Igen. Egy Parkinson-kóros, beteg, remegő ember oktatja a világot alázatra, mentális kitartásra, és arra, hogy gyógyíthatatlanság és reménytelenség két külön dolog. Ezt a fantasztikus fickót látva egy kicsit mind lamentálhatunk azon, fájdalmas panaszaink jogosak-e voltaképpen.
Kisgyerekként, amikor unokaöcséméknél nyaraltam néhány hetet a szellős, friss és egzotikus Dunaújvárosban, nagybátyám egy remek multimédiás programot talált ki nekünk az egyik estére. Nagyvárosi rokonokként nekik már volt felvevős VHS-lejátszójuk, ezért aztán hétvégére kivette a Vissza a jövőbe mindhárom részét.
Akkor még a címet sem értettem, mert ugye miképpen is lehet a jövőbe visszamenni, amikor az majd csak lesz, a visszamenés pedig a múltra vonatkozna. Egy ültő helyünkben néztük végig a trilógiát. Csak WC-szünetek voltak, meg Zsolti bátyó ment néha ki a konyhába, hogy
a hűtőben sorakozó doktorötker-pudingok közül kivegyen pár újabb adagot, és lelkiismeretes hadtáposként a tévésszobába szállítmányozza nekünk.
Megjegyzem, hogy azok az édességgel teli poharak mindig varázslatosan újratermettek a hűtőben maguktól valahogyan, a kulináris élvezetek kiapadhatatlan forrásaként. A gyermeki öröm non plus ultrája. Szép idők.
„Nyuszi vagy, McFly?”
De ki volt Marty McFly? Marty McFly volt minden kölök, akit valaha bántottak, lenéztek, akinek erejét, képességeit, rátermettségét kétségbe vonták, akit termete, gyávasága miatt becsméreltek. Marty McFly szólt vissza helyettünk a nála nagyobbnak, és vitte sikerre céljait az elemekkel meg az emberi gazsággal szemben. Soványka százhatvan centijét talpraesettséggel, józan ésszel, fékezhetetlen energiával, kitartással és a humor omnipotens medicinájával kompenzálta.
Így tanított minket, a tévé előtt kuporgó kissrácokat arra, hogyan kell nem összeomlani, ha beüt a szar.
Persze, gazdag, sikeres színész, híres is. Könnyen dumált ő a kilencvenes években. Ugye?
Aztán Michael J. Foxnak, ennek a nagyszerű, szeretetreméltó fickónak irtózatosan beütött. Annyira beütött, amennyire a legtöbben elképzelni sem tudnák, és amennyire a többségnek szerencsére elképzelnie sem kell. Túlmozgásos szertelenségét a gyógyíthatatlan Parkinson-kór már fiatalon kontrollálhatatlan, groteszk remegéssé és rángássá kezdte degradálni. Amikor először diagnosztizálták, még csak 30 éves volt.
Marty tényleg nem adja föl!
Munkáját ezután sem hagyta el, a sorozatok és a filmezés mellett elindított egy alapítványt is a betegség gyógymódjának kutatására és a sorstársak megsegítésére. Az állapota aztán évről évre, évtizedről évtizedre romlott, filmjei megfogyatkoztak, de szinkronmunkákat még vállalt, és tévéműsorokban is fel-feltűnt.
Nem kerülte a nyilvános szereplést, rokkantságát nem szégyellte, és nyíltan megmondta: ő még mindig a szerencsések közé tartozik, hálás a sorsért, és nem szeretné, ha bárki szánakozva vagy bánattal nézne rá. Egyik emlékezetes fellépése a legendás Zemeckis-trilógia évfordulóján történt. Csodálatos pillanat volt, amit már nagyon betegen, de iszonyatos lelki erővel vállalt be. És győzött:
Már a részvétel is hősiesség
A mainstream sajtó nyúlfarknyi, három bekezdéses hírecskékben hozta le pár napja, hogy a színész a CBS-nek adott interjújában lenyilatkozta: talán nincs neki sok hátra. Nos, ennél azért többet adott az a szereplés. Fox szokatlan nyíltsággal, bátorsággal mesélt megrendítő és egyben lélekemelő dolgokat a riportban. A videó most teljes terjedelmében felkerült a netre (lentebb meg is mutatom), érdemes végignézni.
Bár a színész mesél arról a beszélgetésben, hogyan okoz neki szenvedést a betegség, és komoly kihívások elé állítja, de
kimondott valamit, ami némi szégyenérzettel tölthet el valamennyiünket, amikor a piszlicsáré gondjaink feletti önsajnálat túlterpeszkedik a józan ész indokolta kereteken.
Miután közli, hogy rendszeresen törnek el például végtagjai a betegség folyományaként, hogy a mindennapokban ez a „szívás” szörnyű élményeket is nyújt, hogy biztosan nem fogja megérni a nyolcvanat, és hogy egyre nagyobb szenvedéssel jár az egész, nem rest hozzátenni pár motiváló gondolatot.
Remegve, láthatóan iszonyatos fizikai és lelki teher alatt, a betegséggel terhelt elmúlt 30 évét nyögve a szemünkbe mondja:
„Néha nagyon szenvedsz, de ez van, ezzel kell együtt élni. Nekem szerencsém, hogy néhány képességem segít kezelni a helyzetet. A hálás optimizmus segít. Amikor találsz valamit, amiért hálás lehetsz, és valamit, amit örömmel vársz.”
Tegyük el jó mélyre. A nehéz napokra.
Patetikusan hangzik majd ez, de csak kimondom: nagyon büszke vagyok arra, hogy Marty McFly ilyen keményen küzd most is. A srác, aki kölökként elszántságra oktatta rajongóit, nem megalkuvó és nem is hipokrita. Még mindig itt van, és nevetése egy harcos nevetése. Legendás harcosé.