18 évvel a harmadik rész után visszatért a Mátrix. De vajon tud még újat mondani? Szpojlermentesen világítjuk meg.
A Mátrix meghatározta a kétezres évek első felének esztétikáját. Mindenki lepattintható Nokiát akart, földig érő kabátot, full-fekete napszemüveget. A hongkongi heroicbloodshed-filmekből, Ghost in The Shellből, William Gibsonból, Grant Morrisonból és konyhafilozófiából összerakott pirulát nem kellett lenyomni a torkunkon. Annak ellenére, hogy a Mátrix rengeteg helyről merített, több lett, mint részeinek összessége:
az Y2K zeitgest-filmjévé vált, a kúlság korabeli manifesztumává.
A sequeleknek viszont sajnos nem sikerült megütniük a mércét: a trilógia többi részének is voltak ugyan felejthetetlen részei, a Mátrix önmagában is kerek volt, nem igényelt folytatást.
Erre most itt ez a negyedik rész, a franchise-ok, rebootok és remake-ek korában: vajon ad valami újat, vagy csak újra megkaptuk az orákulum sütijét felmelegítve?
Szívből jön
Alapból nem volt túl biztató jel, hogy Wachowskiék közül csak Lana állt be a projekt mögé, Lilly nem vett részt a munkálatokban. Lana viszont elmondta, miért alkotta meg ezt a filmet: elveszítette a szüleit és egy közeli barátját.
“Sírtam, képtelen voltam aludni, és az agyamba berobbant ez az egész történet. Hirtelen ott volt velem Neo és Trinity. Rögtön megnyugtatott, hogy ez a két karakter újra életre kelt”
– mondta a rendező.
És ez a végig érződik a filmen: van szíve, amit a blockbusterek többségéről nem lehet elmondani. A Mátrix: Feltámadások egyszerre gyászfeldolgozó terápia és az élet ünneplése, tele megható, szívderítő pillanatokkal. Öröm újra látni Neóékat, és egyszerre nosztalgikus és frissítő érzés fejest ugrani a Mátrix felpatchelt világába. Lana Wachowski több szereplőt áthozott amúgy a kiváló Sense8 című sorozatukból, és klasszul illenek ebbe a világba is.
Mindemellett pedig a stílusról sem feledkeztek meg: az új generáció tagjainak szerkóit kicsit felpimpelték, de továbbra is mátrixosak maradtak – remekül kiegészítik Neo és Trinity visszafogott vagányságát.
Metarix
Az előzetesek először rebootot, aztán valami nagyon mindfuck filmélményt sugalltak: a Mátrix: Feltámadások igazából mindkettőt hozza. A forgatókönyv egyrészt önreflexív: aki díjazza a metafikciót, egyszerűen lubickolni fog az élményben, ahogy a film analizálja a korábbi etapokat, valamint a Mátrix popkulturális hatását. A Feltámadások többször megkérdőjelezi saját létjogosultságát (más kérdés, hogy ez akár megelőző védekezésként is felfogható a rebootot kifogásoló kritikákkal szemben), és ezek az önoltások pöpecül állnak neki –
az első óra igazából zseniális, megadja azt a konstans mi-a-f.sz-érzést, amit az ember az ember elvár egy Mátrixtól.
A film legfőbb problémája, hogy akciófilmként nem mindig működik.
Bullet time!
Úgy tűnik, Lilly volt a páros akciózsenije: a Mátrix: Feltámadások bunyóit, lövöldözéseit, üldözéseit egész egyszerűen nem koreografálták igazán ütősre, nincsenek jól felépítve. Ugyan akadnak a filmben látványos elemek – több money-shot is befigyel –, azonban az akciózásoknak nincs íve, így hiába élvezetesek néha, akkor sem tudják teljesen berántani az embert.
Nincs olyan jelenet, ami közelébe ér az első rész irodaépületes ámokfutásának vagy a második film autópályás ikrezésének. Izgalmas meg minden, de egy Mátrixtól azért többet várna az ember.
Melyik pirulát válaszd?
A zseniális nyitány után a film visszatér az ismerős toposzokhoz, felemás, de élvezhető akciózásokkal; de a nosztalgiázás mellett tud releváns lenni ezekben a furcsa időkben. Végig érződik, hogy ez nem a pénzhajhászatról szól, Keanu Reeves és Carrie-Anne Moss párosa pedig imádnivaló, mint mindig, és a katarzis sem marad el.
A Mátrix: Feltámadások megosztó alkotás lett. Egy dolog biztos: életigenlő, reménnyel teli film – az ilyen alkotásokra pedig mostanában különösen nagy szükség van.
A Kingsman-előzményről is írtunk nemrég: