Mi teszi a “komoly férfi színészt”? A method acting gyökerei és dilemmái

Szerző: Bronson

Pár hete közöltünk egy kisebb cikket tíz színészről, akik nagyon beleélték magukat a szerepükbe, amivel mintegy abszolutizálták a method acting nevű színészi irányzatot. A cikkre érkezett kommentek között volt egy kritikus, de szakmai észrevétel is. Felkértük hát a komment szerzőjét, fejtse ki bővebben a véleményét – vendégszerzőnk, Száraz Bence írása.

Minden évre jut jó pár olyan hír, hogy valamelyik ismert színész egy szerepére készülve mi mindenen ment keresztül, hogy hiteles alakítást nyújthasson. (Utóbb például A Gucci-ház vonta magára ezzel a figyelmet, elég tanulságos végeredménnyel.) Ez a legtöbb ember fejében a method acting fogalmával kapcsolódik össze. De mi is pontosan ez a technika? Miért lett ez az egyik legismertebb színjátszási forma? És egyáltalán

kell-e foglalkozni azzal egy átlagembernek, hogy a színészek hogyan végzik a munkájukat?

Vélhetőleg egy punnyadós péntek délután, sorozatozás közben nem arról elmélkedik a néző, hogy mennyire bonyolult szellemi tevékenységet végez éppen, filmnézés közben azon izgulva, hogy a kedvenc nyomozója végül elkapja-e a gyilkost. Pedig az emberiség egyik legfontosabb szellemi vívmánya a történetmesélés. Immár évezredek óta teszik lehetővé a különböző narratív szerkezetek, hogy a történeteken keresztül olyan tapasztalataink, megéléseink lehessenek, amik a valós térben nem történtek meg velünk.

A történeteken keresztül át lehet örökíteni más emberek korábban megélt tapasztalatait, vagy felbonthatjuk velük a valóság korlátait és sosem látott fantáziavilágokba léphetünk. Ezt már egészen ősi kultúrák is felfedezték, hogy minél pontosabb volt egy előadott történet egy korábbi vadászat tapasztalatairól, a következő annál sikeresebb lehetett. Persze, ez nagyban függött attól, aki átadta a történetet, így az ember kénytelen volt fejleszteni a narratív eszköztárát.

Ez vezetett odáig, hogy az antik kultúrákban már nemcsak a túléléshez szükséges információkat adták át, hanem tanulságos történeteket titánokról, istenekről, természetfeletti háborúkról, ráadásul kifejezetten erre a célra létrehozott épületekben. Így született meg a színház, azzal pedig a színészet. A modern ember számára ez a szakma már művészeti szintre emelkedett, helyet kapott benne az önkifejezés, és különböző irányzatai alakulhattak ki.

DiCaprio A visszatérőben

Manapság amelyik formájával leginkább találkozhat az ember, az a sokat emlegetett method acting. Az internet telis-tele van top10-es listákkal és cikkekkel, melyek arról szólnak, hogy melyik színész milyen őrültséget csinált a szerepére készülve a method acting zászlaja alatt. Vagy esetleg, hogy ki milyen sokáig benne ragadt egy szerepében, és milyen speciális kezelésre volt szüksége, hogy újból önmaga lehessen. Leonardo DiCaprio nyers húst evett és mínusz fokokban kúszott-mászott, Tom Hanks nem fürdött, Daniel Day-Lewis nem kelt ki a tolószékéből, Christian Bale pedig havi rendszerességgel dobta le magáról és hízta vissza a kilókat. A lista végtelen.

“Ha ő sír, te még jobban sírj, haver! Nem volt gyerekkorodban leukémiás a kutyád, vagy mi?”

Tény, hogy a method acting örökre átformálta a színművészetet, de vajon tényleg ez lenne a szakma csúcsa? És persze ugyanazt jelenti-e a gyakorlatban, mint ami a sajtón keresztül eljut hozzánk? A fenti kérdések alapos megválaszolásához először is meg kell fogalmazni pontosan, hogy mit is jelent a method acting és honnan ered.

A filmes és színházi formanyelvet hosszú éveken keresztül nagyban meghatározták a technikai korlátok. Egy színpadi színésznek úgy kellett beszélnie és gesztikulálnia, hogy a leghátsó sorban ülők is pontosan annyira értsék, mint az első sorban helyet foglaló nézők. Ez a technikai akadály az évek alatt stilisztikai tényezővé vált.

A 19. század végén az orosz Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij színész-rendező úgy vélte, az akkori színészek teljesítménye merev, modoros és hiteltelen. Szerette volna, ha a szereplők realisztikusabban, természetesebben jelennek meg a színpadon. Ennek érdekében egy egészen újszerű gyakorlatsorozatot dolgozott ki. Ezeknek az egyike volt az úgynevezett “érzelmi memória” használata. Ennek a lényege, hogy

a színész bizonyos érzelmi állapotok megjelenítéshez próbáljon meg visszaemlékezni egy őt ért, meghatározó és hasonló töltettel rendelkező személyes élményre, és annak újraélésével próbálja meg megjeleníteni a kívánt karaktert.

Ezt Sztanyiszlavszkij saját maga is veszélyes gyakorlatnak tartotta. A félelme az volt, hogy az ilyen személyes élmények felidézése közben a színész megfeledkezhet magáról a darabról, amit a játékával segítenie kellene. Sőt, mi több, a színészeit ez a fajta játék kimeríti, mentálisan instabillá teszi. Ezért úgy tekintett erre a technikára, mint egy végső megoldásra, amire csak indokolt esetekben van szükség. Emellett a Sztanyiszlavszkij-módszer bőven tartalmazott még beszédtechnikai és fizikai gyakorlatokat, melyek ugyanolyan hangsúlyosak voltak, mint a belső, lelki gyakorlatok.

Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij

Amit manapság method acting néven emlegetnek, valójában elég távol áll a Sztanyiszlavszkij-módszertől. Sokkal inkább egyezik az évtizedekkel később Amerikába elér, erősen egyszerűsített változatával, amit Lee Strasberg és munkatársai honosítottak meg.

Strasberg 1931-ben alapította meg a Group Theatert, ami még működése alatt legendássá vált. Itt kezdetben rendezőként tevékenykedett, de egyre inkább elkezdte foglalkoztatni egy új színész generáció kinevelése. Alig több mint tíz évvel később korábbi kollégáival megalapította az Actors Studiót, ahonnan olyan vitathatatlan tehetségű színészek kerültek ki, mint Marlon Brando, James Dean, Marilyn Monroe vagy Al Pacino.

Strasberg oktatása sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az érzelmi memória használatára, mint Sztanyiszlavszkij. Diákjaival egészen mély és intim beszélgetéseket folytatott azok gyerekkoráról, félelmeikről és traumáikról, arra biztatva őket, hogy ezeket hasznosítsák a színjátszás során.

Ezzel egyidőben kezdett el teret nyerni Amerikában a freudi pszichoanalízis, ami remekül egybecsengett Strasberg színészetről alkotott képével. Az órákon szigort tartott, folyamatosan táplálta diákjai belső lelki konfliktusait és szorongásait. Azt nyilatkozta, hogy az Actors Studio nem egy olyan hely, ahol körbeülve egymás egóját fényesítik. Úgy tartotta, hogy egy színésznek nemcsak az általa játszott karakter jelenét kell értenie, de a múltját és jövőjét is. Tény, hogy ez az időszak kivételes alakításokkal öregbítette a filmtörténelmet. A vágy villamosa vagy a Haragban a világgal ikonikus jelenetei a mai napig szinte semmit nem vesztettek fényükből.

Lee Strasberg középen, jobbján Robert de Niro, balján Al Pacino

Mondjuk talán nem árt megjegyezni mellé, hogy Marilyn Monroe öngyilkos lett, James Dean huszonévesen autóbalesetet szenvedett, Marlon Brando életútja pedig a botrányok széles skáláját vonultatta fel az alkoholizmustól egészen a szexuális erőszakig.

Férfias játék

Brando és Dean ikonikus szerepei megragadták a közönség figyelmét és általuk megszületett egy új, egyszerre végtelenül maszkulin, mégis sebezhető és érzékeny, idealizált férfi archetípus. Ez az archetípus pedig szinte teljesen összeolvadt a komoly férfi színész fogalmával. Ez pedig egy meglehetősen ellentmondásos helyzetet eredményezett, ami a mai napig érezteti a hatását. Kialakult az a kép, hogy a nagy művész nem fél kockázatot vállalni és áldozatot hozni a műért. És persze mi is igazolhatná jobban, hogy egy alakítás magas minőségű, mint az azért meghozott áldozat.

A komoly férfi színész hajlandó nem fürdeni a művészet nevében, hajlandó éhezni a művészet nevében és hajlandó nőket megütni vagy szexuálisan bántalmazni a művészet nevében.

Az előbbi példák, bár önmagukban rémesen hangzanak, mégis sok alakítás közülük Oscar-díjat hozott. Úgy fest, az akadémia is, és a közönség is imádja a method-technikát alkalmazó férfi színészeket.Hiszen bármilyen történet érdekesebb úgy, hogy kapcsolódik hozzá egy másik, kulisszák mögött játszódó küzdelmes, áldozatokkal teli történet. Christian Bale csontsoványra fogyott A gépész szerepéért, de hat hónappal később már kezdődött is a Batman forgatása, ahová ki kellett magát gyúrnia. Nehéz volt, de hát megcsinálta!

DiCapriót éveken keresztül elkerülte az Oscar, de nyers húst evett, majdnem kihűlt, és végül csak megérkezett a szobor! Daniel Day-Lewis szinte minden szerepéért keresztülment valami elképesztő átalakuláson, nyelveket tanult meg, az erdőben élve vadászott, állatokat nyúzott, kenut épített… Oscar-eső! Tapsvihar! Meg persze a film megjelenése előtt tömérdek cikk a forgatás viszontagságairól. Természetesen egy művésznek saját joga megválasztani a kifejezőeszközeit. Az, hogy valaki kockára teszi a saját egészségét, az elsősorban a saját felelőssége.

Ashton Kutcher mint Steve Jobs

De mi van az olyan esetekben, mint amikor Ashton Kutcher Steve Jobs megformálására készülve ragaszkodott ahhoz a diétához, amit az Apple atyja követett. Az eredmény egy kórházi kitérő volt a forgatás előtt két nappal hasnyálmirigy-problémák miatt. Látszólag itt sem történt más, mint mondjuk Bale esetében, azt leszámítva, hogy a Kutcher miatt napokig állt a forgatás, jelentős anyagi kárt okozva ezzel a produkciónak.

Vagy mi a helyzet azokkal az esetekkel, amikor a komoly férfi színész egyenesen más személyeknek okoz fájdalmat vagy kellemetlenséget közvetlenül?

Jim Carrey naponta a sírásba kergette a vele dolgozó stábtagokat az Ember a Holdon forgatása alatt, arra hivatkozva, hogy megszállta őt Andy Kaufman. Jared Leto színésztársainak használt óvszereket és halott állatok darabjait küldözgette. Dustin Hoffman a Kramer kontra Kramer forgatásán pofonvágta az akkor még kezdő Maryl Streepet. A hitelesség jegyében.

De talán az egyik legfelkavaróbb ilyen eset során Marlon Brando egy jelenetben letépte partnerének, az akkor 19 éves Maria Schneidernek alsóruháit, és eljátszotta, hogy anális szexre kényszeríti őt. A jelenet nem szerepelt a forgatókönyvben, és nem volt előre egyeztetve. Brando és a rendező, Bertolucci a forgatás napján találták ki az ötletet és tudatosan eltitkolták mit terveznek, hogy Schneider reakciói valóságosak lehessenek…

Marlon Brando leteperi a mit sem sejtő Maria Schneidert az Utolsó tangó Párizsban című filmben

Az alábbi történetek rengeteg kérdést vetnek fel, akár morális, akár szakmai szempontból vizsgálva. A morális kérdés egyértelmű. Árthat-e valaki másnak a művészet zászlaja alatt? Ér-e bármilyen alkotás annyit, hogy akár egy életre megsebezzen érte valakit? Azt hiszem, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal kijelenthetjük, hogy nem. Maria Schneider okkal nem beszélt soha többet Bertolucci rendezővel.

De mindezek mellett felmerül a szakmai szempont is. Jobb film lett-e a Visszatérő attól, hogy DiCaprio hiába hithű vegán, mégis nyers húst evett? Mit jelentett ez a pár másodperc a vásznon? Színészi teljesítményként értékelendő-e, hogy Jared Leto ízléstelen dolgokat küldött munkatársainak? A végeredményt ismerve talán itt is megkockáztathatunk egy nemet. Végtére is sem a Sztanyiszlavszkij-, sem a Strasberg-módszer nem várja el a színésztől, hogy az a nap minden órájában elviselhetetlen bunkó legyen.

De ha ennyi a szürke zóna és az ellentmondás a method actinggel kapcsolatban, mégis miért halmozza el az akadémia díjakkal?

A válasz végtelenül egyszerű. Egyrészt senki nem vitatja, hogy akár a Vérző olajban, akár az Amerikai pszichóban kivételes minőségű színészi játékot láthattunk. Másrészt a filmipar nevében nem véletlenül szerepel az ipar. A stúdiók kénytelenek pénzt termelni, jegyeket eladni, hogy a filmekre fordított hatalmas összegek ne csak megtérüljenek, de hasznot is hozzanak. Ehhez pedig kiváló segítség a gerjesztett médiahírverés. A színészekről pedig azt a látszatot keltheti a nézőkben előzetesen is, hogy nagyon komoly munkát végeztek, amire nem lett volna képes akárki.

Viszont ha kiegészítjük a fentebbi példákat, azokkal a nevekkel, akikről az elmúlt években olvashattuk, hogy a method-technikát alkalmazzák, feltűnhet még egy részlet. Tom Hanks, Al Pacino, Shia LaBeouf, Jack Nicholson, Sean Penn, Gary Oldman, Adrien Brody, Michael Fassbender… Mind egytől egyig már komoly karrierrel rendelkező férfiak.

Bár természetesen a női színészek is részesültek ilyen irányú oktatásban, és sokan saját bevallásuk szerint alkalmazzák is, mégsem gyakori, hogy olyan hírekkel találkoznánk, ami arról számol be, hogy bármelyik színésznő a zseniális alakításáért terrorizálta vagy molesztálta volna a stábját.

Charlize Theron A rémben és a valóságban

Ami ebben a témában hírértékű tud lenni, többnyire csak az, hogy adott vonzó külsejű színésznő mennyire elcsúfította magát egy film kedvéért. Erre lehet példa Charlize Theron átalakulása A rém című filmben vagy Hilary Swank, aki A fiúk nem sírnak főszerepére készülve férfinak öltözve próbált elvegyülni az emberek közt.

Hogy ez így alakult ki, annak oka lehet az is, hogy a method acting hajnalán sokáig a női szerepek nem voltak kifejezetten változatosak, valamint hogy egészen egyszerűen a produkció nem nézte volna el.

Felmerül a kérdés, hogy akkor hol van helye mégis ennek a technikának? Szükség van-e rá? Sok színész például kifejezetten negatívan nyilatkozott a method actingről. Anthony Hopkins például időpocsékolásnak tartja, amikor valakinek órákra vagy hetekre van szüksége ahhoz, hogy valaki bőrébe belebújhasson.

Szerinte a profizmus része, hogy az ember hitelesen tudja mozgatni a testét és a hangját anélkül is, hogy pszichésen megpróbálná becsapni, vagy stimulálni magát.

Hasonló véleményt fogalmazott meg Jodie Foster is. Persze ez nem azt jelenti, hogy a method acting tévedés lenne. Bizonyos helyzetekben a technika kifejezetten hasznos. A forgatási szettek nagyon különböznek a valós terektől. Mindenütt állványok, bódék, technikai felszerelés, lámpák, vezetékek és rengeteg ember, még egy egyszerűbb jelenethez is. Ráadásul gyakran megesik, hogy egy színész csak addig van jelen, míg az ő részeit rögzítik, így a partnerének nincs kivel kontaktust felvennie játék közben.

Ezek a körülmények nagyon megnehezíthetik bizonyos érzelmi állapotok hiteles közlését. Ilyenkor nagy segítség, ha van egy olyan élmény a színész számára, ami biztos pontot tud nyújtani ahhoz, hogy az alakítása gördülékeny legyen. Ezen kívül az akcentusok hiteles elsajátítása valóban hosszú időt igényel, és a különböző dialektusok közt váltani nehéz egyik pillanatról a másikra. Így az is érthető, ha egy színész a forgatás idejére megtartja a begyakorolt beszédstílusát.

De persze a realisztikus alakítás nem minden. Néha egy ikonikus szerep nem attól lesz kifejező vagy átütő, ha az teljes mértékben a valóságot tükrözi. A történeteknek nem szükségszerűen feladatuk a realitás talaján maradni. Gondoljunk például a Blöff Mickey-ére vagy Aldo főhadnagyra a Becstelen brigantykban. Mennyivel unalmasabb lett volna mindkét figura, ha mondjuk Brad Pitt egy visszafogott, földhözragadtabb karaktert dolgoz ki hozzájuk.

Brad Pitt a Becstelen brigantykban

Némelyik színész a realisztikus játékot egyszerűen csak unalmasnak és kiszámíthatónak találja. Például gyakran emlegetik fel Nicolas Cage karrierjét, ami az elmúlt években megkérdőjelezhető minőségű filmeket adott a világnak iszonyatosan harsány, túltolt alakításokkal. Cage a Coppola család tagja. Felmenői közt több színész, rendező és koreográfus van, gyakorlatilag már az anyatejjel színészetet szívott magába.

Azt feltételezzük, hogy idős korára egyszer csak elfelejtett technikákat? Nyilván szó sincs erről. Egyszerűen csak mint művész, ő mást preferál. Számára a színészet egyik legizgalmasabb időszaka a német expresszionizmus idején volt, amikor a néma filmeben a színészeknek nagyon intenzív testjátékkal kellett érthetővé tenniük a cselekményt. Alakításában gyakran emel át konkrét mozdulatokat kedvenc filmjeiből. Persze a nézőnek szíve joga eldönteni, hogy ez tetszik-e neki. Viszont aki valaha meg tudott csinálni egy Fegyverneppert, az nem felejt csak úgy el színészkedni.

Ami tanulságot a method acting viharos történetéből érdemes lehet levonni, az talán az, hogy bár tudjuk, a művészetnek nincs abszolút érteke, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a hírverés által.

Egy alakítás minőségét nem szükségszerűen az azért meghozott áldozat fogja meghatározni.

Vagy nem egy hangzatos címke, amit ráragasztottak. Egy harsány újságcikk még egy filmet sem tett jobbá. És Jared Leto sem lett jobb színész még attól, hogy eljátszotta, hogy színész. Bízzunk bátran a saját értékítéletünkben, hiszen a néző feladata nem az, hogy fenntartson egy ipart az érdeklődésével, hanem hogy megéljen valamit.

A szerző az Escape Production artdirectora, rendező, illetve az Úrfi zenekar alapító-frontembere

Itt van még jó kis kontent

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás