Matthew Vaughn legújabb spionőrületének előzménye szórakoztatóan, mégis felemás sikerrel mutatja be a Kingsman kémszabóság kezdeteit. Írásunk szpojlermentes.
A 2014-es Kingsman pazar meglepetés volt: a britek hiperstílusos, elszállt tesztoszteronbombája nagyot robbant, köszönhetően többek közt Colin Firth és Taron Egerton kiváló párosának, az elborult és látványos akciójeleneteknek, valamint Jane Goldman és Matthew Vaughn izgalmakban, humorban bővelkedő forgatókönyvének. (A roppant frappáns cím amúgy egyszerre utal a Kingsman szabóságra, és arra, hogy a főszereplő az angol király embere.)
A Mark Millar és Dave Gibbons képregényét meglehetősen lazán kezelő adaptáció nagy sikert aratott, úgyhogy nyilván jött a – megosztóra sikerült – folytatás is. Aztán valamiért úgy döntöttek, hogy a (nemrég bejelentett) harmadik rész előtt összedobnak egy előzményfilmet.
Első világháborús képek, Raszputyin, szuronyos harcok, korhű ruhák – mi sülhetne el rosszul?
A koncepció remek, azonban nem sikerült megfelelően realizálni: Vaughn mellől kiszállt Jane Goldman forgatókönyvíró, és baromira érződik a hiánya, főleg a film első felében.
Rrrettentő töri a vásznon
Jól emlékszünk az első film őrült nyitányára a Dire Straits-dalos ámokfutással vagy a második rész pörgős, autós bunyójára. Sajnos az előzmény első jelenete meglehetősen vérszegény ezekhez képest, és bőven kell idő, hogy a film magára találjon. Végig érződik, hogy Vaughn hatalmas ambíciókkal látott neki a filmezésnek:
sorra passzintja be az első világháború legfontosabb eseményeit a Kingsman filmes univerzumába, így prezentálva egyfajta hollywoodiasított töriórát,
azonban a King’s Man: A kezdetek a sok történelem-fanservice közben elveszti a fókuszt.
A Kingsman filmek mindig bővelkedtek az erős karakterekben, és most is rengeteg a potenciálisan érdekes arc (Gemma Arterton például többször is ellopja a show-t), de mivel nem kapnak elég műsoridőt, a legtöbbjük megmarad kétdimenziós skiccnek. Üdítő kivétel a főszereplő Ralph Fiennes, akinek remekül áll az elegáns akcióhős-szerep (és a szakáll is), és mind a humoros, mind a keményebb jelenetekben meggyőzően alakít.
Ra-ra-Rasputin, Lover of The Russian Queen…
A film másik nagy erőssége Rhys Ifans Raszputyinja: az angol színész láthatóan nagyon éli, hogy a szakállas, orosz szarkeverőt játszhatja, túlspilázott manírjai kiválóan illenek a kém-franchise eltúlzott világába.
Az akciójelenetekre amúgy sem lehet panasz: Vaughn biztos kézzel dirigál, a védjegyévé vált, rendhagyó kamerakezelések (fps-nézet!) jól működnek, patika a struktúra, a vívós-lövöldözős részeknek van íve, a koreográfiákat meg élmény nézni – és akad pár valóban karfamarkolósan izgalmas pillanat, ami ritka a mai steril CGI-akciópornókban. Sajnos azonban néha az akciók is olyanok, mintha két különböző filmből szedték volna őket.
Háborúellenes dráma vs. féktelen akcióorgia
A King’s Man: A kezdetek betekintést nyújt a világháború harctereinek vérmocskos poklába is: torokszorító képeken mutatja be a brutális mészárszéket, az elképesztő rombolást. Szörnyű látni, ahogy a fiatal suhancok hőslétre vágyva rontanak a csatamezőre, hogy pillanatok alatt tépje őket cafatokra a géppuskatűz – mindezt csupán azért, mert néhány nagyhatalmú barom képtelen normálisan rendezni a konfliktusait.
Tényleg sokkoló, ahogy ez a hollywoodi zsánerfilm váratlanul bemutatja a háború értelmetlenségét, és nekimegy a dicső, hazafias halál propagandamítoszának: a probléma csupán az, hogy tíz perccel később meg visszavált vicces kémfilmre.
Nincs igazán íve a filmnek, így egészen az utolsó félóráig várni kell, hogy tényleg magára találjon, és szállítsa azt, amire befizettünk: egy igazi kingsmanes, parádés, kaszabolós, gegekben tobzódó finálét. Így a végén mégis csak pozitív az élmény: de azért ott egy kis keserű szájíz is, hogy mennyivel jobb lett volna, ha Goldman besegít a szkriptbe, és egy visszafogottabb volumenű, karaktercentrikus sztorival mutatják be a titkosszolgálat megalakulását a szabóságban.
Azért nem szabták el
Nagy örömünkre a film stílusában most sem kellett csalódnunk: a King’s Man: A kezdetek tipikusan az alkotás, amelynek nézése közben
hirtelen hülyén érzed majd magad a sneakeres-hoodie-s szerkódban, és a moziból kilépve rögtön keresed az első méretes szabóságot, hogy rád öntsék kétsoros, hajszálcsíkos, tengerészkék öltönyödet.
És azon se lepődj meg, ha hirtelen serényen google-zni kezded, honnan tudnál beszerválni egy barna, bőr ballonkabátot.
Michele Clapton jelmeztervező kitett magáért: olyan korhű szetteket álmodott meg a filmhez, amiknek legtöbbje ma is simán megállja a helyét, úgyhogy a styling még az unalmasabb jelenetek közt is a vászonra szegezi a stílusérzékeny ember tekintetét. Persze a huszadik század első felének stilóját kicsit fel kellett pimpelni, hogy passzoljon a film modern szemléletéhez:
Clapton kicsit slankított a húszas évek Savile Row-i öltönyeinek dobozszerű szabásán, odafigyelve rá, hogy ne legyen se eltúlzott, se anakronisztikus az összkép.
Nem csoda ezek után, hogy a filmben szereplő minden ruhadarab áll-leszakítósan menő lett, és bármelyik elfér egy kortárs ruhatárban is. Ha nagyon tele van az ember, a Mr Porteren megvásárolható majdnem az összes filmes szerkó:
Látványos, néha döcögős törióra
Az egyenletlen, túl sokat markoló forgatókönyv ellenére a King’s Man: A kezdetek tele van erős pillanatokkal és simán van olyan stílusos, mint a franchise többi része – a balettpárbaj és finálé pedig kárpótol a lassan csordogáló cselekményért.
Az új Pókember-filmet is megnéztük nemrég: