Szépfiúból lett drámai hős, háromgyerekes családapa, egyetemi vendégtanár, filantróp, egy csupaszív tökös gyerek Kelet-Texasból. De nekem leginkább az ember, aki 137 elutasítás után sem adta fel, és 138-adszorra megcsinálta. Ki a király? Matthew McConaughey a király.
Van a Failure to Launch (Anyám nyakán) című filmben egy jelenet, amikor a minden romkomban kötelezően megjelenő B-ligás (vagyis a főszereplők barátaiból összeálló) szerelmespár férfitagja szájon át újraéleszt egy szajkót. Ez volt az a pont, ahol az addig egyébként nézhetős habkönnyű mozi nálam leverte a lécet. Mert hát ki lenne ekkora idióta.
Aztán beleolvastam Matthew McConaughey memoárjába, melyben leírta, ahogyan robosztus alkatú édesapja szájból szájba lélegeztetve újraéleszti a család kedvenc kismadarát, ami utána még nyolc évig élt boldogan. A könyvből az is kiderül, hogy fater a vécéből halászta ki a madárka élettelen testét, miután az valahogyan csapdába esett – de ez már túl abszurd lenne még egy hollywoodi vígjátékhoz is.
Én fura módon a Szex és New York nyúlfarknyi kameójában figyeltem fel Mc Connaughey-ra, pedig akkoriban már évek óta szörfölt a világhír méretes hullámain. Engem viszont nem hozott lázba, túl jóképű, túl jó testű, túl szőke, egyszóval túl unalmas volt az én ízlésemnek, de abban a pár percben olyan remek öniróniával hozta a nyomulós seggfejet, hogy
ez volt az a pont, amikor a fejemben a szépfiúk közül végleg átigazolt a színészek közé
(Brad Pitt esetében ugyanilyen pillanat volt a 12 majom, Jude Law-nál Az ifjú pápa, és még sorolhatnám). Mivel egy férfimagazinban vagyunk, nyilván nem fogok ide SATC-ot beágyazni, de érdemes megnézni ezt a pár percet, mert a fentieken kívül még minimun két dolog kiderül belőle: 1. Sarah Jessica Parker sokkal szerethetőbb az eredeti hangjával, mint magyarul, 2. a filmipar zaklató átszexualizáltságáról anélkül is lehet kritikát megfogalmazni, hogy attól minden nő intenzív kaszaegyenesítésbe akarna kezdeni.
Olaj és vér
Ifjú Sheldon ide vagy oda, Texasról még mindig legtöbbször az övcsatjukba kapaszkodó, ultrakonzervatív surmók vagy a Ewing klánra hajazó olajmilliomosok ugranak be. Pedig van ennek az olajfoltos, ördögszekeres világnak egy nagyon szerethető arca is, nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra költöznek ki Austin mellé a New York-i túlárazott jappiságba beleunt harmincas nyugdíjasok.
Az 53 éves Matthew McConnaughey pedig személyiségével és életútjával egy személyben testesíti meg ezt a szerethetőséget, nyilván ezért is kacérkodott egy darabig a gondolattal, hogy az állam kormányzója lesz, és bár úgy tűnik, egyelőre letett a politikai karrierről, eddigi ismereteim alapján gyanítom, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, csak egy sárgalámpa lelassította (lásd később).
A színész egy poros kisvárosban született, egy olyan családba, aminek egyértelmű morális és fizikai súlypontja a megfellebbezhetetlen tekintélyű apa volt. Egy olyan családba, ahol a szeretet és az összetartás kéz a kézben járt az asztalborogatással és a bunyóval, ahol először feltétel nélküli alázattal kellett kiérdemelni a szabályok későbbi áthágásának jogát. Egy olyan családba, ahol a szülők kétszer váltak el, és háromszor házasodtak össze, ahol az apa feleségével szeretkezve, a csúcson kapott halálos szívrohamot – ahogyan azt mindig is jósolta. Egy olyan családba, ahol mikor az elsőszülött fiú testvért szeretett volna, örökbe fogadtak egy kisöcsit, de
a harmadikként született Matthew-t évekig csak „balesetnek” hívták.
A családi kupaktanács úgy döntött, hogy a színkitűnő fiú, akit már gimiben a legjóképűbbnek választottak, ügyvédi pályára lép majd, így mindig lesz valaki, aki kihúzza a családot a bajból, ha úgy adódik. A kötelességtudó Matthew, aki egészen kiskamaszkora óra folyamatosan történeteket, verseket, esszéfoszlányokat írt, el is kezdte a jogi egyetemet Austinban, de az első év után rájött, hogy bár a jegyei nagyon jók továbbra is, zéró érdeklődést mutat a jog iránt.
Egy cimborája javaslatára átnyergelt a filmszakra, ahol pont az ilyen történetírós, okos, kreatív arcoknak állt a zászló. Félve bár, de apjával is közölte a dolgot, aki csak annyit mondott neki, hogy ne csinálja félgőzzel (bár ő másik szót használt). Mindezzel párhuzamosan becsekkolt egy ügynökséghez is, ahol először kézmodellként alkalmazták, de később remek fizimiskájának hála akadt pár reklám és videoklip is.
Alright, alright, alright
A fenti három szó volt az, amit Matthew McConaughey először mondott ki a filmvásznon evör, ez letörölhetelenül ráégett, és egyfajta életfilozófiává is vált egyszersmind. A Richard Linklaterrel forgatott Dazed and Confused (Tökéletlen idők) több hollywoodi nagyágyúhoz (például Ben Affleck) hasonlóan hősünk számára is az első lépést jelentette a szupersztárság felé.
Ugyanakkor a forgatás idejére esett a színész édesapjának egyszerre tragikus és „tökéletes” halála, ami saját bevallása szerint a felnőttkorba való végleges átlépést is jelentette.
Matthew McConaughey karrierje, mely a korrekt, de felejthető romantikus komédiáktól az A-kategóriás drámákig és az Oscar-díjig ível, nyilván bővelkedik izgalmas és/vagy szórakoztató részletekben, én azonban két olyan pontot emelek ki a továbbiakban, ami szerintem igazán megmutatja ennek a texasi szépfiúnak az emberi nagyságát és bölcsességét.
A Dallas Buyers Clubot (Mielőtt meghaltam) nem azért szeretem, mert a világ legjobb filmje, ugyanis nem az. Abszolút megérdemelte a ráhulló díjesőt, de számomra sokkal fontosabb az, ahogyan létrejött. Az egy dolog, ahogyan McConnaughey szemrebbenés nélkül dobta le magáról mindazt a szépséget, ami, lássuk be, vastagon hozzájárult addigi sikeres karrierjéhez, láttunk már ilyet, nem ő az egyetlen, aki túltolta a method actinget.
Engem sokkal inkább az a valami nyűgöz le, ami a 137 produceri elutás után McConaughey-t rávette arra, hogy 138-adszor is próbát tegyen a forgatókönyvvel, és a rengeteg nehézség, a folyamatos anyagi gondok ellenére
rekordrövid idő alatt, rekordkevés pénzből leforgassa karrierjének csúcspontját.
Úgy érzem, akinek a birtokában van ez a valami, az előtt nincsenek határok. Lehet ezt sok mindennek nevezni: akaraterőnek, kitartásnak, bizonyítási vágynak, makacsságnak, de én azt gondolom, hogy ami sikerre vitte ezt a filmet és McConaughey-t, az annak a biztos tudata, hogy jó irányba halad, és hogy előbb utóbb oda fog érni.
„A fény mindig győz”
Ugyanez a valami lengi át a True Detecive első évadát is, ami szerintem minden idők legjobb tévés teljesítménye. Pont. Sokan óva intették a két hollywoodi nagyágyút, Harrelsont és Mc Conaughey-t, hogy a mozivásznat tévéképernyőre cseréljék, mert ugyan fordítva volt már, hogy működött a dolog, (lásd George Clooney), de nyolc éve még senki nem gondolta volna, hogy a tévé lesz az új mozi, és hogy a streaming-szolgáltatók megeszik Hollywoodot reggelire.
Ez a sorozat nemcsak a bitang jó színészi teljesítmény miatt egyedülálló, hanem azért is, mert miközben levisz az emberi mocsok elképzelhető legsötétebb bugyraiba, és leszámol az összes bevett közhellyel az emberi természet alapvető jóságáról, aközben
az arisztotelészi értelemben vett katharszisz kristálytiszta megvalósításaként megmutatja mindazt, amire a művészet igazán való: megtisztít, erőt ad és továbblök a saját kis tyúxaros életedben, hogy te is elérj oda, ahová indultál.
Mindemögött persze irgalmatlan mennyiségű munka és alázat van, a cigizős, sörösdoboz-hajtogatós, kihallgatásos jelenetet például kereken egy napon keresztül, szinte a végső kimerülésig forgatták.
Zöldlámpa
Matthew McConaughey könyve érdekes keveréke a fényképekkel illusztrált memoárnak, a korábbi szövegekből összeállított gyűjteményes kötetnek és egy önsegítő motivációs könyvnek. A szerző visszanyúlva az élet mint utazás ősrégi toposzához a közlekedési lámpák allegóriáját használja saját életfilozófiájának bemutatásához. Ahogyan vezetéskor se tudhatod előre, hogy zöldhullámot fogsz-e ki, vagy újra meg újra pirosban kell rostokolnod, esetleg még pont átslisszolt a sárgán, vagy satufékkel megállsz, úgy az életben sem tudhatod előre, mi vár.
Nyilván jó, ha van egy célod, és tudod merre mégy, de elkerülhetetlen, hogy időnként pirosat kapj. Az viszont a te kezedben van, hogy hogyan reagálsz: visszafordulsz, más utat keresel, vagy kivárod, amíg továbbmehetsz, esetleg tojsz a szabályokra, és átrongyolsz a piroson, alkalmasint sérülteket vagy totálkáros kocsikat hagyva magad után.
Mindeközben olvasmányos történeteken keresztül írja le saját életének legfontosabb eseményeit, végig arra gondolsz, bárcsak a te életed is ilyen izgalmas lenne.
Figyelmesen olvasva McConaughey sorait aztán rájössz, hogy ha odafigyelsz, a te életed is pont ugyanilyen izgalmas, csak meg kell látnod benne, mikor és hol. Ehhez viszont az kell, hogy időről időre egyedül maradj önmagaddal a külvilág elvárásai és a folyamatos megnyugvást adó digitális cumi csócsálása nélkül – egészen addig, míg komfortosan nem érzed magad önmagad társaságában. Csak ekkor tudsz igazán útra kelni, és menni előre, bármilyen legyen is a forgalmi helyzet.
A texasi bölcs nem találta fel a melegvizet, gondolatai ismerősen csengenek a nyugati és a keleti filozófiákból egyaránt. De irigylésre méltó az az intelligencia, munkabírás és alázat, ami emögött a karrier mögött áll. Ráadásul annyi derűt és erőt sugároz magából, és annyira önazonos ez az ember, hogy időnként kicsit mindannyian szeretnénk Matthew McConaughey-k lenni. Én legalábbis biztosan.
Végezetül jöjjön egy mókás szociolingvisztikai alapvetés a fenti cikkben méltatlanul alulreprezentált, de egyébként zseniális Gentlemen (Úriemberek) kapcsán:
Kiemelt kép forrása: Playboy