Az első történet
Az úgy volt, hogy 8-10 évvel ezelőtt rendeztem egy házibulit az otthonomban sok baráttal, fel-felharsanó hip hop klasszikusokkal, néhány szégyentelenül fülbemászó gyalázattal a kilencvenes évekből, továbbá másnap reggelre a padlón ragacsos masszává érlelt alkoholpatakokkal. Eljött az a lány is (A-nak nevezem a továbbiakban), akivel akkoriban egy kapcsolatféleség volt kibomlóban, és bár deklaráltan még nem jártunk, a barátaink jól tudták, hogy alakul köztünk valami. A magával hozta barátnőjét, B-t is, aki az est alatt
mindvégig leplezetlen ellenszenvvel viseltetett irántam.
Túlkompenzált – mondják divatosan. A mulatság végén aztán, mikor a komótosan szedelődzködő társaságot kitessékeltem, B egyre ott sertepertélt körülöttem, s mihelyst elindultunk, a dülöngélve hangoskodó bulikaravántól ekkor már jócskán lemaradva, egy mondatra félrehívott. Némi kompromittáló szóváltás, kölcsönös szurkálódás után az alábbiakat tette: először közel hajolt, majd az alkoholmámorban úszva, teljesen váratlan mozdulattal akkorát harapott a számba, hogy az vérezni kezdett, ezután pedig teljes extázisban, riasztó mértékű szexuális túlfűtöttséggel kezdte tépni a pólómat, a nyakamra ugrott, harapott, karmolt, illetve többször arcon ütött.
Én 95 kiló voltam, ő 50 körül, de az első 5 másodperc döbbenetében fogalmam sem volt, mégis mi a jó eget kellene tennem vele. Végül erőteljesen eltaszajtottam, lépteimet szaporázva próbáltam elküzdeni magam a többiekig, mire ő néhány méter után újfent tépni kezdte a kabátomat hátulról, a falhoz lökött, hevesen ismételgetve, hogy
legyek szíves azonnal blokkolni őt a barátnője (egyben az én párjelöltem) lakásában, ahol egyébként közösen élnek.
Nyomatékosítás gyanánt pedig immár olyan erővel vájta a keselyűkarmait a felkarjaimba, mint gázszerelő a nemzetgazdaságba, majd mikor rákiabáltam, ismét pofozni kezdett, egy friss fejlesztésű katonai exo-skeleton kraftjával. Újra meg újra húzott vissza, mígnem végül a dzsekim textíliájával vontam magam után, hogy egy rohadtul kínos huzavonát, már-már dulakodást követően verekedjem el magunkat a Nagymező sarkáig, ahol a társaság egy része ekkor már türelmetlenül ácsorgott a kinézett szórakozóhely előtt. A ekkor már bent volt, így nem is láthatta az akciót, és B-t nem lehetett leállítani: cefrétől bűzölögve ismételgette vonzó ajánlatát egy ígéretes paráznaságra, húzott-vont, gyötört. Ekkor váltottam taktikát: oké, ott a taxi, üljünk be, úrikisasszony. „Nem szállok be, mert akkor te ki fogsz szállni és elküldesz.” – mondta az ittasok bárgyú gyanakvásával, én meg csóváltam a fejem, hogy dehogyis fogok. Mikor aztán kókadozó fejjel mégis behuppant, a taxis srácnak odaböktem a címet, megsúgtam, hogy a lány igen részeg, odaadtam neki egy összeget, ő meg megértően bólogatott. Rácsaptam az ajtót, elmentek.
A pesti lúzer
Szerintem ezt volt helyes tenni. A fizikai inzultus, az utána hetekig a felkaromon éktelenkedő sárkánykaromhegek és a néhány baromira kínos pillanat ellenére nem vettem magamra a dolgot, a lány viselkedését pedig egyszerűen a részegségnek tudtam be, és olyan hibának, amiből valaki anélkül is okulhat, hogy lecsuknák miatta. A szégyen néha jó tanítómester. Nem akartam vele kicseszni, őt az utcára tetetni, a barátságukat meg tönkre, így nem is szóltam erről A-nak sem.
Nem hibázhattam volna nagyobbat.
Pár napra rá ugyanis A számonkérő hangon hívott azzal, hogy B (nyilván félve attól, hogy én elkarattyolom a történetet) azt mondta neki: a részegségét kihasználva én erőszakoskodtam vele azon a bizonyos estén. Ledermedtem. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy az álnokságnak ilyen mértéke lehetséges, azt pedig még kevésbé, hogy
érhet valakinek a szava ennyire keveset egy másik ember szavával szemben.
Az éterbe elszálló, kétségbeesetten magyarázkodó mondataimat feleslegesebbnek, súlytalanabbnak éreztem, mint valaha. Értelme sem volt megszólalnom, mert az ő egyetlen, gyarló hazugsága minden ellenállás nélkül söpörte el az igazságot.
A második történet
A walesi kormány egyik minisztere, egy kétgyerekes családapa, Carl Sargeant tavaly november 7-én egy levelet hagyott a szobája előtt a feleségének. Egy rövid figyelmeztetés állt benne arról, hogy az asszony semmiképpen ne nyisson be az ajtón. Ő maga ugyanis odabent
felakasztotta magát.
Mindez négy nappal azután történt, hogy egy politikai intrikáktól sem mentes történet folyományaként három ismeretlen nő bizonyítékok nélkül „kéretlen közeledéssel” és „tapogatással” vádolta meg őt, és erre a főnöke, az elnök minden figyelmeztetés nélkül, bármilyen jogi eljárást vagy parlamenti vizsgálatot mellőzve megpecsételte a férfi politikai pályáját: kicsapta a kormányból. Hiába nem történt még rendőrségi feljelentés sem az ügyben, hiába tagadta Sargeant azonnal, hogy bármi rosszat tett volna, hiába kért vizsgálatot és próbálta – a beszámolók szerint könyörögve – megtudni, hogy egyáltalán mivel gyanúsítják, vagy ki vádolja őt. Azt a választ kapta, hogy majd január végén kezdődik valamiféle vizsgálat, addig fel lesz függesztve, ő pedig üljön a sarokba, fogadja el a homlokán világító hashtaget: #szexualisragadozo.
Az elhunyt állítólag már korábban is panaszkodott arról, hogy nehezen bírja elviselni a politikai mind gamest, a törtetők hazug pletykáit és az alávaló lelki terrort, a förtelmes intrikákat. Eddig bírta.
Mindkét oldalon emberek vannak
Én elhiszem, hogy nagyon rossz azoknak a nőknek, akikhez állítólag ez az ember hozzáért. De mondom, kiknek volt rossz még. Az elhunyt családjának például, amikor a lakásban megtalálták apát. A két gyereket meg az özvegyet elalvás előtt aligha vigasztalja a szabadkozás, hogy hirtelen volt ugyan az eljárás, de ez a zaklatás téma most annyira pörög Twitteren.
Sargeanttól bemondásra vették el élete munkáját, és asszisztáltak a nyilvános megszégyenítéséhez, pedig ha történt is valami Szentírásba ütköző, a meggyötörteké és a családé lett volna a megbocsátás joga, amit förtelmes módon csavart ki a kezükből a sajtó és a cikkek alatt kommentelő szentek tömegei. Az erkölcsi iránymutatók, akik nőhöz eddig csak parancsra értek, szűk körben sem beszéltek illetlen dolgokat soha, akiknek minden viber-üzenetváltását vetíthetnék szentmisén. A felkentek kereszteshada, a Disqus rettenthetetlen pápai követei.
Mondjuk biztos nem olyan szar még Deborah Orrnak sem, aki az ügy kapcsán egy egészen gyomorforgató felütéssel írt arról, hogy a politikus öngyilkossága szörnyűség ugyan,
de a nőknek akkor is ki kell tartaniuk ezekkel a vádaskodásokkal.
Azt is megjegyzi bölcsen, nem az áldozat felelőssége, ha az elkövető felköti magát. Ami igaz persze, csakhogy egy újsághírtől még nem lesz valaki elkövető, a vádló pedig még nem lesz áldozat. Mivel pedig egyre biztosabbnak látszik, hogy a bíróságokat a #metoo ügyekben örökre száműzzük a jogalkalmazásból, így az ítélkezés nemes joga a sajtó önjelölt szakértőire hárul. Igen: az új kor legsúlyosabb bűncselekményében már
akkor lesz valaki elkövető, ha a szerkesztő odacseszi a címlapra, hogy „Lacit is azzal” vádolják.
Fotó: Orion Nova Productions
Úgyhogy nem, szerintem sem az áldozat a felelős, ha a kétgyerekes apuka megöli magát, hanem te vagy az, Deborah Orr. A tömegsajtó, a jövő nagy, legfelsőbb ítélőszéke, ami kontroll nélkül hányja ki a főoldalra 54-es sans-seriffel az összes nevet, akire aznap valaki épp ráköpött egyet.
A kiposztolt szó
Óriási felelőssége van minden közszereplőnek, újságírónak és bloggernek is, aki hírnevét most olyan, elszomorítóan olcsó kommentárokra váltja be, hogy márpedig az erőszak az erőszak és punktum. Mert ugye bántásból egyfélét gyártanak, az kérem oszthatatlan dolog, keményebb mint az adamantium, és akire az átkot rámondják, azt azonnal a folyóba kell vetni, majd törölni minden fényképről visszamenőleg a Tanácsköztársaságig. Csak elvakultak állíthatják, hogy bűnből egyet ismernek, szankcióból pedig egyet akarnak; csak elvakultak támadnak minden ártatlan kétkedésre azonnal fejberúgással, még ha a saját szent ügyüket is égetik vele.
Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy az ember megértse, mekkora ostobaság ez, de ha nem, akkor is elég csak megnézni a híreket, hogy hova vezet. Amikor a tettek súlyát kizárólag a vélt áldozat szubjektív értékelése meg a vele egyetértő tömegek ápvótjainak mennyisége alapján határozzuk meg, eljő akkor a hiszti világuralma, és nívótlan komédiává silányul egy olyan ügy, amire nők százezreinek egyébként az életük, karrierjük és családjuk megy rá. Szinte úgy érzi az ember, hogy ez már nem is az empátia hangja, hanem a csípős iróniáé. A nevetségesen eltúlzott drámaiságnak ez ugyanis az ismérve.
https://youtu.be/5-E4s3xeKps?t=131
Mert egészen pontosan mennyiben is segíti az elnyomott nők elleni szexuális bántalmazások ügyét, amikor az ő nevükben Kevin Sorbo panaszkodik arról, hogy Gianni Versace udvarolt neki, vagy amikor a 111 kilós Terry Crews rájuk hivatkozva hív rendőrt egy az ágyékához érő melegre? Ha egy 190 centis akciósztár a lelkükben és a testükben megalázott nők nevében állítja, hogy a háborús veteránok lelki eredetű betegségében, a gyógyíthatatlan PTSD-ben szenved egy részegen rákacsintó menedzser miatt, akkor kimondható, hogy valaki félreérti az alapproblémát. Nemrég egy sportriporter megvádolta a volt komikus Al Frankent szexuális zaklatással emiatt a 10 éves, illetlen poén miatt, továbbá azért, mert egy színpadi csókjelenetük előzetes próbáján állítólag megpróbálta ténylegesen megcsókolni. És ettől ő, aki egykor Hooters lányként dolgozott, most megtapasztalta, milyen szörnyű érzés, ha tárgyiasítják. Mi másért kellene elvenni egy egymillió szavazattal megválasztott szenátor mandátumát, kettétörni a politikai karrierjét, ha nem ezért? Természetes, hogy az ügy súlya grammra ekvivalens azzal, amikor Charlie Sheen megbecstelenít egy 13 éves gyereket egy forgatáson, nem igaz? Konkrétan ezt a gyereket, és ennek a filmnek a forgatásán:
Ha valaki azt várja egy apától vagy egy anyától, hogy ezeket a sztorikat egy kalapba rakja, az nem csak a józan észnek van híján, de az érző szívnek is.
Keményebbek, mint Charles Bronson
Fontos és nagyon szomorú tanulság továbbá, hogy
ezekben az ügyekben már nincs helye bocsánatkérésnek.
A bíróság egy betörésnél talán még figyelembe venné, hogy megbánást tanúsítasz, de ha Louis CK vagy, hiába vezekelsz személyesen a nőnél, akinek kiverted a telefonban 15 éve – a karrieredet ilyen gesztusok már nem mentik meg. A túlérzékenység kultúrája, a bűncselekmények és az egyszerű seggfejségek igazságtalan és irritálóan gyerekes összemosása, valamint a mindent elsöprő, álszent népharag azzal az eredménnyel jár, hogy a megvádoltaknak semmilyen más esélyük nem marad, mint a fegyveres harc. Hála a jogtudós twitterhuszárok szofisztikált ítélkezési gyakorlatának, hamarosan minden zaklatásos ügyben kizárólag a perelésnek, a megalázó jogi csatáknak lesz majd értelme, máskülönben életed munkája és a családod egzisztenciája mehet rá arra is, hogy öt éve Julika félreértette egy viccedet. Tagadni, perelni, küzdeni az utolsó leheletig. A nonszensz polgárháború eddigi eredménye jól mutatja, kik maradnak életben az ilyen szükségtelen vérfürdők után: akik egyáltalán nem ismernek el semmit. A legelszántabb galádok, akiknek nincs lelkiismeretük, akik nem kérnek bocsánatot, akik hibát beismerni nem tudnak, bűnt bevallani nem akarnak. Így csinálunk a hisztériával a világból egy még sokkal szarabb helyet.
Csak józan ésszel megy
Hogy ezekkel a vádakkal olyanok jönnek elő, akik szépek, és olyanokra mondják, akik nem, az nem hatalmaz fel minket arra, hogy felrúgjunk minden szabályt, amire a jogbiztonságunk épül. Ez az egész, szürreális hercehurca nem csak azért zavar, mert egy kétgyerekes családapát fosztott meg az életétől, vagy mert Louis CK hiánypótló narratívájából a privát bunkóságai miatt nem fogunk többet egy szót sem hallani. Hanem azért is, mert mindez lassan tényleg kikezdi azt a világot, amiben eddig csak-csak hittem:
hogy a másokat sértő tetteink elbírálásának van egy átlátható rendszere, ami nincs teljesen kiszolgáltatva a sértettek szubjektív véleményének.
Hogy szót kapsz, és elmondhatod, szerinted hogy volt, és lehetőleg olyan bűnért ítélnek majd el, ami büntetendő, a vezeklésed mikéntjét pedig egy vastag könyv írja le, amit tudós emberek évszázadokon át optimalizálgattak vastag okuláréban. A szabálykönyv, vagy ha úgy tetszik: a törvény, amit a döntéskor olyanok értelmeznek majd, akik az életüket tették rá, nem csak trendi emojikat. És akkor születik majd egy ítélet, ami talán enyhébb lesz a pokoli száműzetésnél és annál, amit a legszélsőségesebbek rád olvasnának; nem azért, mert a cselekmény bagatell, hanem mert objektíve annyira volt súlyos. Az elmúlt hónapok azonban szélviharként söpörték el a szempont intézményét és a körülmények fontosságába vetett balga hitünket. Mert ha a bűnösségről egy 12 fős esküdtszék dönteni tud, akkor 10.000 Facebook-követő nyilván már maga a mindenható.
Optimalizálni, optimalizálni, optimalizálni
Meg kell értenünk, hogy a legvadabb meccseken is kell bíró a pályára, sőt, éppen ott kell igazán, különben hamar a lelátón megy majd a bunyó. Jelenleg az történik, hogy minden bekiabálásért jár a 11-es, és minden szabálytalanság piros lap, és a „csak egyetlen szavamba kerül!” fordulat soha nem volt még ennyire valós fenyegetés. Ez már kurvára ijesztő ám.
Egyáltalán mióta hisszük azt az igazságtalan uralkodó arrogáns gőgjével, hogy mások szexuális aberrációi, ízléstelen szexuális szokásai miatt nekünk, az omnipotens népnek kell megbocsátanunk, nem pedig annak, akinek ez fájdalmat okozott? Sargeant nem azért lett öngyilkos, mert vállalnia kellett egy bűnét az asszony előtt, akivel leélte az életét, vagy mert egy kolléganője bocsánatkérést várt volna. Nem. Azért halt meg, mert tisztességtelen politikusok a nők ügyét használták fel ellene, az újságok a nők ügyét használták fel a kattintásokért, a figyelemszajhák a nők ügyét használták fel némi plusz hírnévért, a nép pedig a nők nevében tépte cafatokra, mielőtt tudott volna az egészről bármi érdemit. A sztoriból épp csak maguk az áldozatok hiányoztak, akikről abban a konkrét ügyben már az sem bizonyos, léteztek-e valaha. De lám, rém fontos volt a szakmai fórumok helyett megint a kurva Twitteren megtaposni James Francót, épp miután élete nagy filmjét díjazták Aranyglóbusszal. Újabb szög a bántalmazott nők ügyének koporsójába, made by nagyon bölcs celebs.
Nincs ott valaki más, akivel beszélhetnénk?
Lehet, hogy a nyugati udvarlásnak kulturáltabb szabálykönyvre van szüksége, de semmiképpen sem olyanra, amiben a Guardian feminista szerkesztőnői féktelen dühvel állnak bosszút az őket ért sok évnyi utcai füttyögésért. Kívánom, hogy az összes öntelt barom kötelezve érezze magát a disztingváltabb közeledésre, de az új regulákat ne egy önkéntes munkacsoport rakja már össze valahol a 42. utca sarkán! „A pajzán üzeneteket előzetes kontrollra két példányban tessék elküldeni a Polgár Jenő hivatalba. Formanyomtatvány pdf-ben a honlapról letölthető, még safe space is van az alján.”
Mit kéne csinálni?
Az ember az életének egy bizonyos szakaszában sajnos abba a kényelmetlen helyzetbe kerülhet, hogy egy másik ember szexelni szeretne vele, és ezt akár a tudomására is hozza. Ilyenkor fel kell tennem magamnak azt a kérdést, hogy az elhangzott deal csak az én ízlésemnek túl explicit-e, vagy
az ő joga ahhoz, hogy kimondjon valamit tényleg sértette az én jogomat ahhoz, hogy ember maradhassak.
Aztán meg le kell mondanom a képmutatásról. Például arról, hogy egy viselkedésért a tévében Emmy jelölésért kiáltozok, élőben meg kirúgásért. Amikor egy hímvessző látványa miatt késelni akarok, de edukációs könyvekben propagálom, hogy az urunk akár meg is suhinthat, ha papírt írtunk róla.
Sok apró lépés
Higgadtan fel kell dolgozni még egy csomó mindent, például hogy kikezdeni valakivel éppen azt jelenti, hogy nem kértem előre. Hogy a szexuális ajánlat önmagában nem bűncselekmény, és aki igazán veszélyes, az többnyire nem tesz előtte ajánlatot. Aztán a nőket talán nem a nyilvánosság színpadára kéne tessékelni, hanem felsegíteni az igazságszolgáltatás pulpitusára. Fel kell fogni azt is, hogy a közösségi háló nem arra van, hogy ellenszenvesen posztolgassak rá magánüzeneteket, amiket privátban kaptam közismert hódolóktól. Az érzékenyebb nők pedig nem törekedhetnek arra, hogy elpusztítsák a föld színéről a vakmerő bunkókat, mert a kevésbé érzékeny nők szerint talán épp belőlük van hiány. Továbbá el lehetne fogadni azt a nyavalyás bocsánatkérést, módot adni a jóvátételre, engedni, hogy a vétkes maga hirdesse az új irányt, nem pedig a nyelvét venni azokéval együtt, akik konstruktívan vitáznának egy jobb világért. Az etikátlan eszközök és a jogos kérdések erőszakos elnyomása még a legszimpatikusabb célok mögül is elszipkázzák a pártfogókat; a szexuális visszaélések ellen folytatott küzdelem így menthetetlenül bukni fog. Nem szerethetünk úgy, hogy elfelejtünk érezni közben.
A fenti képen épp Margaret Atwood, a Szolgálólány meséjének nyíltan feminista szerzője vonul vissza a pofonok után, amiket azért kapott, mert bírálta a #metoo kampány elharapózását.
Öveket becsatolni!
Az öncélú magánprodukciók helyett viszont sok hasznos dolgot is tehetne az, aki komolyan aggódik. Vívj meg a célért a munkahelyen, a szakmai és munkaügyi fórumokon, a bíróságokon, tömörülj érdekvédelmi csoportokba, fogd meg a kezét,
emeld fel a hangod, háborodj fel, hozd fel a meetingeken, mondd a szemébe, gyűjts aláírást, piríts rá, támadj vissza,
állj a gazak elé, kiálts oda, szólj a főnöknek meg a főnök főnökének és küzdj vállvetve a bajbajutottal!
De ha az utcákra visszük a harcot, nem lesznek ott a felcserek, hogy ellássák a sebeinket.