompólós apukák szemtelen példaképe a király

Szerző: Mack

Melósból művész, komikusból akcióhős, csajmágnesből apuka – az afázia tüneteivel diagnosztizált és emiatt a színészettől visszavonuló Bruce Willis élete és életműve előtt hajtunk fejet.

Gondolkoztál már el azon, hogy Bruce Willis hogyan lett végérvényesen a kollektív emlékezet kitörölhetetlen része és a popkultúránk egyik örökérvényű viszonyítási alapja? Hogy amikor azt mondod, hogy ő az egyik kedvenc színészed, akkor milyen kvalitásokra hivatkozol pontosan? Willis a maga egyszerűségében megfoghatatlan figura, aki akaratlanul fordította ki a sarkaiból a hollywoodi filmgyártást, teremtett új sztenderdet az akció műfajában, és védte meg a számára fontos értékeket egy elkurvult világban. Cikkünk az objektív méltatás és szubjektív alázat között egyensúlyozó mélyelemzés az apukák védőszentjével, a trikós antimacsóval, az igazi kékgalléros hőssel.

A simlis kékgalléros

Willis egy rég letűnt kor egyik utolsó bástyája, akinek elhiszed, hogy joga van a fegyvertartáshoz, akitől nem kellemetlen és anakronisztikus a klasszikus női-férfi szerepek követése, és aki a showbizniszt is úgy kezeli, mint egy melót a gyárban. Ha az ember

egy német banki dolgozó anyuka és egy amerikai G.I.-katona gyermekeként a 60-as évek New Jersey-jében nő fel, akkor ez a fajta bájosan és egyben tiszteletreméltóan oldschool-attitűd nem is annyira meglepő.

Ami meglepő, az az, hogy a konzervatív kenyérkereső férfiembör szerepre való predesztináltság hogyan formálódott át több évtizedes karrierré a mozivásznon. Ami ennél is meglepőbb, hogy ezt egy relatíve gyakori, de eléggé alulreprezentált beszédzavarnak, a dadogásnak köszönheti, amivel az élete első 20 évében küzdött.

Itt már eléggé elemében van

Saját tapasztalatból tudom, hogy a dadogás a hétköznapi kommunikációt is képes egy megugorhatatlan fizikai és mentális erőpróbává tenni, ami kábé ahhoz hasonlítható, mintha az edzőteremben túl nagy súllyal akarnál flexelni közönség előtt. Ezzel a betegséggel direkt kiállni a reflektorfénybe olyan, mint szándékosan, nulla rákészüléssel p.csvonalig belesüllyedni a Balatonba. Kivéve, ha az ember fel tud oldódni az előadásban kellő önreflexióval és humorral, amivel a saját feszengését feloldva válhat verbális géppuskává – Bruce Willisnek pont ez volt a mesterterve. Willis papa

megedzette magát a lesajnáló és gúnyolódó nevetések kereszttüzében, újra és újra megbirkózott a színpaddal, majd a hátrányából előnyt faragott.

Ugyan a melós ruhát még egy jó ideig nem dobhatta le, de New Yorkba pozicionálta át magát, hogy a klasszikus underdog, színészvárományos narratívát követve addig döngesse azokat a bizonyos ajtókat, amíg azok pont annyira ki nem nyílnak, hogy bedughassa a lábfejét. A színházi próbálkozásokból hamar kisebb sorozat- és filmszerepek lettek, míg végül Hollywoodban jó helyen, jó időben, jó közönségnek villantotta meg a nulláról feltápolt sármját, és 3000 másik jómadarat becsicskítva megkapta az A simlis és a szende (Moonlightning) férfifőszerepét. Az a bizonyos ajtó innentől tárva nyitva állt, a küszöbön Bruce elégedett, csintalanul öntelt golyófejével.

Drágán add a béredet

Ennyi idő távlatából már komolytalanul hangzik, de Bruce Willisnek sose kellett volna akcióhősnek lennie. És nem, nem arra gondolok elsősorban, hogy bárcsak ne indult volna el azon a lejtőn, amin Swarzi, Stallone, Norris és lényegében A feláldozhatók egész színészgárdája – erről majd később. Úgy értem, hogy Willis a sorozatszerepe idején minden volt, csak akcióhős-matéria nem. Abban az érában, amikor a csihipuhis-robbanós zúzdák visszatérő eleme a felfegyverkezős montázs, szimbóluma pedig a biciklipumpával felfújt izmok voltak, egy Willis-kaliberű sármőrnek semmi keresnivalója nem volt egy pisztoly barátságosabb felén.

Egy alternatív világban ő játszotta volna esetleg valamelyik európai rosszarcút, akinek a gunyoros pofáját egy hegyomlás jenki rendezi át egy tár skúlóval.

Aztán jött a Drágán add az életed! (Die Hard), ami egy mozdulattal megváltoztatta az akciófilmeket, Bruce Willis karrierjét, de még a hollywoodi színészek béreit is. Joel Silver producer ugyanis teljesen hallatlanul és viszonylag indokolatlanul 5 millió dollárt dobott a pelyhesállú színész elé, ami akkoriban para összeg volt, napjainkban viszont egy átlagos A-listás celeb gázsijának számít.

Most képzeld el a producerek arcát, amikor rájöttek, hogy kevesebb jut rekreációs szerekre, mert a 80-as évek összes bejáratott neve egyszerre nyom majd frissítést a büdzsészerződésekre. Silver látszólag nem kicsit rizikózott, pedig valójában pontosan tudta, hogy mit csinál: kihúzta az amerikai filmgyártást a Reagenomics tesztoszteronos mocsarából és John McClane hadnagy képében egyszer és mindenkorra egy valós, hihető példaképet adott minden harmincas faszinak a világon.

Ennek a zsánerteremtő új akcióhősnek erek helyett szőr van a karján, rambós fejpánt helyett kopaszodásban utazik, csajok helyett pedig gyerekei és komplikált házassága van – ergo egy apuka.

Willis őszintének ható egysorosai, szarkasztikus humora, zsörtölődő nézései és hétköznapi megjelenése tökéletesek voltak arra, hogy generációkra meghatározzon egy új normát, egy olyan követendő példát, amit a mai napig nem kellett alapjaiban újragondolni. Bruce Willis végérvényesen demokratizálta az akcióhősöket és újult erőt adott az akkori és leendő fateroknak: ha ő mezítláb végig tud szaladni az üvegen, akkor te is le tudod vinni a szemetet.

Az utolsó férfi a háztartásban

Totális véletlen vagy sem, Willis magánélete egészen költői módon párhuzamba állítható az első nagy sikert hozó szerepével, ami nem véletlenül lett teljesen szinonim a nevével. McClane egy családos ember, egy maszkulin erényekkel felvértezett férfias férfi, egy odaadó apuka és egy tökéletlen férj. Egy olyan figura, aki hátrányosságait humorral palástolja. Akinek van önkritikája, de azért eléggé csipázza saját magát és bízik a saját képességeiben. McClane mind a képességeivel, mind a kinézetével a munkásosztály és egyben az átlagpopuláció mintaképe. Most helyettesítsd be Willis nevét az előző mondatokba és mond, hogy nem működik ugyanúgy a tézis.

Az oridzsinál 3, Demi Moore-ral közös gyerek

Az nem kifejezés, hogy Willis családos ember lenne: perpill két házasságból összesen 5 gyermeke van, ebből pedig az összes lány, ami azt feltételezi, hogy vagy a génálományában vagy a fehérállományában van valami nem emberi. Persze a felvágós kvantitás még senkit se tett a világ legjobb apukájává, de az már annál inkább, hogy az arccsontozatának különböző permutációit öröklő, csimasz kiscsajokat

egész életében cipelte magával forgatásokra, hogy nehogy fellazuljon a családi kötelék, nyaranta pedig rendre offolta a melót, hogy ne maradjon le a lányok felcseperedéséről.

Sőt, a család szentsége annyira fontos, hogy hiába – a saját vehemenciájukból és a média áskálódásából egyszerre fakadó – válásuk első feleségével, Demi Moore-ral, a pereskedések lezárultával sikerült megtartaniuk teljesértékű szülői státuszukat. Ha te bukod be a szülővárosodban felhúzott kabaréklubot, illetve egyéb épitkezési befektetéseket, mert a válóügyvédek elviszik a dellát, akkor tippre kicsit haragos lennél a drága exre, nemde? Ezzel szemben Willis a covid első éve alatt posztapokalipszist játszva összebútorozott az aktuális feleségével, az exével, az 5 gyerekkel, illetve azoknak a faszijaival is, már amelyiknek akadt ilyen. Hollywood másik kopasza, Vin Diesel se tudna felmutatni egy ekkora és ennyire intakt klánt.

Klánok fenyegető aurával

Egy meggyalázhatatlan örökség

Beszéljünk nyíltan: Bruce Willis filmográfiája minden, csak nem makulátlan. Megkockáztatom, hogy többször ült fel a minőség hullámvasútjára, hogy kénytelen legyen a nagy “visszatérés” jegyében újra feltalálnia magát, mint bármelyik más színésznek. A Die Hard után még tudta tartani a tempót, de az amúgy hihetetlenül szórakoztató Hudson Hawk (amit ő maga írt) akkora kampó lett, hogy hiába a szintén zseniális Az utolsó cserkész,

az instant lejtmenetbe rakott karrierjét alig 6 évvel a kirobbanó siker után csak Quentin Tarantino és a Ponyvaregény tudta lesatufékezni.

Ehhez hasonló vészműveleteket még párszor végre kellett hajtania, de mindig hihetetlen sikerességgel dobbantott a legmegfelelőbb pillanatban olyan mesterműveket, mint az A hatodik érzék, a 12 majom, Az ötödik elem, a Sin City, a Bérgyilkos a szomszédom, vagy éppen a Looper, hogy el is felejtettük, hogy mi volt előtte, és mi jött utána. Ezek a filmek sokszor egyedül az ő karizmájának köszönhetően tudtak permanensen megkapaszkodni a popkultúra szövetén, míg változatosságuk megmutatta, hogy Willis egy humoros, pofozkodós, megríkatós multitálentum.

Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy Bruce Willisnek sose kellett volna akcióhősnek lennie? Ha követted az elmúlt 10 év tendenciáját, ami az utóbbi 2 évben kulminálódott, akkor megértheted, hogy ez a kijelentés miért nyer egy újabb értelmet. Az amerikai filmgyártásban van egy olyan mondás, miszerint “egyet nekik, egyet nekem”, ami arra utal, hogy

néha muszáj vagy leforgatni egy lelketlen gázsifilmet, hogy aztán azt egy szerelemprojektbe tudd visszaforgatni.

Én évek óta lélegzet-visszafojtva és egyre párolgó optimizmussal vártam, hogy gyerekkorom meghatározó filmhőse fogja azt a pénzt, amit a Steven Seagal-életművet is keresztbehugyozó, egyenesen on-demand streaming szeméttelepre gyártott B-filmjeivel és Hell-reklámjaival kitermelt, és csinál belőle egy újabb mesterművet, ami után nyugdíjazhatja is magát. Erről a témára álljon itt egy hosszabb elemzés, ami ugyan még a későbbi fejleményeket nem ismerve viccelődik ezekkel a filmekkel, megállapításai ugyanakkor állnak:

Mint a napokban kiderült, az én és mások ignoranciája volt azt várni a 67 éves Willistől, hogy bárki más érdekeit szem előtt tartsa a sajátján és a családjáén kívül. Ő nyilván sokkal előbb érzékelte magán az egyre durvuló betegségének a tüneteit, mint ahogy nekünk feltűnt volna, hogy fülesen keresztül kell súgni neki a sorait, hogy rossz ötlet neki kellékfegyvert adni, hogy egy párbeszédben a válaszreakciói a yeah ismételgetésében merülnek ki, vagy hogy a kopasz fejét sokszor dublőrökkel muszáj elcsalni.

A színészet munka, Willis pedig egy vérbeli melós: beállt hát még utoljára dolgozni, hogy egészen a falig elmenve gondoskodhasson a szeretteiről.

És ez lehet, hogy vad spekuláció a részemről, de én így szeretnék emlékezni az egyik valaha volt legnagyobb férfi színészre, és így szeretnék tisztelegni az életműve előtt, amit semmi, soha nem tehet tönkre. Köszönjük Bruce, vigyázz magadra és a lányokra.

Legutóbbi nagy színészportrénk:

Itt van még jó kis kontent

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás