Egy olyan korban, ahol az egyén és individualizmus áll a középpontban, keveset hallunk (és talán még kevésbé értékeljük) az önfeláldozás erényét.
Persze a hadtörténelemben számtalan ilyen esettel találkozhatunk, elég csak Leónidaszra és a háromszáz spártaira, Dugovics Titusz fiktív alakjára, vagy a második világháború embermentőire gondolnunk. Többen vannak azonban azok, akik ugyan életüket adták a közösségért, amelyben éltek, a nevük mégis feledésbe merült. Ebben a cikkben most róluk lesz szó.
#1 Egy önfeláldozó falu
A pestisjárvány utolsó nagy felfutása a 17. századra tehető: Angliában 1665-1666-ban közel százezer áldozatot szedett, melynek nagy része a sűrűn lakott Londonra esett.
Ekkoriban történt, hogy egy Sheffield melletti kis faluba, Eyambe jó adag ruha érkezett a fővárosból. A zord angol időjárás azonban nem kímélte a szövetet: a sok eső és pára miatt a bálás posztót ki kellett teregetni. A probléma azonban ekkor kezdődött igazán.
A ruhában ugyanis ott utaztak azok a londoni bolhák, amelyek magukkal hozták a fekete halált a falusiak közé.
A gyilkos kór a teregetést követő hetekben negyvenkét falusi életét oltotta ki, ezért a lakosok év végére úgy döntöttek, hogy elköltöznek.
Élt azonban a faluban két pap, William Mompesson és Thomas Stanley, akik látták, hogy ennek a döntésnek végzetes következményei lehetnek, hiszen a mindenfelé elkószáló falusiak továbbvihetik a pestist Anglia területén. Éppen ezért egy hatásos beszédet tartottak felebarátaik számára
a felelősségről: ha most nem vonulnak karanténba, akkor mind a környező falvak, mind Sheffield veszélybe kerülhet. A rögtönzött prédikáció annyira jól sikerült, hogy a közösség tagjai végül a maradás mellett döntöttek.
Falat emeltek a település köré, ám megszervezték azt is, hogy a közeli grófságból rendszeresen érkezzen élelem és gyógyszer a falusiak számára.
1666 nyarára Eyam 344 lakosából 260-an meghaltak. A kevés túlélő között volt Mompesson atya is, aki a pestis lecsengése után elhagyta a falut és nem is tért oda vissza többé. Napjainkban egy emlékkiállítással tisztelegnek Eyamban azok előtt, akik vállalták a halált azért, hogy másokat már érhessen utol a történelem egyik leggyilkosabb járványa.
#2 A Titanic mérnökei
Ha van sztori, amit nem kell senkinek elmesélni, az az elsüllyeszthetetlennek hitt óceánjáró története. Számtalan visszaemlékezés és történet jelent meg 1912. április 15-ről, amikor a Titanic egy jégheggyel való ütközés után süllyedni kezdett. James Cameron 1997-es blockbustere alapján már el tudjuk képzelni azt a pánikot és káoszt, ami a katasztrófa idején a fedélzeten uralkodott. Minden bizonnyal sokan emlékeznek arra a jelenetre is, amikor a vonósok még lejátszanak egy utolsó melódiát, majd megköszönik egymásnak, hogy együtt zenélhettek.
Nem jutott azonban kellő figyelem annak a harmincöt mérnöknek és műszaki tisztnek, akik a legnagyobb fejetlenség közepette sem hagyták el a posztjukat. Addig biztosították az utasoknak és a legénységnek az áramot és a világítást, ameddig csak tudták – többek között emiatt is tudott segélykérő jeleket küldeni a kapitány.
Hősiességüknek köszönhetően hétszáz ember el tudta hagyni a hajót és túl tudta élni a katasztrófát – míg ők egytől egyik hullámsírba vesztek.
Tengerészeti Mérnökök Intézete Nagy-Britanniában e tragédia hatására hozta létre a harmincöt mérnök árváit és özvegyeit segítő pénzalapot. Nem is sejtették, hogy mekkora szükség lesz rá: a két évvel később kitörő első világháború során újabb családok százai szorultak a szervezet támogatására.
#3 Nukleáris katasztrófák hősei
Ha más nem, akkor az HBO 2019-es sorozata mindenkinek bevéste az emlékezetébe 1986. április 26-át, amikor a csernobili atomerőmű egyik blokkja felrobbant. A történet közismert: a Szovjetunió igyekezett eltitkolni a fiaskót, ám a sugárszennyezés pár napon belül már a környező országokban is mérhető volt, a helyzet pedig annyira súlyossá vált, hogy nemzetközi segítséget kellett kérni a katasztrófa elhárításához.
Ebben volt nagy szerepe
a csernobili „öngyilkos osztagnak”, akik vállalták, hogy lemennek a reaktor pincéjében található medencébe, hogy az abban lévő vizet leengedjék, megelőzve ezzel egy várható gőzrobbanást.
A csapat tagjai egészen biztosak lehettek benne, hogy a halálba úsznak, de ez sem akadályozta meg őket a merülésben.
Csernobilhoz hasonló méretű tragédia történt 2011 márciusában Fukusimában. Ekkor egy földrengés, valamint az azt követő cunami rongálta meg az itteni atomerőművet úgy, hogy annak három reaktora is leolvadt, a szennyezés pedig mind a levegőben, mind a tengerben gyorsan terjedni kezdett.
Csakúgy, mint Csernobil esetében, itt is világméretű összefogás kezdődött a károk enyhítése érdekében. Arra azonban kevesen számítottak, hogy
kétszáz, 60-pluszos nyugdíjas önként jelentkezik majd, hogy segíthessen a romok eltakarításában. Motivációjuk mindössze ennyi volt: nem akarták, hogy a fiataloknak baja essen.
#4 Amikor a segítség váratlan helyről érkezik
1990 tavaszát a mai napig fekete márciusként szokás emlegetni Erdélyben. Ekkor történt ugyanis, hogy a Ceausescu-diktatúra összeomlását követően az egykori román kommunista pártelit a magyar kisebbségen igyekezett a rendszerváltás során felmerülő feszültséget levezetni.
A kormányerők egy szélsőjobboldali csoportot Marosvásárhelyre vittek, ahol az anyanyelvi oktatásért tüntető magyarokra engedték őket. Több napon át tartó harcok és verekedések kezdődtek románok és magyarok között, melynek öt halálos áldozata és több mint kétszáz sérültje lett.
A magyarok veszteségei nagyobbak is lehettek volna, ha városba vezető utakat egy harmadik csoport el nem torlaszolja. Egy Puczi Béla nevezetű szakmunkás vezetésével a helyi cigányok ugyanis teherautókkal, ekékkel és boronákkal elállták a román szélsőségesek útját. Ezt követően a szorult helyzetbe került magyarok segítségére siettek a következő csatakiáltással:
„Ne féljetek magyarok! Megjöttek a cigányok!”
Nem kérdés, hogy Puczi és társai fellépése több száz ember életét mentette meg. „Jutalma” nem maradt el: először a román hatóságok vegzálták, ami miatt végül Magyarországra költözött, ahol még a menekültstátuszt sem kapta meg… Folyamatos nélkülözések közepette élt egészen 2009-es haláláig. Emlékét tavaly óta egy kis tér őrzi a Nyugati pályaudvar mögött.
Legutóbbi történelmi nagycikkünk: