Nincs karácsony feszkó nélkül

Szerző: Brooke

Talán nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy egyszerűen imádom a karácsonyt, úgy, ahogy van. A készülődést, a fényárban úszó Budapestet, a feldíszített házakat, a karácsonyi Coca-Cola reklámot, meg a sok-sok ajándékötletet, amivel nap mint nap bombáznak. Az egyetlen, amit nem tudok hová tenni, az a „kötelező” jelző, ami valamiért az egészhez levakarhatatlanul hozzátapad. Vélemény következik.

Mióta tudom, hogy nem létezik a Jézuska, ajándékot kapni közel sem olyan izgalmas, mint azelőtt. Sőt, attól a naptól kezdve, hogy nekem is meg kell ajándékoznom másokat, már november elején az agyvérzés kerülget, hogy kit mivel tudnék meglepni. Igen, kell ajándékot venni, mert jelenleg úgy néz ki, csak akkor lehet örömteli az ünnep, ha mindenki megkapja azt a valamit, amire vágyik. Ezen már csak nehezít, ha az ember úgy érzi, mindene megvan, és már kérni sem tud mit. Mert ha kitalál valamit, azt vagy megveszi magának, vagy nincs rá akkora szüksége, hogy feltétlen megsértődjön, ha nem azt találja a fa alatt. És ekkor elkezdődik…

Stressz, ha nem tudsz mit venni. Stressz, ha nem tudsz mit kérni. Stressz, ha veszel valamit, és aggódsz, hogy jó lesz-e. Stressz, ha vettél valamit, ami nem jó. Stressz, ha vissza kell vinned az ajándékot.

Stressz, hogy kicserélik-e, ha letépted róla az árcédulát. Aggódhatsz, hogy vajon bunkó vagy kevésbé bunkó eladót fogsz majd ki, de persze elfogadod, hogy nehéz az életük. Az érzés, ami hirtelen arcon csap:

Az ajándékozás örömét elveszi a tudat, hogy minden kétszer annyiba kerül, mint januárban, meg az, hogy a bevásárlóközpontokban pogóznod kell a tömegnyomorban. Kígyózó sorba állhatsz be, ha könyvet akarsz venni, majd végül találkozol egy fáradtságtól kínlódó eladóval, aki undokul rád morog, mert nem tudod, melyik akció melyik könyvre vonatkozik. Persze, ha ruhát veszel, az se jobb, de az eddigi évek tapasztalatai alapján legalább már előre megkérdezed a kasszánál, hogy meddig lehet visszacserélni, mert vagy méretben, vagy leginkább úgy sehogy sem lesz annyira jó, hogy megfeleljen leendő gazdájának.

Ez az a stressz, amire senkinek nincs szüksége, mégis mindenki magáénak érzi. Mert kötelező venni, kötelező ajándékozni, kötelező meglepni, kötelező örömet okozni. Mert karácsony van, és ez vele jár.

Több tízezreket költesz el arra, hogy másnak örömet okozz, és felülkerekedj a bunkó tesódon, akinek az arcára írt “ezt minek kapom, nem is tetszik” gondolat látszik meg. A karácsony amolyan türelempróba. Legyél türelmes a pasiddal, a férjeddel, a gyerekeiddel, az anyósodékkal, a szüleiddel, meg mindenkivel. Pontosan tudja mindenki, hogy mindenhol van legalább egy hülye, aki egyetlen mondattal képes tönkretenni a karácsony szépségét. De legyél türelmes, mert muszáj annak lenned, elvégre mégis csak a szeretet ünnepéről beszélünk, hát na.

A következő érzés, ami lágyan megsuhint:

Aztán ott vannak a családi összejövetelek.

A legtöbbször már az is probléma, hogy kitaláld, melyik nap kihez vonuljon át a család egy közös zabálásra. Meg az is, hogy van, aki utál főzni, mégis kell neki. Mert muszáj, hiszen karácsony van. És persze az is gondforrás olykor, hogy kit hívj meg. A gondolatmenet ilyenkor pedig valami ilyesmi:

“Marika néni hiába az anyósom, kész agyrém. Az Erzsi meg mindig csak iszik, és beszólogat az unokahúgomnak, amiért még mindig nincs gyereke. Mondjuk nekem van, kettő, de hát ők sem elég jók neki, ki nem bírná, hogy ne tegye a tányéromra a neveléssel kapcsolatos véleményét, amit amúgy nem is kérdezett senki. Mindegy, nem szólok vissza, mert karácsony van. Viszont Marika néninek ott a férje, aki történetesen a pasim apja, és bizony illene meghívnom, mert na, karácsony van. De elváltak, most az mégis hogy nézne ki, hogy István bácsit meghívom, Marika nénit meg nem? Akkor már hívni kéne a Marika új pasiját is, jaj istenkém, az még plusz egy fő… Jó, jó, mindegy, jöjjön mindenki. Legalább senki nem sértődik meg. Legalábbis azon nem, hogy nincs itt…”

Stressz, hogy kit kell meghívni. Stressz, hogy kit nem kell meghívni. Stressz, hogy ki jön el vagy ki nem jön el. Stressz, hogy hol legyetek, és stressz, hogy hízni fogsz 5 kilót, mire vége a három napnak. Stressz, hogy ki fog összeveszni kivel, vagy épp ki nem szól kihez. Stressz, hogy ki szólja le a kaját, amit egész nap csináltál, meg az is, hogy mennyi mindent kell kidobnod, ha senki nem eszik eleget.

Az érzés:

Tök mindegy, akkor is a karácsony a legszebb ünnep.

Legbelül persze tudja az ember, hogy három nap az egész, és letudva minden. De mégis, milyen “legcsodálatosabb ünnepről” beszélünk akkor, ha az ember már december elején a december végét várja? Az én tippem a túléléshez egyszerű: el kell engedni. Mindent. Az ajándékozást, a jópofizást, a kötelező köröket, a „szia, hogy vagy, de rég láttalak” kezdetű párbeszédekre szépen és illedelmesen válaszolunk, a többit ignoráljuk. Eszünk, iszunk, kihozzuk a legtöbbet és a legjobbat az egészből, a szépre emlékszünk, a kevésbé szépet elengedjük.

Úgysincs más választásod, akkor meg minek stresszelnél feleslegesen?

Stressz ide vagy oda, ha képes vagy humorral felfogni az egészet, a karácsony akkor is az év legcsodálatosabb ünnepe marad, ha 24-én a pokolra kívánod az egészet. Kevés olyan pillanat van az évben, mint amikor a feldíszített karácsonyfa körül ül az egész család, és azon veszekszik a két anyós, hogy melyik boltban volt akciósabb a csirkeszárny.

A legjobb, ha végül mosolyogva gondolsz vissza az egészre, hiszen pontosan tudod, hogy jövőre pontosan ugyanez vár majd rád.

Itt van még jó kis kontent