Fogadj örökbe egy kopaszt!
Vidéki városi kölökként Pestre érkezve egyszer, még a kétezres évek legelején történt, hogy a barátnőmmel betértünk egy random cipőboltba. A kiművelt intellektuelnek aligha mondható eladólányka két ízletes körömrágcsa között, feltűnően pökhendi hangon és flegma tekintettel „szolgált ki” egy korosodó hölgyet ippeg, amiből némi nézeteltérésük is támadt, mire a néni dúlva-fúlva kisietett az üzletből. A kiscsaj dühödten utánavetette legott: „vidéki picsa”. Nem is így, hanem inkább így:
„vidéki picccsa”.
Mi pedig csak álltunk ott, kínosan feszengve, és bár szinte még a szaglóüregünkben hömpölygött a Keleti pályaudvarra beérkezett szocreál vonatunk műbőrhuzatos üléseinek kellemetlen bukéja (amit a legtöbb vidéki ember ismer, és amit az olvadó műanyag és az olcsó dezodorral elnyomni kívánt csípős emberi testszag émelyítő bűzének mashupjaként jellemeznék), de a hallottak alapján mégis inkább visszasétáltunk volna a vasúthoz. Felmérvén ugye, hogy itt minket bizony nem szeretnek.
Aztán persze megtanultam, hogy gyökerek mindenhol vannak, nem kell velük azonosulni, és másokat sem azonosítani. Ezért sem értem, hogy míg a „parasztozásra”, a „vidékizésre” dagadó erekkel rivall mindenki, háborog, magának kikér, addig a „kopaszozás” mint olcsó káromlás miként éghetett bele a hazai közéleti sajtó terminológiájába.
Kopasszá lenni
Nehéz csodálkozni azon, hogy a férfiak többsége fosik a kopaszodástól, ha magát a jelenséget az emberi galádsággal azonosítják lassan. Csakhogy a hajvesztés egy bizonyos mértékén túl a férfiaknak egyszerűen már nem marad más választásuk:
aki nem akar látványra huszonöt évet öregedni, kénytelen lehúzni a vérbe buzz cutra vagy tarra.
Én ugyan nem vagyok kopasz, de komolyan érdekelne, hogy a teljesen leborotvált kobakú embereket nem zavarja-e, hogy a megjelenésük immár en bloc egy negatív konnotáció,
a kopasz az új „elvtárs”, a 21. század „vidéki parasztja”,
amivel egyesek fennhangon illetik azokat a csoportokat, akiket ők kollektív gonoszként kívánnak láttatni, még akkor is, ha történetesen azok nem is kopaszok.
A dolgok nyitja
A szó etimológiáján persze nagyon nincs mit magyarázni: bizonyos munkakörökben praktikus okokból többen vágatják rövidebbre a hajukat, és nemcsak a katonaságnál van ez így (ahonnan a legtöbb rövid fazon egyébként származik), hanem a rendőröknél, biztonsági őröknél meg az olajfúró munkásoknál is. De
nem szar arc ám minden kopasz.
(Sőt, dolgoznak nálunk is kopaszok, többen, és remek hajakat vágnak. Sakk-matt, haters! − A szerk.)
Nem ezek azok a kopaszok, akiket kerestek
Mind ismerjük az alantas késztetést, hogy konfliktushelyzetben odacsapjunk egyet a másik előnytelen fizikai attribútumának, oszt’ hadd sírjon. Mégsem kell hozzá kiemelkedő szellemi nívó vagy akaraterő, hogy az ember ne tegye. Aki újságíróként elfogadja, mi több, publicisztikában hirdeti, hogy a kövérségével, vékonyságával, törpenövésével, bőrszínével másokat csúfolni nem illenék, ugyan bírja már ki, hogy rögtön alatta nem bélyegzi meg a férfipopuláció jelentős részét szerkesztői lustaságból, szándékoltan provokatív céllal, vagy esetleg csak azért, mert jól esik.
Az aktivistát hasba vágó, választási irodában emberkedő vagy tüntetésen provokáló verőlegényeket hívjátok inkább az igazi nevükön: seggfejeknek. Azzal legfeljebb csak a többi seggfejt sértitek meg.