8 méltatlanul alulértékelt Pink Floyd-szám

Szerző: Zoidberg

Idén 50 éves a lemez, amely a rocktörténelem egyik legnagyobb – és máig hangos – szakításához vezetett, ráadásul újra ki akarják adni.

Kerek fél évszázada jelent meg a Pink Floyd The Dark Side of The Moon című albuma, mely a modernitás tragédiájáról szól, és amelynek üzenete egész generációkat szólított meg. A lemez, amely egy bő évtizeden belül a korszakos brit zenekar szétszakadásához vezetett.

A The Dark Side of The Moon egy konceptuális album, amely Roger Waters aggodalmaiból született. Tíz dal összefüggő, szünetmentes egymásba olvadása alkotja, nyitánya pedig az instrumentális Speak to Me, amiben rögtön megkapja pacekba a hallgató a lemezen a későbbiekben is megjelenő összes hangeffektust.

Ahogyan minden nüansznak, ezek mindegyikének is megvan a maga jelentése és jelentősége az albumon:

pénztárgép, szívdobogás, óramutatók, földre hulló érmék, helikopter propellerei, jajveszékelés, nevetés…

Művészileg rendkívül ambiciózus anyag és a mi nagy modern tragédiánkat reprezentálja: a kapzsiságra, az idő múlására, a halandóságra és a lelki egészségre reflektál. Waters dalszövegei pedig még fél évszázaddal később is teljesen időszerűek, sőt.

Mialatt ezt a – még ma is visszhangot keltő – remekművet rögzítették, tartós konfliktusok alakultak ki a bandában. Ezek aztán odáig fajultak, hogy

1985-ben Roger Waters – aki most épp azon dolgozik, hogy újra felvegye az albumot a többi tag nélkül – kilépett a zenekarból.

1973-ban a Pink Floyd fontos válaszúthoz érkezett. Hét fantasztikus albumot adtak ki és leküzdötték az első vezéregyéniség disszidálását is – a nyilvánvalóan mentális problémákkal küzdő Syd Barrett 1968-ban távozott.

De a banda még nem találta meg azt a hangzást, amely a következő szintre emelné őket zenekarként és több évtizeden át kitartó erőt adna nekik. Ekkor Waters és Wright 29 évesek voltak, míg Mason 28, és Gilmour 26.

Az új album, amin 1972-ben kezdtek el dolgozni, Jean-Michel Guesdon, a Pink Floyd All the Songs: The Story Behind Every Track című könyv társszerzőjének vélekedésében:

„Egy mérföldkő a rock történetében; ez tartja a rekordot a slágerlistákon, és lehetővé tette egy független zenekar számára a megasztár státuszt.”

Az album felvételének folyamatáról számos anekdota kering. A srácok olyan kártyákat osztogattak az Abbey Road stúdióban megforuló embereknek, melyekre komfortzónán kívüli, nehéz, sőt fajsúlyos kérdéseket írtak. Olyanokat, hogy mikor ütöttél meg utoljára valakit, vagy félsz-e a haláltól.

Mindenkinek a kezébe nyomtak egyet, az épp ugyanakkor ugyanott a Wings-szel lemezt felvevő Paul McCartney-tól egészen a stúdió ír portásáig. Végül az egykori Beatle válaszai kimaradtak, „mert túl hűvösek voltak”.

A Gerry O’Driscoll nevű portást azonban az a megtiszteltetés érte, hogy az ő szavaival fejeződik be az album. A zárótétel Eclipse ugyanis – amellett, hogy megismétli a lemez eleji szívveréseket – , O’Driscoll elmélkedését is tartalmazza:

„A valóságban a Holdnak nincs sötét oldala: valójában minden sötét.”

Az album egyik fontos tanulsága, hogy a halandóság elfogadása elkerülhetetlen, és megkönnyebbülés a továbblépés. A lemez rendkívüli eladásai váratlanul értek a zenészeket és mindenki a legjobb képessége és tudása szerint bánt el a sikerrel.

Végtére is, ez egy olyan album volt, amely komor témákba és a kiábrándultság emberi állapotába mélyedt – a fiúk tipikusan olyan témájú lemezt adtak ki, ami minden valószínűség szerint nem kellett volna, hogy sikeres legyen a nagyközönség köreiben. Mégis így lett.

„Úgy gondolom, hogy a siker mindenkit kényelmetlenül érintett, különösen Waterst, aki úgy látta, hogy szocialista meggyőződése szöges ellentétben állt hirtelen jött újgazdag státuszával. Ez aztán a viselkedését is befolyásolni kezdte: átvette a banda vezetését, ami fokozatosan a Pink Floyd végéhez vezetett; eredeti formájában legalábbis” – magyarázza Jean-Michel Guesdon.

Az akkori interjúkban Waters is elismerte dilemmáját: „Szocialistának vallottam magam, és egyszer csak választanom kellett, hogy az maradok, vagy inkább a kapitalizmust választom. És én az utóbbit választottam.” Azt is elismerte, hogy lényegében ez volt „a banda végének kezdete”, mert állandó nézeteltérései voltak Gilmourral.

A The Dark Side of The Moon után még ugyanaz a Pink Floyd-kvartett adta ki a Wish You Were Here (1975), az Animals (1977) és a The Wall (1979) című moziélményeket is. Monumentális alkotások voltak mind, amelyek Waters és Gilmour folyamatos konfliktusa közepette születtek. Más szóval:

ezek az albumok mind annak a szerencsés termékei voltak, amikor két menthetetlen nárcisztikust magára hagyva összezárnak ugyanabban a stúdióban.

Miközben 2023 júliusában épp az megy a hírekben, hogy Roger Waters az 50 éves jubileum tiszteletére még idén újra kiadja a The Dark Side of the Moont – csak épp az eredeti tagok kihagyásával -, mi olyan hétköznapi formán rónánk le tiszteletünket az ötven éve meghatározó remekmű előtt, hogy egy újabb Spotify lejátszási listával készültünk, amit a cikk alján megtalálsz.

A hétköznapi zenehallgatók talán csak a Dark Side of the Moon, a Wish You Were Here és a The Wall lemezekről – rockrádiós szempontok alapján – válogatott dalokból ismerik a zenekart, hiszen mindenütt ezek szóltak.

Csakhogy ez egy olyan banda volt, amelynek karrierje több lenyűgöző szakaszt is tartalmazott: a korai Syd Barrett-éveket, a Barrett távozása és a Dark Side of the Moon közötti kísérletezést, és még a Roger Waters utáni korszakot is, amikor David Gilmour átvette a zenekar irányítását. Ennek eredményeként lehet, hogy sokkal több van ám a Floydban, mint amit hallhattál.

A Levi’s-reklámzenés és a Harley-szülinapos világgá motorozós nyolcas listáink után ebbe a harmadikba most nyolc – szerintem – méltatlanul alulértékelt Pink Floyd-számot válogattam be, mutatom:

#1 Lucifer Sam (1967)

Nem vagyok és sosem voltam különösebben Floyd-rajongó, mindenesetre mindig arra jövök rá, hogy ez itt az abszolút kedvenc számom tőlük. Érdekes – hipotetikusan – elgondolkodni azon, vajon milyen utat járhatott volna be a Pink Floyd karrierje, ha Syd Barrett tovább tudta volna tartani magát egyetlen albumnál.

Talán Roger Waters konceptuális beállítottsága hátterében

Barrett egyedien briliáns és kissé baljós hangú popabszurditásai álltak volna,

mint például ez az óda egy sziámi macskához. Ez a zenekar 1967-es debütálásának, a The Piper at the Gates of Dawn lemeznek egyik vitathatatlan csúcspontja.

#2 The Gnome (1967)

A Pink Floyd debütáló albuma nemigen utalt az eljövendő dicsfényre. Az igazat megvallva, Barrett eredetijei sok furcsa, de élvezetes acid-pop gyöngyszemet szállítottak. Ezeknek a daloknak teljesen más a hangulata, mint Roger Waters nagyszabású koncepcióalbumai és rockoperái.

Ez a nagylemez leginkább az Astronomy Domine és az instrumentális Interstellar Overdrive című dalokról ismert, de

a The Gnome tökéletesen magába foglalja Barrett esztétikáját.

A Grimble Gromble nevű, skarlát tunikát viselő törpe történetét meséli el – a szám lényegében egy lázálomnak tűnik.

#3 Set The Controls For The Heart Of The Sun (1968)

A mentális betegség és a kábítószerrel való visszaélés kombinációja miatt a meg nem értett – és meg nem érthető – zseni, Syd Barrett felelősséggel tartozott a banda felé, tekintve, hogy ő volt az énekes, a gitáros és a dalszerző is, így a távozásával keletkező űr könnyen elsüllyeszthette volna őket. A megmaradt három tag azonban

David Gilmourra cserélte, ami kiváló döntésnek bizonyult.

Érdekes módon Gilmour és Barrett is játszik ezen a számon, de nagyrészt másodlagosak Rick Wright hátborzongató billentyűihez és Waters alig hallható – de furcsán lenyűgöző – sci-fi töprengéséhez képest.

#4 Fearless (1971)

A konceptalbumokkal és filmzenékkel kacérkodó kezdetek után a Pink Floyd sokkal szilárdabb alapokra talált a Meddle-nél 1971-ben. Sokan ezt az albumot a népszerű One of These Days instrumentálisról ismerik, de a banda Waters egyre javuló dalszövegeit is elkezdte az ambient hangzásvilágával ötvözni.

Gilmour gitárja viszi a hátán ezt a számot, valahová az éterbe méghozzá, pedig egyébként kábé egy szelíd népdal lett volna. Waters szavai pedig aggályokat keltenek a reflektorfényben:

„A félelmet nem ismerő idióta szembefordult a tömeggel.”

#5 Free Four (1972)

Az 1972-es Obscured by Clouds lényegében egy filmzeneprojekt volt, nem egy adekvát album, de tartalmazta ezt a remek kislemezt is. Kicsit furcsa zene,

amolyan lekvárt főzünk a hátsó verandán érzetű ütemes tapsolással kiegészítve,

kontrasztba állítva azt az egyes sorokat kipontozó hangrobbanásokkal.

Mégis a banda egyik legkapósabb dallamáról van szó, amelyet Waters éles szövegei egyensúlyoznak ki olyan témákról, amelyeket hamarosan sokkal alaposabban is megvizsgál: az idő kérlelhetetlen menetéről, apja háborús haláláról és a rock and roll gépezetéről.

#6 The Gold It’s in the… (1972)

Hogy mi van, a srácok amerikai stoner rockot játszanak? Aha. A The Gold It’s in the… című dal sok kritikus és rajongó szerint a Pink Floyd legkevésbé figyelemreméltó albumáról származik, amely a La Vallée című francia film hangsávját adta.

Az lemez nagy része ugyanakkor igenis figyelemreméltó instrumentális zenét tartalmaz, aztán ott van közöttük ez a szám is, ami úgy felpörög, mint valami betétdal a School’s Out és a Jim Dandy között, az irtó hebehurgya magyar címmel ellátott Tökéletlen időkből (Dazed and Confused).

#7 Pigs (Three Different Ones) (1977)

Az Animals egy kvázi elfeledett album a Pink Floyd történetében,

nagyrészt az előtte és utána megjelent nagylemezeik miatt.

Ennek ellenére van néhány elég mokány rock ‘n’ roll cucc rajta, ami kiemelkedik. Waters és Nick Mason dobos egy finoman funky groove-ba rendeződnek, míg Gilmour minden szögből be-behatol a gitárjaival, effekttekkel cifrázva. Ráadásul Waters szúrós refrénjére te is énekelheted a kocsiban, hogy: „Ha ha, charade, you are.”

#8 Sheep (1977)

A disznók után jöjjenek a birkák is, amik – vagyis itt akik – pontosan azt reprezentálják a lemezen, amire gondolsz. Ez a dal egyébként zeneileg és összhatásilag is ugyanaz, pepitában. Mármint, nyilván nem, de mégis. Az előző, bő tízperces tételnél még valamivel hosszabb is lett ez a kompozíció, ami arról a kedvenc mondásomról szól, miszerint:

aki folyton a nyájat követi, mindig szaros füvet fog legelni.

Kívülállóként hallgatva nagyon szabad és önfeledt zenélés folyik helyenként ebben a dalban, ami már önmagában ironikus kontrasztot képez az egyáltalán nem szabad, bár bizonyos értelemben önfeledt birka nép sztereotipizálásával.

Ahogy ígértem, a Spoti-playlist:

Itt van még jó kis kontent