A szív és az erő királya: Clint Eastwood

Szerző: Ulla

Egy 92 éves ikon Hollywoodból, aki úgy képviseli a hagyományos férfiasságot, hogy közben nem ragad a múltban. Egy konzervatív öregúr, akivel még egy olyan anarchofeminista némber is, mint én, bármikor meginna valami édeset. Szubjektív méltatás.

Valamiért úgy alakult, hogy gyerekfejjel láttam egyszer a Volt egyszer egy Vadnyugatot, és annak családirtási jelenete olyan traumatikus élmény volt, hogy máig tartó averzióm alakult ki a westernnel szemben. Így ez nem az a cikk lesz, ami az Egy maréknyi dollárért és társai elemzéséből kiindulva építi fel a címben megnevezett úriember méltatását, bocsánat. Hanem valahonnan innen:

Damon Albarn nagy rajongója a színésznek, az I got sunshine in a bag sor például idézet A Jó, a Rossz és a Csúf című klasszikusból

Az én Eastwood-kötődésem valahol a Piszkos Harrynél kezdődik, amit a Kádár-korszak popkulturális fáziskésése miatt szintén valamikor kamaszkoromban láttam, jóllehet az első magnumos igazságosztás már 1971-ben a mozikba került a világ boldogabbik felén. Nekem akkor még leginkább az jött le, hogy aki ilyen séróval utcára megy, az tényleg csak a legkeményebb arc lehet. Azt már csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy lényegében az összes lecsúszott/cinikus zsarufigura a Halálos fegyvertől a Die Hardon át a True Detective-ig Harry Callaghan köpönyegéből bújt elő.

Die Hard Movie GIF by Digital Spy

Aztán az évek során Clint Eastwood az egyik állandó kedvencem lett annak ellenére, hogy a szó technikai értelmében nem igazán jó színész, sőt.

Azt a több mint hat évtizedet, amit eddig lenyomott a filmiparban, nagyjából öt arckifejezéssel csinálta végig,

és jellegzetes, fogai között kipréselt beszéde ugyan védjegyévé vált, de ettől még nemigen jutna túl vele egy színművészetis felvételi első rostáján.

Állandó bizonyítási kényszer

A mesterségbeli tudás meglétének vagy hiányának kérdése egyébként végigkíséri Eastwood pályáját. A kezdetekben sokkal inkább 193 centis magassága, vonzó fizimiskája és a belőle sugárzó férfiasság volt az, ami munkákat hozott neki, mintsem a színészi brillírozás, és a kritikusok azóta is megosztottak színészi tehetségét illetően.

Nehezen is indult a karrierje, sok meghallgatáson túl volt már, mire szerepet kapott a Rawhide című tévésorozatban, ami jó pár évadot megélt az 1950-60-as évek fordulóján, de az igazi áttörést nem sikerült elhoznia a színész számára. Pedig még énekelt is benne, ráadásul nem is rosszul. Ezután jöttek sorra a klasszikus spagettiwesternek, melyek közül Eastwood a Dollár-trilógiával (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf) írta be magát a műfaj történetébe.

Egy maréknyi dollárért (1964)

Fun fact: a hatvanas évek végén, miután Sean Connery offolta James Bond szerepét, szó volt róla, hogy Eastwood kerül a helyére, de ő, mondván, hogy őfelsége titkos ügynökét brit színésznek kell játszania, nem élt a lehetőséggel. Viszont hiába az egymás után következő, változatos tematikájú filmek, lassan már a hetvenes éveknél járunk, hősünk ott áll közel negyven évesen, és még mindig csak egy a jóvágású amerikai színészek közül.

Kelly hősei (1970)

Egy magnum, és egy gátlástalan igazságosztó karaktere kellett ahhoz, hogy Clint Eastwood elérje az ingerküszöböt. Innentől azonban nem volt megállás.

Harry, a piszkos

Azt túlzás lenne állítani, hogy minden arannyá vált, amihez hozzáért, de egyre érettebb művésszé lett színészként és rendezőként egyaránt, az ezredforduló környéke és az új évezred pedig igazi mesterműveket és jól megérdemelt díjesőt is hozott.

A hétköznapi Amerika nagysága

Ha végignézünk Eastwood életútján, annak egyik legfőbb összetevője a nagy amerikai mitológia: a legendás vadnyugat, epikus háborús filmek, mint a Kelly hősei, kémsztorik, mint a Bosszú az Eiger csúcsán és még sorolhatnám. A színész kezdetektől fogva igazi amerikai mintahímként él a köztudatban, ő maga is előszeretettel flexelt koreai háborús múltjával, jóllehet bár állományban volt, hadi cselekményben nem igazán vett részt.

Paradox módon azonban az tette Eastwoodot igazán naggyá, de legalábbis az én szememben igazán szerethetővé, amikor mert kicsit álmodni, és színre vitte a hétköznapok Amerikáját annak minden emberségével, ellentmondásosságával és fájdalmával együtt.

A szív hídjai (1995)

Egyik nagy kedvencem A szív hídjai, ami a (szokás szerint) bénán magyarított cím ellenére sokkal több egy szentimentális nyáltengernél. Az eredeti cím (Maddison megye hídjai) ugyan sokkal kevésbé nézőmágnes, de többet visszaad a mozi hangulatából. Az ugyanis nem más, mint egy faék-egyszerűségű, igaz történet két középkorú ember pár napnyi románcáról, amiben Eastwood méltó partnere a minden szempontból zseniális Meryl Streepnek, és amiből az is kiderül,

nem csak huszonéves feszes testekkel lehet valami érvényeset mondani vonzalomról, házasságról, meg úgy az életről általában.

Azonban ha csak egy filmet vihetnék magammal a mester életművéből egy lakatlan szigetre, egyértelműen a Gran Torino lenne az.

Nem azért, mert ez a legjobb rendezése vagy színészi játéka, hanem azért, mert ebben sűrűsödik össze leginkább az, amiről fentebb írtam. A begyöpösödött és megkeseredett, sörtől sörig élő magányos amerikai veterán és a szomszédjába költöző hmong család története

úgy bontja le rengeteg önirónniával a nagy amerikai álmot és az annak középpontjában álló nagy amerikai férfit, hogy egyszersmind fel is magasztalja azt.

A film számomra azt sugallja, hogy a huszadik század Amerikája és férfiideálja ugyan visszafordíthatatlanul a múlté, az a gondoskodás, empátia és hősiesség azonban, ami értelmet adhat az életnek, és erőt a közösségeknek, ugyanúgy létezik hosszú évezredek óta, és nincs az a reménytelen helyzet, amiben meg ne mutatkozhatna.

A zenéjét egyébként a színész fia írta, aki ismert jazzbőgős:

Millió dolláros bébi

Vannak filmek, amelyek (számomra legalábbis) annyira megrázóak, hogy bármennyire is tetszettek, nem bírom őket még egyszer megnézni. Na ilyen a Millió dolláros bébi is, ami 2008-ban végképp feltette Eastwoodot a legnagyobbak közé.

Talán ebben a filmben hozta először azt megkeseredett, saját múltjának és sztereotípiáinak fogságában élő, de még mindig bivalyerős figurát, amit aztán újra meg újra filmre vitt a Gran Torinótól, A csempészen át a tavalyi A hazaútig, amelyet kilencvenévesen rendezett a mester, eljátszva benne a főszerepet is.

Az idős edző és a szegénységből feltörő bokszolólány története nem véletlenül hozott négy Oscart, köztük a legidősebb korban elnyert rendezői díjat evör. Nagyon erős sztori, remek színészi játékkal fűszerezve, egyszerűen kötelező darab.

Hosszan lehetne még sorolni Eastwood művészi erényeit, de végezetül most csak két kosztümös rendezést emelnék ki, az Elcserélt életeket és a J. Edgar – az FBI emberét, amelyekben ő maga nem játszik, cserébe viszont kiderül belőlük, hogy nem szívbajos akkor sem, ha az amerikai história olyan eseményeihez kell nyúlni, amit inkább kitörölnének a történelemkönyvekből.

Egy másik fiúgyermeke, Scott társaságában

És persze mi mással záródhatna ez a cikk, mint:

Ulla legutóbbi színészportréja:

Itt van még jó kis kontent

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás