Így csalódtam a szépségiparban – és lettem ettől boldogabb

Szerző: Brooke

Nem véletlenül került egy igazi ikon a fenti képre. Julia Roberts maga a nő, a szépség és az a tökéletesség, amire rengetegen vágynak a hétköznapokban. Ezt a tökéletességet nyújthatja a szépségipar is, ha van elég pénzed arra, hogy a legjobbnak tartott termékek és szolgáltatások közül válogathass. Ha nincs, marad a drogéria, meg a faluszéli kozmetikus. Vélemény következik.

Attól függetlenül, hogy az embernek mennyi pénze van, a legnagyobb brandeknek is tisztában kellene lenniük azzal, hogy – marketingfogás ide vagy oda – nem ígérhetnek olyat, amit nem tudnak betartani. És ez nem csak a márkákkal, hanem a szépségápolási szolgáltatóipar valamennyi szereplőjével is így van, hiszen a földi halandók valamiféle értéket várnak a pénzükért cserébe, legyen az akármekkora összeg is.

A sminkelés

Közel 10 éven keresztül küzdöttem azzal, hogy tisztességesen megtanuljak sminkelni. Nem igazán jött össze, szóval az elmúlt két évben a „kevesebb néha több” közhelyével megbékélve mellőzöm a sminkelés majdhogynem összes fajtáját. Ennek két oka is van. Az egyik, hogy tényleg nem tudok úgy sminkelni, ahogy én azt gondolom, hogy kéne. A másik pedig (és ez kicsit jobban is fáj), hogy teljesen mindegy, melyik márka melyik drága vagy olcsó termékét veszem meg, a végeredmény soha nem olyan, mint amit én várnék. Az első sminkcuccaim drogériás termékek voltak, bőven megfizethető áron. Nem számítottam sokra tőlük, pusztán arra, hogy maradjanak az arcomon egy fél napig. Aztán

amikor elkezdtem drágább termékeket vásárolni, mondván, a minőség az árcímkéhez idomul, rájöttem, hogy nem csak én nem tudok sminkelni, de még a termék maga sem tud.

Ha nem próbáltam ki 10 márka 30 féle alapozóját, akkor egyet sem. Az olcsótól a drágáig, a 2500 forintostól a 14 ezer forintosig.

A kozmetikusok

Mindig zsíros bőröm volt, amihez nem kevés pattanás társult. Jártam kozmetikushoz, mert azt hittem, jobb lesz, ha szakember próbál segíteni rajtam. Használtam olyan alapozót, ami annyira naturális volt, hogy a bio termőföldet úgy kellett leporolni a dobozáról. Olyat is, amit kozmetikus ajánlott, mert ha szakember javasol valamit, akkor az ember elhiszi, hogy az jó, vagy legalábbis jobb, mint a drogériás “ki tudja mi van benne” cuccok. A vízálló szempillaspirál akár 800, akár 4000 forintos, akár Essence, akár YSL, elfolyik.

A fixáló spray lehet, hogy M.A.C. és 8000-be fáj, de semmivel sem tud többet vagy kevesebbet, mint az 1500 forintos drogériás. A tökéletesnek hitt alapozó pont addig szép, amíg el nem telik öt óra.

A “világ legtartósabb szemhéjpúdere” addig marad a szemhéjadon, amíg el nem kezdesz pislogni,

és mindez fájó felismerés, amikor az ember csak arra vágyik, hogy ne basszák át folyamatosan. (*insert angry emoji – a szerk.) Persze lehet mondani, hogy rosszul csináltam, meg nem jól használtam őket. Csak az a kérdés, hogy mit lehet rosszul csinálni abban, hogy kifested a szempillád? Mert ehhez sem diploma, sem sminkes végzettség nem szükséges.

Csalódtam az 5-6 kozmetikusban, akit az elmúlt években megismertem és akiknek a kezei alá befeküdtem. Mert mindegyik mást mondott, mindegyik mást ajánlott, de igazán egyik sem tudott segíteni a pattanásos bőrömön. Jöttek a csodakrémekkel, meg arclemosókkal, amik eredményt ígértek. Mindig elmondták, hogy mi a helyzet az arcommal, milyen termékeket használjak, de a változás soha nem jött el, pedig nagyon vártam, és tényleg körültekintően jártam el. A biztosnak tűnő ígéreteikre egy vagyont költöttem rá, hogy javuljon a bőröm – de semmi. Sehol semmi. A megoldást végül az nyújtotta, amikor elmentem bőrgyógyászhoz, aki gyógyszert írt fel, én meg végre visszamehettem a kozmetikushoz azzal, hogy “nézd, szép lett az arcom, de nem neked és a hazug marketingszlogeneknek köszönhetem”. Ő pedig azon kezdett okvetetlenkedni, minek nekem gyógyszer, amikor hozzá is járhatnék havi rendszerességgel 8-10-12 ezer forintért arckezelésre, és az majd segít. Sokk.

A póthaj

Aztán ott volt a póthaj. Világ életemben hosszú és dús hajat szerettem volna. Egyrészt azért, mert jó hülye voltam, amikor levágattam a derékig érő fürtjeimet, másrészt azért, mert néha olyan türelmetlen vagyok, hogy még a kávégép mellett sem tudom kivárni a 10 percet, hogy lefőzzön egy adagot. Ajánlásra mentem el hajhosszabbításra, ami egy kisebb vagyon volt, és bár egy ideig nagyon szépnek láttam a hajam, az ötödik alkalommal éreztem, hogy valami nem oké. Szúrt, húzott, fájt, moshatatlan és kezelhetetlen volt a hajam, szóval

karácsony este ültem az ágy szélén, anyukám mögöttem egy ollóval a kezében, és órákon keresztül szenvedett, hogy le tudja operálni a hajvégekről a mesterségesen odaillesztett matériát.

Nem tudom, melyikünk kapott nagyobb sokkot, amikor megláttuk, hogy tényleg alig maradt hajam, ami pedig megmaradt, az is katasztrofális állapotban volt. Fodrásztól fodrászig jártam, hogy segítsenek rajtam, ismét csak az ollós opció maradt, sírás-rívás napokig, hogy megint rövid a hajam, és sose fog megnőni. Megint sokk.

Egy elrontott vörös hajfestés története és megoldása

A szempilla

Volt még a műszempilla-sztori is, ami egy viszonylag friss történet. Ajánlásra mentem el egy évvel ezelőtt egy pilláshoz, aki hónapokig több ezer forintért csinált nekem pillákat. Látszólag szépeket. Nem volt drága, de annyira olcsó sem. Egy idő után, amikor már sehogy sem akartak a szálak úgy állni, ahogy kellett volna, és a ragasztó napokig csípte a szememet, elmentem máshova, ahol közölték, örüljek, hogy még van saját szempillám. Nem mondom, hogy minden pillás kókler, de senki ne dőljön be az „olcsó pilla” még olcsóbb szlogenjének, mert nem olyan lesz, mint az instás csajnak, akit hetek óta nézegetsz. Ha szépet akarsz, fizess többet, és vállald az árát annak, hogy a minőségre törekszel.

A minden

Belefáradtam, hogy reklámok és hirdetések ígérnek dús és fényes hajat 600 forintos samponok ajánlgatásával. Belefáradtam, hogy tízezreket költök el évi rendszerességgel arra, hogy a fejem vállalható legyen, és belefáradtam, hogy a minőség nincs arányban az árral. Hogy csak a márkát fizetem meg, amikor látszólag high end sminkcuccokat veszek. Belefáradtam, hogy futószalagon készülnek a tucatlányok, hogy 1500 Instagram követővel már mindenki mindenkit szponzorál, hogy

a csapból is a szépségvilág termékei folynak, és nem telik el úgy nap, hogy valamelyik márka ne dobna piacra valamit, ami jobb, mint az előző, de valahogy pont ugyanolyan, mint az azt megelőző.

Hogy mindig jön egy reklám arról, hogy az előző kollekció egy nagy fos, de már itt van a sokkal jobb új, ami pont nekem való. Belefáradtam, hogy elhisszük, ettől a terméktől most majd minden más lesz. Hogy elhisszük: a termék maga szuper, csak valahogy a módszerünkkel vagy épp a fejünkkel van valami bibi.

De van itt még valami

El kell engedni. Lemondtam a póthajról, mert tudom, hogy a saját hajnál nincs szebb. Lemondtam az állandó sminkcucc-vásárlásról, mert tudom, hogy nem létezik sem tökéletes alapozó, sem tökéletes szempillaspirál. Vannak jók és jobbak, amiket érdemes kipróbálni. Nem hallgatok a reklámokra, nem hiszek a hirdetéseknek. Felfogtam: az, hogy

valaki másnak működik, az nem jelenti, hogy univerzálisan működik.

Nem pusztítom az arcom méregdrága krémekkel hét rétegben, mert az utóbbi évek számomra bizonyították, hogy mit sem érnek. Konkrétan full naturálban tolom, mert most jó így. Ha olyan kedvem van, kisminkelem ugyan magam, mert valahol még mindig szeretem kenegetni a kémiai hulladékot a fejemre – de semmi kényszer. Kidobáltam minden sminkcuccomat, ami felesleges. Megspórolok egy csomó pénzt azzal, hogy 83-szor meggondolom, megveszem-e azt a kencét, és addig-addig olvasom a véleményeket a fórumokon, hogy nem csak az adott termék minősége kérdőjeleződik meg számomra, hanem az egész szépségiparba vetett hitem.

Addig is, ott a YouTube, meg kismillió anti-haul videó, amiben (végre) őszintén elmondják a vloggerek, hogy mit nem érdemes megvenni.

Itt van még jó kis kontent