Már az sem mindegy, milyen gin milyen tonikkal, ám a java csak ezután jön.
Az újságíró élete számos komoly kihívást tartogat. Mint például egy sima kedd délután remek társasággal addig gin-tonikozgatni, míg teljesen elfelejtjük, hogy egyébként egy sima kedd délután van, odakünn pedig farkasordító 34 fok. Mondjuk ebben eleve nagyon jó a gin-tonik,
kétségtelenül talán a legnyáribb ital.
Oké, de milyen a jó gin-tonik? Ha feketeöves talán nem is, de azért barnaöves senpai már biztosan vagyok, mégis az van, hogy pohárról pohárra döbbentem meg a világ egyik legegyszerűbb, ráadásul általam is rengeteget készített és fogyasztott koktélján a Westend bugyraiban, a Drink Station sima kedd délutáni bemutatóján.
Senki sem úgy ment oda, hogy ne tudta volna, milyen a jó gin-tonik, ám mindenki úgy jött el onnan, hogy megtudta, milyen a jó gin-tonik. Mindezt úgy, hogy egyébként a foglalkozás kizárólag az úgynevezett london dry gin kategóriára szorítkozott és azon belül is mindössze két márkára. Aki egy picit is képben van, tudja jól, hogy a ginek – és a tonikok – világa már-már feltérképezhetetlenül kiterjedt és színes terület.
Miután minden érzékszervünkkel végigmentünk az angol Whitley Neill és a skót Eden Mill jobbnál jobb dry ginjein és megbeszéltük az egyes tételek között érzett – drámai – különbségeket, a közös ügy objektív és szubjektív vetületeit, meg mindent, amit ilyenkor kell, akkor
kezdődött a végtelennel való kísérletezés a különféle módokon fűszerezett kombókkal.
Szabadon garázdálkodhattunk és belátásunk szerint követhettünk instrukciókat is, de azt hiszem, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden egyes pohár italt, amit profi kezek a kezembe nyomtak – egyfajta revelációként éltem meg.
Mutatok is négy frenetikus gin-tonikot, amit ott kóstoltam, amiket mindenképp megéri rekonstruálni, mert egyszerűen tökéletesek. Aztán mutatok négy olyat, amit ihletett állapotomban már én költöttem idehaza, és ugyancsak kipróbálásra javaslok.
Kóstolt variánsok
#1 Uborkás klasszikus
Ha elengedem a nagyon izgalmas japán vonalat, nekem pont a sima, fekete üveges Whitley London Dry az egyik kedvenc ginem. A rendes, férfias borókásság mellett jelenlévő enyhe borsos-virágos aromavilág a homoktövissel a háttérben nagyon adja tisztán, de mondom, mivel lehet kihozni belőle a legtöbbet, ha üdítőként fogyasztanánk.
Egy jó minőségű, természetes, bodzás tonik megy hozzá nagyon – mi most mindenhez az arany középút Fever-Tree tonikjait döntögettük. Uborkaszeletekkel és jéggel egyszerűen páratlan csemege, és
a gin így nemhogy elveszít gazdag ízjegyeiből, hanem segítünk azoknak kidomborodni.
Ez utóbbi amúgy egy ökölszabály, pontosabban szent cél, a mindennek a leglényege – nem is baj, hogy így az elején elspoilereztem.
#2 Distiller’s Cut rózsaborssal megküldve
Na, igen, a világoskék palackos Whitleyről van itt szó, ami nekem sokkal kevésbé talál be, mint azt Whitley-ék szeretnék, persze ez semmilyen univerzumban sem jelenti azt, hogy nem szeretem, vagy hogy rossz. Sőt, ebben a fűszeres gin-tonik formátumban egyenesen zseniális!
Mondom a matekot: a ginbe friss, vagy szárított lime-ot teszünk (ekkor még nem borítunk jeget a pohárba, mert a melegebb gin hatékonyabban oldja ki az illóolajokat a gyümölcsökből, fűszerekből – eltartott kisujjas nyelven – botanikai összetevőkből), szórunk hozzá némi tört (intenzív lesz) vagy egész (lágy lesz) rózsaborsot, s
ezek után mehet a nyakába a jég és a legsimább indian tonic water.
Csak szólok, hogy mindenütt, de itt aztán különösen fontos, hogy tényleg valami jóféle tonikkal közelíts a pohárhoz. Nem hiszed el, de simán elrontja az egészet egy hiperben felnyalábolt valami.
#3 A legjobb Whitley nem túlbonyolítva
Nyilván nem velem van a hiba, és a Whitley Neill is érezte, hogy a Distiller’s Cut korántsem ver annyira oda, mint azt a neve sugallja, úgyhogy elkészítették – szerintem – legjobb terméküket, a sötétkék palackos Conoisseur’s Cut elnevezésű csodát, ami első kóstolásra azonnal az egyik abszolút kedvencem lett. Ez már az a szintű komplexitás és ízmélység, sőt rétegeltség, amire
én csuklóból rávágom, hogy dehogy öntesz bele tonikot.
De aztán persze azonnal kiderült, mennyire nincs igazam, és esküszöm, imádok tévedni. Szóval itt ez a zseni’ gin, ami mindent tud, amit kell, és nem kér semmit, de ha beleáztatunk egy kis narancshéjat, vagy szárított narancsszeleteket, megküldjük jóféle, de egyszerű tonikkal és jéggel, akkor megkapjuk A Tökéletes Gin-tonikot. Ez ennyi.
#4 Gordon Ramsay nagyon eltalált málnása
Nem a szívem csücske az ember, mert egyfajta megélhetési hőbörgőnek tartom, ráadásul rendre erőszakolja meg az olasz és úgy en bloc a mediterrán, de az ázsiai konyhaművészetet is, viszont ez a recept, amit összeokoskodott skót földijeivel az Eden Millnél, az valószínűleg a makulátlan száraz gin.
Tisztán kóstolva többen is azonnal málnát kiáltottunk, és tényleg: ebből később egy olyan málnás gin-tonikot készítettünk, hogy
még most is könnybe lábad a szemem a gyönyörtől, ha eszembe jut.
Liofilizált (barátoknak csak fagyasztva szárított) málna hullott bele gazdagon némi rózsabors társaságában, az ízesítetlen tonik és a jég előtt, aztán: varázslat. Minden úgy és akkor kel életre benne, ahogy szeretnéd, színtiszta őrület.
Saját variánsok
#5 Fanyar gyönyör
A saját ajánlásainkat egy igazán univerzális verzióval kezdeném. Ez tipikusan az a fajta gin-tonik, melynek legjobban a föntebb már emlegetett, önmagában is citrusos-rózsaborsos ízvilágú száraz gin – mint a Whitley-féle Distiller’s Cut – áll jól egy egyszerű, de prémiumtonikkal. Szárított, vagy friss pinkgrapefruit-szeletek adják az alapját és egy kis citromfű kerekíti ki a kompozíciót. Pro tipp: ugyanez, csak
egy sós ízjegyekkel is rendelkező ginnel elkészítve elbűvölően pikáns tud lenni.
#6 Pökhendi pink édesszájúaknak
Magam inkább a száraz vonalon utazom, de tény, hogy a pink ginek széles körben népszerűek, úgyhogy miért is ne lehetne itt nekik is valami. Az édesszájúaknak érdemes kiemelni az eprességet – liofilizált eperrel megszórva a pink gint máris csodát művelünk. De igazán izgalmas úgy lesz, ha
kap egy kis friss bazsalikomot,
vagy bazsalikomolajat, esetleg bazsalikomos tonikot.
#7 Tengerészkoktél keményeknek
Ez tulajdonképpen a klasszikus gin-tonik receptje, de két vaskos csavar miatt sajátos. Egyrészt megy bele egy jó adag tört feketebors, ami mindig szuperül működik a citrommal, másrészt pedig ehhez a recepthez nem akármilyen standard gin való – ezt kifejezetten az 1700-as években gyökeredző, úgynevezett navy strength-ből kell elkészíteni.
Ezt a jelzőt csak a minimum 57 térfogatszázalékos alkoholtartalmú ginek kaphatják meg. Nemcsak azért teljesen más liga, mint mondjuk egy london dry gin, mert legalább másfélszer erősebb, hanem azért, mert ahogyan a Ford gin alapítója, Simon Ford mondta:
„A legtöbb szeszesitalban kapcsolat van az alkohol és az ízek között, de ez különösen igaz a ginre. Egy erősebb gin több illóolajat tartalmaz a botanikai anyagokból, és ez jelentősen megváltoztatja a dinamikáját.”
#8 Japán pikantéria
A japán ginek már egy ideje kifejezett szívemcsücskei, és ez a koktél a legjobbat hozza ki belőlük. Minél szárazabb ízprofilú japán gint és uborkás(!) tonikot ajánlok hozzá, amiben aztán friss uborka vesz jeges fürdőt
egy jó adag kapor társaságában.
Fenomenális nyári frissító, benne a tipikus japán kimértséggel és mindennel, amit a japánok a ginről tudnak – és hidd el, hogy mindent tudnak róla.