Nagy jelenetek egy nagy rendezőtől – nagy zenékkel.
Wes Anderson egyedülálló filmes esztétikájára már egy ideje lehetetlen immunisnak lenni, az öltözködés dimenziójában felmutatott remekműveiről a minap közöltünk egy nagyobb gyűjtést:
A sikere nem meglepő, kevés olyan rendező van, aki ennyire élethűnek és tapinthatónak tűnő filmeket képes készíteni. Nyilván számos összetevője van annak, miért érezni gyakran még a legbuggyantabb körülményeket felvonultató Anderson-filmeket is annyira élőnek, de a zene minden bizonnyal elengedhetetlen hozzávaló.
Értő szelektor
Quentin Tarantinóhoz hasonlóan Andersonban is van valami, ami a mániákus lemezgyűjtők sajátja. Filmjeiben gyakran hallhatók olyan zenék, amelyek könnyen származhatnak akár a saját személyes gyűjteményéből is. Minden általa használt számmal egyértelműen személyes kapcsolata van. A legjobbakből készítettünk egy szokásos nyolcas listát, amelyett természetesen a cikk alján megtalálsz Spotify-lejátszási lista formájában is.
#1 The Kinks: This Time Tomorrow (1970) – Utazás Darjeelingbe (2007)
Ez az egyik legjobb Wes Anderson-film. A rendező India előtti hódolatát azzal is kifejezi, hogy a film zenéjének zömét a klasszikus Szatjadzsit Ráj-filmek zenéi adják. Nyugati előadóktól itt csak minimális mértékben használt fel zenét és azt a néhány dalt talán éppen ez is teszi annyira emlékezetessé a filmben. Anderson a The Kinks Strangers-ét is használja a filmben, de nálam a This Time Tomorrow intenzív optimizmusa nyert.
#2 Faces: Ooh La La (1973) – Okostojás (1998)
„Bárcsak tudtam volna fiatalabb koromban, amit most” – kevés ehhez hasonlóan örök, tömör és univerzális dal van odakint a vadonban, mint a Faces ikonikus száma. Wes Anderson pedig teljesen szakszerűen használja föl 1998-as Okostojás című filmjének szívmelengető befejezésében.
Fun fact: Sokan hiszik, hogy Rod Stewart énekelte föl ezt a dalt is, de ez valójában – a később a Rolling Stones basszusgitárosaként befutott – Ronnie Wood és az ő figyelemre méltó hangterjedelme.
#3 Bob Dylan: Wigwam (1970) – Tenenbaum, a háziátok (2001)
A Wigwam azért is figyelemre méltó tétel, mert a hatvanas évek körülrajongott költője, Bob Dylan nagyon kevés instrumentális dalt írt – ez az egyik.
A napfényes mariachi-dallamok itt önmagukban is bőven elegendők ahhoz, hogy melegséget költöztessenek a szívünkbe,
akárcsak az a gyöngéd jelenet a 2001-es Tenenbaum, a háziátokból, ahol Etheline és Henry eljegyzik egymást.
#4 Françoise Hardy: Le Temps de L’Amour (1962) – Holdfény királyság (2012)
Françoise Hardyt kamaszos bája az 1960-as években Franciaország egyik legkedveltebb énekesévé tette. És pontosan ugyanez a báj tette Le Temps de L’Amour dalát is tökéletesen illővé a Holdfény királyság elbűvölően kínos jelenetéhez, amelyben
Sam és Suzy a felnőttkort próbálgatják, pszeudoszexuális érzékiséggel táncolva a tengerparton.
A surfrock ihlette elektromos gitár és a latinjazz-inflexiók tökéletesen megragadják azt a csillogást és érettséget, amelyre Sam és Suzy annyira vágynak, ám egyelőre nem elérhető számukra.
#5 Seu Jorge: Rebel Rebel (2004) – Édes vízi élet (2004)
Az Édes vízi élet nem lenne ugyanaz David Bowie dalainak bossanova-feldolgozásai nélkül, amelyeket a brazil énekes, Seu Jorge ad elő anyanyelvén, portugálul.
Bowie maga is Seu Jorge rajongója lett, miután meghallgatta a film zenéjét,
és azt mondta, hogy ha Jorge nem portugálul vette volna fel a dalait, „soha nem hallotta volna a szépségnek ezt az új szintjét, amellyel átitatta őket”.
#6 The Proclaimers: Over and Done With (1987) – Petárda (1996)
Wes Anderson Petárda című filmje a rendező egyik legkorábbi profi filmes vállalkozása volt, és bár nem tartalmaz sok olyan esztétikai vonást, amelyet Anderson stílusának meghatározójaként tartunk számon,
a rendező remek érzéke az outsider zenék iránt itt éppúgy jelen van már, mint azóta.
Ez a The Proclaimers-szám minden idők egyik legbriliánsabban önfeledt és furcsán megrendítő dala: a szüzességét elvesztő beszélő képeit egy névtelen, haldokló férfi látványával kombinálva tömör portrét alkot az emberi élet megdöbbentő összetettségéről.
#7 Jarvis Cocker: Aline (2021) – A francia kiadás (2021)
A Pulp egykori frontembere (15 évesen alapította az alternatívrock-bandát még 1978-ban), Jarvis Cocker felajánlotta szolgálatait Wes Anderson 2021-es A francia kiadás című filmjéhez, amely a klasszikus francia sanzonok különféle feldolgozásait szállította, köztük Christophe Aline című dalát is.
Cocker kezei között az 1965-ös sláger a francia csillogás és romantika igéző pastiche-évé válik.
Olyan érzéseket ébreszt, amelyek valahol a gyermekkori nosztalgia és a testi érzékiség közé esnek. És a feldolgozás hivatalos videoklipjét is Wes Anderson rendezte.
#8 Yves Montand: Rue St. Vincent (1960)- Okostojás (1998)
Ez a dal az Okostojásból talán az egyik legnagyobb francia sanzon Anderson filmográfiájában – és ez sokat elmond róla. Anderson ugyanis, amikor a megfelelő zenei anyag kiválasztására kerül a sor,
minden bizonnyal frankofil.
Korábban legalábbis Joe Dassin, Françoise Hardy és Erik Satie zenéjét is használta. A Rue St. Vincent a maga zengő dallamaival és gyöngyházfényű zongorafutamaival talán a leginkább kísérteties mind közül: egyszerre varázsol elénk képeket napsütötte nyarakról és havas telekről.