A határ túloldalán dühös és elkeseredett férfiak ököllel mennek a tanknak egy szabad világért. Helyettünk is.

A gőgös nagypolitikus, amikor a csillogó aranytámlájú bársonyszékéből, monitorát fürkészve tankokat küld egy európai fővárosba, önnön virtusából indul ki. Hogy majd lövünk, ők meg szaladnak. A saját elvei alapján kalkulál, eliszkolást remél, árulókban bízik, megadást sejt. Nem ám harci festékben a sáncon térdelő polgármestert, nem ám a katonái, polgárai, testvérei élén ágyútűzben parancsoló elnököt, aki kimenekítés helyett lőszert kér, mert fogytán. Miközben valaki dölyfös haszonlesésben kattintgat egy kegyetlen stratégiai játékban,

az igaz férfiak, az ukrán tanárok, ügyvédek, bolti eladók, diákok, munkások, raktárosok, rendőrök feldühödtek, mert a nagy játékban valakik elszakították tőlük gyermekeiket, elüldözték feleségeiket, lebombázták otthonaikat, fenyegetik szabadságukat, pusztítják az anyaföldjüket.

És a dühük most az eltaposásukra induló lánctalpak alól lobban fel rettentő lángnyelvekkel.

Aztán eszünkbe jut a mi ’56-os dühünk, a fekete-fehér képekről és felvételekről, ahogy az iskolában tanultuk és az elbeszélésekből hallottuk. És talán most értjük meg igazán, hogy a mi forradalmunknak is színei voltak: lángja sárga, szíve piros-fehér-zöld. És hangja is volt, nagyon hasonló hangok; az acélpáncélon szilánkokra törő halál rettentő csattanásai, és a hazájukért kérlelhetetlenül, féktelen fenevadként harcoló nép elsöprő dübörgése.

A becsületé.