Spotify-playlist italajánlóval, Mick Jagger 80. születésnapjára.
Mick Jagger (avagy Sir Michael Philip Jagger) július 26-án töltötte be a 80. évét. El kell ismerni, erre kevesen számítottak. Az sem lett volna különösebben meglepő, ha még a hatvanas évek végén elviszi a kozmikus mennyiségű bulizás és az azzal járó kemikáliák fogyasztása, mint Hendrixet, Morrisont és Joplint.
A Stones viszont túlélt, sőt, az alapítótagok halálozási aránya is
sokkal kedvezőbb volt, mint egy szabadon választott közép-európai államé.
Nem véletlenül született rengeteg mém Keth Richardsról, a legendás szólógitárosról, aki minden ellenkező várakozás ellenére ma is él és aktív – vajon milyen világot hagyunk neki örökül?
A Rolling Stones viszont nem egyszerűen létezik, hanem mozgásban van. Nemcsak műfajokat teremt, de alkalmazkodik is a korszellemhez. Van olyan számuk, amelyet feldolgozott a U2, a Rammstein vagy a Motörhead, de számaik kiválóan illeszkedtek a thrashmetált játszó Exodus, az indusztriálmetálos Ministry vagy éppen a Rage Against the Machine életművébe is.
A 80-as években a Stones kis időre még a disco határait is feszegette. E sorok írója szerint ezért kár volt, de tökéletesen megmutatja, hogy már akkor sem féltek az újtól. Nélkülük szinte biztosan nem jött volna létre a Cult vagy a Guns N’Roses, de sok más blues- és rhythm and blues-alapú rockcsapat sem.
Mindenképpen érdemes belemélyedni a zenekar munkásságába, mert
sokkal többet rejt, mint a Satisfaction-Angie-Paint it Black szentháromsága.
A Bronson hagyományainak megfelelően jöjjön nyolc szám tőlük, amelyek nem a legismertebbek közül valók, de a teljesen önkényes szempontjaim szerint kiválóak. A szelektálás közben kimaradtak olyan mestermunkák, mint a Ventilator Blues, az Undercover of the Night, a Rough Justice vagy a Stray Cat Blues, de a több mint 60 évnyi életművet még szemlézni sem egyszerű ekkora terjedelemben.
#1 Salt of the Earth (1968)
1968-as szám, a Beggars Banquet albumról, amelyen olyan nagyágyúk szerepeltek, mint a Sympathy for the Devil vagy a Street Fighting Man. Igazi középtempós rockhimnusz, eszményi koncertzáró szám lehetett volna belőle.
Szokatlan módon Jagger és Richards is énekel benne, a kontraszt pedig kimondottan jót tesz a hangzásnak és a hangulatnak is. Az igazi erőssége azonban a szöveg. Elsőre azt a benyomást keltheti, hogy a hatvanas évekre jellemző rockdal, amely jellegzetes angol módra a munkásosztály helyzetén borong,
de Jagger és Richards nem áll be a sorba.
Nem bunkók, nem részvétlenek, ám éppen eléggé cinikusak ahhoz, hogy a dal szövegvilága megdöbbentő és egyedi legyen. Kötelező darab, ráadásul felér egy könnyed történelemleckével is.
Javasolt hozzá valami rendes angol sör, esetleg egy cider.
#2 You Got the Silver (1969)
1969, Let it Bleed album, amelyen a You Can’t Always Get What You Want és a Gimme Shelter kapta a reflektorfényt, de ez nem csökkenti a You Got the Silver érdemeit. Ismét egy Keith Richards-szám, amit nem csupán ő írt, hanem végig ő is énekli. Igazi nyers rhythm and blues, csak azért nem tradicionális blues, mert nem a klasszikus 3/4-es ritmusképletben íródott.
A maga egyszerűségében kiváló, csak középtempós gitár, néha némi slide és Richards nyers, iskolázatlan hangja. Lírai szám, de nem biztos, hogy érdemes rá szíved hölgyét felkérni egy érzelmes lassúzásra és
koncerten sem biztos, hogy öngyújtólengetés lenne az első gondolatod, amikor felcsendül.
Szimpla, őszinte, mégis kellően dacos a szövege. Ha azon ritka kivételek közé tartozol, akinek nem ismerős az a lelkiállapot, amiről a You Got the Silver szól, akkor vagy nagyon szerencsés, vagy nagyon peches ember vagy.
Illik mellé egy jó tőzeges Islay-i single malt – tudod, az, aminek van némi égett traktorgumira emlékeztető utóíze.
#3 Fingerprint File (1974)
Tényleg rock and roll, az 1974-es It’s only Rock ‘an Roll albumról. Igaz, erős jazzes hatások alatt áll, de jelen van benne némi funkys ritmusképlet, hangsúlyos és gondos alapossággal adagolt basszusgitár és a korai Hendrixre jellemző wah-wah gitáreffektek is.
Furcsa keveréknek tűnik, de kiválóan összeáll.
A szöveg a hetvenes évek mindenhol jelen lévő hidegháborús paranoiáját pécézi ki, a Rolling Stonesra oly jellemző könnyed, metsző gúnnyal. Tulajdonképpen lehetne szinte bármelyik Frederick Forsyth-könyv vagy akár tetszés szerinti James Bond-film aláfestő zenéje.
Jól megy hozzá a gin-tonik.
#4 Crazy Mama (1976)
1976, Black and Blue album. Semmi különös, csak egy egyszerű rock and roll szám, de annak kiváló. Meg kell becsülni, mert az 1970-es évek végétől kezdve egészen 1989-ig a Stones nem állt a helyzet magaslatán: szerintem egy Dirty Work nem méltó sem a Beggars Banquethez, sem a Bridges to Babylonhoz.
A szöveg lehetne akár egy korai punkszámé is: egy bigott, álszent, agresszív nőről szól,
dacos, pofátlan sorokkal dolgozik.
Fehér rum mellett érdemes hallgatni, jó hozzá egy kissé karcosabb, olcsóbb fajta is.
#5 Low Down (1997)
A hatalmas Bridges to Babylon albumról, amely 1997-ben jelent meg, és olyan zseniális zenészek játszottak rajta, mint Doug Wimbish, a Living Colour basszusgitárosa. Erőteljes gitártémával indul, lassú, örlős tempójú rockot hoz,
a refrén pedig az a fajta, amit napok múlva is dúdolsz a zuhany alatt.
A szöveg témája a tipikus angol szennysajtó és kiváló témaválasztásai – a Rolling Stones jól megszokott vitriolos stílusában. Nem lett sikerszám, pedig megérdemelte volna. Az amúgy nagyszerű Saint of Me és az Anybody Seen My Baby vitték el előle a show-t.
Egy visszafogott fehér száraz fröccs illik hozzá.
#6 Rough Justice (2005)
2005-ös szám, kimondott single. A 2007-es Bigger Bang-turnén gyakran játszották, szóval lehet, hogy akkor is hallottad már, ha nem vagy Stones-rajongó. Bődületes, csörömpölős rock, iszonyatosan nagyot szól – remekül mutatja, hogy
a Rolling Stonesban maradt lélek és tudás a 21. századra is.
Egy exről szól, olyan pedig előfordult többünk történelmében is, igaz? Esetleg több is.
Ne igyál hozzá alkoholt, mert ezt kocsiban kell hallgatni, lehetőleg a sztrádán, 120 felett.
#7 Doom and Gloom (2012)
Oké, ez a kakukktujás, mert a 2012-es Doom and Gloom nem kimondottan alulértékelt – meglehetősen nagyon ment annak idején. Ismét egy rendes, vérbeli rockdal, a régi klasszikusok stílusában, de pengeéles, letisztult hangzással. Szokatlan módon Jagger játszotta fel az alapriffet a stúdióban, de Richardsot elmondása szerint ez egyáltalán nem zavarta, mert
az énekes úgyis mindent tőle tanult, amit a hangszerről tudnia kell.
Két klip is készült hozzá, a híresebb önmagában is említésre méltó, és nem csak azért, mert a félmeztelen Noomi Rapace szerepel benne. Mestermunka, amely valóban hozzátesz a szám értékéhez.
A szöveg pedig a század aktuális problémáit tárgyalja, de igazi Stones-stílusban. Nem rinyál, nem panaszkodik, csupán a bandára jellemző cinizmussal közli, hogy nincs új a nap alatt, a történelem pedig ismétli önmagát. Ők már csak tudják.
Jó döntés hozzá valami jóféle gin. Tisztán.
#8 Hate to See You Go (2019)
2019 – mintha tegnap lett volna, igaz? Oké, ez egy feldolgozás, de talán belefér. Az eredetijét 1955-ben írta egy Little Walter művésznevű chicagói bluesman. Az a verzió se rossz, de igazán nagyot a Stones előadásában üt.
Igazi szájharmonikás-gitáros rhythm and blues, semmi trükk.
A szöveg sem forradalmi: elhagyott a csaj, és azt akarom, hogy jöjjön vissza. Műfaji alap. Mégis, a hangszerelés és főleg az előadás miatt igazán hatásos. Bizonyítja, hogy a blues és a rock köszöni szépen, megvan, és a Rolling Stones – Jaggerrel az élen – még mindig releváns.
Egy korsó pils vagy lager dukál hozzá. Boldog szülinapot, Mick – lássuk a playlistet!