Korábban közöltünk egy cikket tíz olyan színészről, akik nagyon beleélték magukat a szerepükbe, amivel mintegy abszolutizálták a method acting nevű színészi irányzatot. A cikkre kaptunk kritikus, de kifejezetten szakmai észrevételt is – felkértük a szerzőjét, fejtse ki bővebben is a dolgot. Vendégszerzőnk, Száraz Bence írása.
Minden évre jut pár olyan hír, hogy valamelyik ismert színész egy szerepére készülve mi mindenen ment keresztül, hogy hiteles alakítást nyújthasson. Ez sokaknak a method acting fogalmával kapcsolódik össze. De mi is pontosan ez, és miért lett ez az egyik legismertebb színjátszási forma? És egyáltalán kell-e foglalkozni azzal egy átlagembernek, hogy a színészek hogyan végzik a munkájukat?
Az emberiség egyik legfontosabb szellemi vívmánya a történetmesélés. Évezredek óta teszik lehetővé a különböző narratív szerkezetek, hogy a történeteken keresztül olyan tapasztalataink, megéléseink lehessenek, melyek a valós térben nem.
A történeteken keresztül át lehet örökíteni más emberek korábban megélt tapasztalatait, vagy felbonthatjuk velük a valóság korlátait, és beléphetünk egy sosem látott fantáziavilágokba. Ezt már egészen ősi kultúrák is felfedezték: minél pontosabb volt az előadott történet egy korábbi vadászat tapasztalatairól, a következő annál sikeresebb lehetett. Persze erősen függött attól, aki átadta a történetet, így az ember kénytelen volt fejleszteni a narratív eszköztárát.
Ez odáig vezetett, hogy az antik kultúrákban már nemcsak a túléléshez szükséges információkat adták át, hanem tanulságos történeteket titánokról, istenekről, természetfölötti háborúkról, ráadásul kifejezetten erre a célra létrehozott épületekben. Így született meg a színház, azzal pedig a színészet. A modern ember számára ez a szakma már művészeti szintre emelkedett, helyet kapott benne az önkifejezés, és különböző irányzatai alakulhattak ki.
Manapság amelyik formájával nagyon gyakran találkozhat az ember, az a sokat emlegetett method acting. Az internet telis-tele van top10-es listákkal és cikkekkel, melyek arról szólnak, hogy melyik színész milyen őrültséget csinált a szerepére készülve a method acting zászlaja alatt.
Vagy esetleg, hogy ki milyen sokáig benne ragadt egy szerepében, és milyen speciális kezelésre volt szüksége, hogy újból önmaga lehessen. Leonardo DiCaprio nyers húst evett és mínusz fokokban kúszott-mászott, Tom Hanks nem fürdött, Daniel Day-Lewis nem kelt ki a tolószékéből, Christian Bale pedig havi rendszerességgel dobta le magáról és hízta vissza a kilókat. A lista végtelen.
„Ha ő sír, te még jobban sírj! Nem volt gyerekkorodban leukémiás a kutyád, vagy mi?”
Tény, hogy a method acting örökre átformálta a színművészetet, de vajon tényleg ez lenne a szakma csúcsa? És persze ugyanazt jelenti-e a gyakorlatban, mint ami eljut hozzánk? A kérdések rendes megválaszolásához először is meg kell fogalmazni pontosan, mit is jelent a method acting, és honnan ered.
A filmes és színházi formanyelvet hosszú éveken át meghatározták a technikai korlátok. Egy színpadi színésznek úgy kellett beszélnie és gesztikulálnia, hogy a hátsó sorokban ülők is pontosan annyira értsék, mint az első sorban lévők. Ez a technikai akadály pedig stilisztikai tényezővé vált.
A XIX. század végén az orosz Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij színész-rendező úgy vélte, az akkori színészek teljesítménye merev, modoros és hiteltelen. Szerette volna, ha a szereplők realisztikusabban, természetesebben jelennek meg a színpadon.
Ennek érdekében teljesen újszerű gyakorlatsorozatot dolgozott ki. Ezeknek az egyike volt az úgynevezett érzelmi memória használata. Ennek a lényege, hogy a színész bizonyos érzelmi állapotok megjelenítéshez próbáljon meg visszaemlékezni egy őt ért, meghatározó és hasonló töltettel rendelkező személyes élményre, és annak újraélésével próbálja meg megjeleníteni a kívánt karaktert.
Ezt amúgy Sztanyiszlavszkij saját maga is veszélyes gyakorlatnak tartotta. Az volt a félelme, hogy az ilyen személyes élmények felidézése közben a színész megfeledkezhet magáról a darabról, melyet a játékával segítenie kellene. Sőt, mi több, a színészeit ez a fajta játék kimeríti, mentálisan instabillá teszi. Ezért úgy tekintett a technikára, akár egy végső megoldásra, melyre csak indokolt esetben van szükség.
A Sztanyiszlavszkij-módszer egyébként bőven tartalmazott beszédtechnikai és fizikai gyakorlatokat is, és ezek ugyanolyan hangsúlyosak voltak, mint a lelkiek. Amit manapság method acting néven emlegetnek, valójában elég távol áll az eredetitől.
Sokkal inkább egyezik az évtizedekkel később Amerikába elér, erősen egyszerűsített változatával, amit Lee Strasberg és munkatársai honosítottak meg.
Strasberg 1931-ben alapította meg a Group Theatert, mely hamar legendássá vált. Itt kezdetben rendezőként dolgozott, de egyre inkább elkezdte foglalkoztatni egy új színészgeneráció kinevelése. Alig több mint 10 évvel később korábbi kollégáival megalapította az Actors Studiót, ahonnan olyan vitathatatlan tehetségű színészek kerültek ki, mint Marlon Brando, James Dean, Marilyn Monroe vagy Al Pacino. Strasberg
sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az érzelmi memória használatára, mint Sztanyiszlavszkij. Diákjaival egészen mély, intim beszélgetéseket folytatott a gyerekkorukról, a félelmeikről és a traumáikról, biztatva őket, hogy ezeket hasznosítsák a színjátszás során.
Ekkortájt kezdett el teret nyerni Amerikában a freudi pszichoanalízis, mely egybecsengett Strasberg színészetről alkotott képével. Az órákon szigort tartott, táplálva diákjai belső lelki konfliktusait és szorongásait. Azt nyilatkozta, hogy az Actors Studio nem egy olyan hely, ahol körbeülve egymás egóját fényesítik.
Úgy tartotta, hogy egy színésznek nemcsak az általa játszott karakter jelenét kell értenie, de a múltját és jövőjét is. És tény, hogy ez az időszak kivételes alakításokkal öregbítette a filmtörténelmet. A vágy villamosa vagy a Haragban a világgal ikonikus jelenetei a mai napig szinte semmit nem vesztettek fényükből.
Persze meg kell jegyezni, hogy Marilyn Monroe öngyilkos lett, James Dean huszonévesen autóbalesetet szenvedett, Marlon Brando életútja pedig a botrányos volt, az alkoholizmustól egészen a szexuális erőszakig volt minden benne.
Férfias játék
Brando és Dean ikonikus szerepei megragadták a közönség figyelmét és általuk megszületett egy új, egyszerre végtelenül maszkulin, mégis sebezhető és érzékeny, idealizált férfiarchetípus. Ez az pedig szinte teljesen összeolvadt a komoly férfi színész fogalmával.
Ez egy meglehetősen ellentmondásos helyzetet eredményezett, ami a mai napig érezteti a hatását. Kialakult az a kép, hogy a nagy művész nem fél kockázatot vállalni és áldozatot hozni a műért. És persze mi is igazolhatná jobban, hogy egy alakítás magas minőségű, mint az azért meghozott áldozat. A komoly férfi színész hajlandó nem fürdeni a művészet nevében, hajlandó éhezni a művészet nevében és hajlandó nőket megütni vagy szexuálisan bántalmazni a művészet nevében.
Az előbbi példák, bár önmagukban borzasztóan hangzanak, mégis sok alakítás közülük Oscar-díjat kapott. Úgy fest,
az akadémia is, a közönség is imádja a method-technikát alkalmazó férfi színészeket. Bármely történet érdekesebb, ha kapcsolódik hozzá egy másik, kulisszák mögött játszódó küzdelmes, áldozatokkal teli történet.
Christian Bale csontsoványra fogyott A gépészért, de fél múlva már kezdődött is a Batman forgatása, ahová ki kellett magát gyúrnia. Nehéz volt, de hát megcsinálta! DiCapriót éveken át elkerülte az Oscar, de nyers húst evett, majdnem kihűlt, és végül csak megérkezett az a szobor! Daniel Day-Lewis szinte minden szerepéért keresztülment valami elképesztő átalakuláson, nyelveket tanult meg, az erdőben élve vadászott, állatokat nyúzott, kenut épített – Oscar-eső!
Meg persze a film megjelenése előtt tömérdek cikk a forgatás viszontagságairól. Természetesen egy művésznek saját joga megválasztani a kifejezőeszközeit. Az, hogy valaki kockára teszi a saját egészségét, az elsősorban a saját felelőssége.
De mi van az olyan esetekben, mint például amikor Ashton Kutcher Steve Jobs megformálására készülve ragaszkodott a diétához, melyet az Apple atyja követett. Az eredmény egy kórházi kitérő lett a forgatás előtt két nappal hasnyálmirigy-problémák miatt. Látszólag itt sem történt más, mint mondjuk Bale esetében, leszámítva, hogy Kutcher miatt napokig állt a forgatás, jelentős anyagi kárt okozva a produkciónak.
Vagy mi a helyzet azokkal az esetekkel, amikor a komoly férfi színész egyenesen más személyeknek okoz fájdalmat vagy kellemetlenséget közvetlenül? Jim Carrey naponta a sírásba kergette a stábtagokat az Ember a Holdon forgatása alatt, arra hivatkozva, hogy megszállta őt Andy Kaufman. Jared Leto színésztársainak használt óvszereket és halott állatok darabjait küldözgette. Dustin Hoffman a Kramer kontra Kramer forgatásán pofonvágta az akkor még kezdő Maryl Streepet.
De talán az egyik legfelkavaróbb ilyen eset során Marlon Brando egy jelenetben letépte partnerének, az akkor 19 éves Maria Schneidernek alsóruháit, és eljátszotta, hogy anális szexre kényszeríti őt.
A jelenet nem szerepelt a forgatókönyvben, és nem volt előre egyeztetve. Brando és a rendező, Bertolucci a forgatás napján találták ki az ötletet és tudatosan eltitkolták mit terveznek, hogy Schneider reakciói valóságosak lehessenek.
Az alábbi történetek számos kérdést vetnek fel, akár morális, akár szakmai szempontból. A morális egyértelmű. Árthat-e valaki másnak a művészet égisze alatt. Ér-e bármilyen alkotás annyit, hogy akár egy életre megsebezzen érte valakit. Azt hiszem, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal kijelenthetjük, hogy nem. Maria Schneider okkal-joggak nem beszélt soha többet Bertoluccival.
De jobb film lett-e a Visszatérő attól, hogy DiCaprio hiába hithű vegán, nyers húst falt? Mit jelentett ez a pár másodperc a vásznon.
Színészi teljesítményként értékelendő, hogy Jared Leto ízléstelen dolgokat küldött munkatársainak? A végeredményt ismerve talán itt is megkockáztathatunk egy nemet. Végtére is sem a Sztanyiszlavszkij-, sem a Strasberg-módszer nem várja el a színésztől, hogy az a nap minden órájában elviselhetetlenül bunkó legyen.
De ha ennyi a szürke zóna és az ellentmondás a method actinggel kapcsolatban, mégis miért halmozza el az akadémia díjakkal? A válasz végtelenül egyszerű. Egyrészt senki nem vitatja, hogy akár a Vérző olajban, akár az Amerikai pszichóban kivételes minőségű színészi játékot láthattunk.
Másrészt a filmipar nevében nem véletlenül szerepel az ipar. A stúdiók kénytelenek pénzt termelni, jegyeket eladni, hogy a filmekre fordított hatalmas összegek ne csak megtérüljenek, hanem hasznot is hozzanak. Ehhez nagy segítség a gerjesztett médiahírverés. A színészekről pedig azt a látszatot keltheti a nézőkben előzetesen is, hogy nagyon komoly munkát végeztek, amire nem lett volna képes akárki.
Viszont ha kiegészítjük a fönti példákat azokkal a nevekkel, akikről az elmúlt években olvashattuk, hogy a method-technikát alkalmazzák, feltűnhet még egy részlet. Tom Hanks, Al Pacino, Shia LaBeouf, Jack Nicholson, Sean Penn, Gary Oldman, Adrien Brody, Michael Fassbender – mind már komoly karrierrel rendelkező férfiak.
Bár nyilván a női színészek is részesültek ilyen irányú oktatásban, és sokan saját bevallásuk szerint alkalmazzák is, mégsem gyakran találkozunk olyannal, hogy bármelyik színésznő a zseniális alakításáért terrorizálta vagy molesztálta volna a stábját.
Ami ebben a témában hírértékű tud lenni, többnyire csak az, hogy adott vonzó külsejű színésznő mennyire elcsúfította magát egy film kedvéért. Erre lehet példa Charlize Theron átalakulása A rém című filmben vagy Hilary Swank, aki A fiúk nem sírnak főszerepére készülve férfinak öltözve próbált elvegyülni az emberek közt.
Hogy ez így alakult ki, annak oka lehet az is, hogy a method acting kezdetén sokáig a női szerepek nem voltak kifejezetten változatosak, meg hogy egész egyszerűen a produkció nem nézte volna el.
Hol van helye ennek a technikának
Sok színész például kifejezetten negatívan nyilatkozik a method actingről. Anthony Hopkins időpocsékolásnak tartja, amikor valakinek órákra vagy hetekre van szüksége ahhoz, hogy valaki bőrébe belebújhasson. Szerinte a profizmus része, hogy az ember hitelesen tudja mozgatni a testét és a hangját anélkül is, hogy pszichésen megpróbálná becsapni vagy stimulálni magát. Hasonló véleményt fogalmazott meg Jodie Foster is.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy a method acting csak tévedés lenne; bizonyos esetekben kifejezetten hasznos. A forgatási szettek nagyon különböznek a valós terektől. Mindenütt állványok, bódék, technikai felszerelés, lámpák, kábelek és rengeteg ember, még az egyszerűbb jelenetekhez is. Ráadásul gyakran megesik, hogy egy színész csak addig van jelen, míg az ő részeit rögzítik, így a partnerének nincs kivel kontaktust felvennie játék közben.
Ezek a körülmények nagyon megnehezíthetik bizonyos érzelmi állapotok hiteles közlését. Ilyenkor
nagy segítség, ha van egy olyan élmény a színész számára, ami biztos pontot tud nyújtani ahhoz, hogy az alakítása gördülékeny legyen.
Ezen kívül az akcentusok hiteles elsajátítása valóban hosszú időt igényel, és a különböző dialektusok közt váltani nehéz egyik pillanatról a másikra. Így az is érthető, ha egy színész a forgatás idejére megtartja a begyakorolt beszédstílusát.
De persze a realisztikus alakítás nem minden. Néha egy ikonikus szerep nem attól lesz kifejező vagy átütő, ha az teljes mértékben a valóságot tükrözi. A történeteknek nem szükségszerűen feladatuk a realitás talaján maradni. Gondoljunk például a Blöff Mickey-ére vagy Aldo főhadnagyra a Becstelen brigantykban. Mennyivel unalmasabb lett volna mindkét figura, ha mondjuk Brad Pitt egy visszafogott, földhözragadtabb karaktert dolgoz ki hozzájuk.
Némelyik színész a realisztikus játékot egyszerűen csak unalmasnak és kiszámíthatónak találja. Például gyakran emlegetik fel Nicolas Cage karrierjét, ami az elmúlt években megkérdőjelezhető minőségű filmeket adott a világnak iszonyatosan harsány, túltolt alakításokkal. Cage a Coppola család tagja. Felmenői közt több színész, rendező és koreográfus van, gyakorlatilag már az anyatejjel színészetet szívott magába.
Azt feltételezzük, hogy idős korára egyszer csak elfelejtett technikákat? Nyilván szó sincs erről. Egyszerűen csak művészként ő mást preferál. Neki a színészet egyik legizgalmasabb időszaka a német expresszionizmus idején volt, amikor a néma filmben a színészeknek nagyon intenzív testjátékkal kellett érthetővé tenniük a cselekményt.
Alakításában gyakran emel át konkrét mozdulatokat kedvenc filmjeiből. Persze a nézőnek szíve joga eldönteni, hogy ez tetszik-e neki. Viszont aki valaha meg tudott csinálni egy Fegyverneppert, az nem felejt csak úgy el színészkedni.
Ami tanulságot a method acting viharos történetéből érdemes lehet levonni, az talán az, hogy bár tudjuk, a művészetnek nincs abszolút érteke, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a hírverés által.
Egy alakítás minőségét nem szükségszerűen az azért meghozott áldozat fogja meghatározni. Vagy nem egy hangzatos címke, amit ráragasztottak.
És Jared Leto sem lett jobb színész még attól, hogy eljátszotta, hogy színész. Bízzunk bátran a saját értékítéletünkben, hiszen a néző feladata nem az, hogy fenntartson egy ipart az érdeklődésével, hanem hogy megéljen valamit.