A brit miniszterelnök kezdeményezése gyereknek nézi az állampolgárokat.
Rishi Sunak brit miniszterelnök a minap azt javasolta, hogy kezdjék évente megemelni azt a korhatárt (jelenleg 18 év), amely fölött legális Angliában cigarettát vásárolni. Ennek értelemszerűen az lenne a következménye, hogy egy idő után már csak a vámpírok vehetnének cigit, de ők valószínűleg nem alkotnak akkora vásárlóközönséget, hogy érdemes lenne miattuk fenntartani a kereskedelmi infrastruktúrát.
Az ötlet deklarált célja, hogy a ma tinédzserei soha ne jussanak hozzá törvényes úton cigarettához, ami látszólag szép gondolat.
„Az emberek fiatalon szoknak rá a cigarettára. Ötből négy dohányos már 20 éves korában elkezdi. Később a többség hiába próbál leszokni… Ha meg tudnánk törni ezt a ciklust rögtön az elején, akkor jó úton haladnánk afelé, hogy megszüntessük a megelőzhető halálozások és betegségek legfőbb okát az országban”
– idézte Sunakot az AP hírügynökség tudósítása.
Nem dohányzom, sőt a családomban sincs senki, aki érintett lenne. Egyetértek azzal, hogy bosszantó kötelességünk mindannyiunk adójából állni a cigaretta miatt súlyos betegségekben szenvedők gyógykezelését.
Mégis meggyőződésem, hogy a teljes tiltás – mert hosszú távon ez ugyebár az – rossz út.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy amikor egy ilyen elképzelés hasznát meg akarjuk ítélni, nem kell a fantáziánkra és spekulációkra hagyatkoznunk. Történelmileg úgy alakult, hogy pontosan tudjuk, hová vezet egy ilyen lépés: az 1920-as évek amerikai alkoholtilalmától kezdve a különböző drogtörvényekig sorakoznak a szemléletes példák.
Egy ártalmas élvezeti cikk betiltásának rendszerint a következő hatásai vannak:
- azonnal kialakul a feketepiac, ezzel a maffia óriási bevételi forráshoz jut, amelyből újabb üzletágakat tud finanszírozni;
- az amúgy is túlterhelt rendőrség kap a nyakába még egy feladatot, ami az olyan bűnök üldözésétől veszi el az időt, energiát és erőforrást, amelyeknek vannak sértettjei;
- a fogyasztóhoz kerülő termék minőségét többé senki sem ellenőrzi;
- a használók esetleges egészségügyi gondjaikkal nem mernek segítséget kérni;
- az állam jelentős adóbevételtől esik el, amit megelőzésre és felvilágosításra fordíthatna;
- arra viszont semmilyen bizonyíték nincs, hogy a kereslet valóban csökkenne.
A tetejébe mindeközben az állam gyerekként kezeli a felnőtt polgárait: nem edukálja őket, nem ösztönzőkkel, adószabályokkal igyekszik terelni a döntéseiket valamilyen irányba, hanem
egyszerűen helyettük próbál dönteni.
Mindezt a lépcsőzetesség egyébként tényleg rafinált modellje sem oldaná meg. És ne higgyük, hogy a korhatár alattiak valóban sohasem gyújtanának rá pusztán azért, mert nehezebb hozzájutniuk.
A fenti hibákat elkövetni azért is tűnik fölöslegesnek, mert az elmúlt évtizedekben szinte az egész civilizált világ ért el eredményeket a dohányzás visszaszorításában, ha eltérő mértékben is. Lehetne folytatni ezt a sikeres kampányt, amíg a saját jószántukból még többen szoknak le, illetve kevesebben szoknak rá.
Haladunk, ha lassan is
Gondoljunk bele, nem véletlen, hogy az alkoholfogyasztás esetében, amelynek ártalmassága bízvást összemérhető a dohányzáséval, nem a tiltással operál a társadalom. Mivel a kulturális beágyazottsága kétségkívül erősebb a cigarettáénál, az alkoholról nehezebb lebeszélni az embereket, de az utóbbi években e tekintetben is volt előrelépés a nyugati világban, különösen a fiatalok körében.
Aligha gondolja akár a brit kormányfő, akár más, hogy egy újabb, akár fokozatosan bevezetett szesztilalommal kellene meggyorsítani ezt a folyamatot.