Nem gondolnád, hogy az észveszejtően viccesnek gondolt filmes milyen démonokkal küzdött egész életében.
Tavaly januárban egy reggel Kevin Smith arra ébredt, hogy úgy érzi, elvesztette az eszét. Másnap bejelentkezett egy arizonai klinikára, ahol „megmentették az életét”: a következő hónapot intenzív terápián töltötte, míg rendbejött, és megértette, milyen gyerekkori traumák keserítették meg az előző 40-45 évét.
Mi történt Néma Bobbal?
A Shop-stop című filmjével befutott rendező, Néma Bob figurájának megteremtője a People magazinnak mesélt arról az élményről (és a hátteréről), amit a „valóságtól való teljes elszakadásként” ír le. „Abban a pillanatban nem idegenkedtem volna attól, hogy ne legyek többé a világon. Felhívtam egy barátomat, és azt mondtam neki: ‘Egy furcsa, sötét helyen vagyok. El kell mennem valahova, és segítséget kell kérnem’.”
Az alábbi videóban nagyon szuggesztíven idézi fel, hogy gyermekkori traumái – egy szexuális visszaélés és a testsúlya miatti többszöri megszégyenítés – olyan lelki sebeket ejtettek rajta, amelyeket egész életében próbált kompenzálni. Tulajdonképpen ezekre az esetekre vezeti vissza azt is, hogy rendező lett, és azt is, hogy mindig vicces próbált lenni.
A legfontosabb üzenet, ami a monológjában elhangzik, az, hogy a trauma, az trauma, mindegy, mekkorának látszik kívülről: az idegrendszer nem méricskéli, csak reagál rá. Ezért nincs értelme belemenni, ahogy Smith fogalmaz, a traumaolimpiába –
mindig találhatsz valakit, aki valaki szerint nálad nagyobb szörnyűséget élt át, de ettől a sajátod nem lesz kisebb.
A saját traumái arra késztették, hogy létrehozzon egy nyilvános személyiséget, amelyet ő „a másik fickónak” nevez.
„Undorítónak, értéktelennek éreztem magam. Ekkor kezdett megjelenni a ‘másik fickó’. Elhatároztam, hogy szórakoztató leszek, és megszerettetem magam az emberekkel, mielőtt észrevennék, hogy kövér vagyok”.
24 éves volt, amikor a Shop-stop hirtelen híressé tette. „Már akkor is az öngyűlölet káoszában éltem. A ‘Másik fickó’ lett a kedvenc ruhadarabom, amit viselni tudtam. Egyszerűen hagytam, hogy átvegye az irányítást” – emlékszik vissza. A siker hatására elmerült a munkájában, félve attól, hogy mi lesz a karrierjével, ha egyszer szünetet tart.
Mire 52 évesen a klinikára került, már kétségbeesetten vágyott a változásra. Megtanulta az önelfogadást, azt, hogy ne attól függjön az önértékelése, hogy mennyire képes másokat szórakoztatni, és hogy képes legyen a jelenre összpontosítani.
„Ez felnyitotta a szememet, mert az időm nagy részét mindig is a múlton való kesergéssel vagy a jövő miatti aggodalommal töltöttem”.