A keleti front és a második világháború egyik legnagyobb csatája kezdődött nyolc évtizeddel ezelőtt a Volga folyónál. Az összecsapás egy rommá lőtt várost és mintegy kétmillió halottat hagyott maga után. Akkoriban úgy tekintettek erre az ütközetre, mint a háború fordulópontjára, így nem csoda, hogy 1945 után Sztálingrád a végsőkig kitartás jelképe lett.
1941. június 22-én elstartolt a Barbarossa-hadművelet. Adolf Hitler ekkor még úgy gondolta, hogy a váratlan támadással térdre kényszerítheti a mit sem sejtő Szovjetuniót, és elérheti az olajban gazdag Kaukázust. Ez utóbbival a Wehrmacht üzemanyag-utánpótlási problémái egyszer s mindenkorra megoldódtak volna.
A támadás három fő irányban indult meg: északon Leningrád (az egykori és mai Szentpétervár), délen Sztálingrád (a mai Volgográd), keleten Moszkva volt a fő célpont.
A német hadigépezet bicskája végül mindhárom célpontba beletört.
1942-re Sztálingrád bevétele egyre fontosabbá vált. Egyrészt stratégiai szerepe miatt: vasúti csomópont és ipari központ volt egyben, a Volga folyó mellett, mögötte pedig az áhított olajmezők pihentek. Végül pedig lélektani szempontból sem volt utolsó célpont, hiszen a szovjet diktátor nevét viselte – ha ez elesik, akkor maga Sztálin is szimbolikus vereséget szenved. Hitler ekkor már nem volt hajlandó meghallani a figyelmeztetéseket, miszerint az angolszász támogatással a szovjet hadiipar vészesen felpörgött: 1942 nyarán már kb. 1500 tank gördült ki a gyárakból, míg a németeknél ez a szám 600 körül volt.
A város elleni támadást Friedrich von Paulus tábornok vezetésével a Wehrmacht 6. hadserege és 4. páncélhadserege indította. A csata nyitánya a Luftwaffe 1942. augusztus 23-ai bombázása volt, amely rövid idő alatt romhalmazt csinált a négyszázezres nagyvárosból.
A lakosság evakuálását az a Nyikita Szergejevics Hruscsov irányította, aki később, Sztálin 1953-as halála után elfoglalta a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkári helyét. A városban ősszel gyakorlatilag már csak a németek, a Vörös Hadsereg katonái és sztálingrádi gyárak munkásai voltak.
Házról házra
Augusztus végén még úgy tűnt, hogy az erőteljes német támadás eredményes lesz: 31-én Paulus csapatai már a fontosabb vasúti csomópontoktól szorították vissza a szovjet csapatokat. Sztálingrád utcái a bombázásnak nyomán járhatatlanná váltak a harckocsik számára, így véres tűzharc és kézitusa zajlott. Egy szovjet tábornok így emlékezett vissza a körülményekre:
A csata kezdetén a veszteségeink valóban rendkívül súlyosak voltak. Akik viszont túlélték ezt a kritikus időszakot, rengeteg tapasztalatot szereztek a házról házra történő hadviselésben. Két-három ilyen ember felért egy egész szakasszal. Ismertek minden ereszcsatornát, búvónyílást és gránát ütötte mélyedést a rájuk bízott épületben és annak környékén, és ismertek minden téglát, amely mögé el tudtak rejtőzni. A törmelékhalmok között, amelyeken egy tank már nem tudott áthatolni, ott ült egy-egy ember a fal hasadékában vagy egy bombatölcsérben, és ha egyszerű periszkópján át lőtávolon belül meglátott egy németet, azonnal tüzelt géppisztolyával. Gyakran csak közvetlen közelből lehetett harcképtelenné tenni az ellenfelet.”
Talenszkij tábornok
Az utcáról utcára, házról házra, sőt szobáról szobára zajló küzdelem egyik leghíresebb jelképe az úgynevezett „Pavlov-ház”, amely az ostrom során többször gazdát cserélt, végül pedig Jakov Pavlov őrmester és emberei tartottak ki benne szeptember 27-e és november 25-e között.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az itt harcoló katonák két birodalmi ambíciókkal bíró totalitárius nagyhatalom nevében ontották egymás vérét. Se Hitler, se Sztálin nem engedhette meg azt az arcvesztést, amit egy esetleges vereség vagy visszavonulás jelent, így mindketten a végsőkig való kitartást várták el. Mintha csak a kidönthetetlen fal és a megállíthatatlan ágyúgolyó régi dilemmája elevenedett volna meg ezekben a hónapokban.
A harcok során beköszöntő jéghideg tél végül az ellátási hiánnyal küszködő Wehrmacht számára vált egyre kellemetlenebbé. A német katonák egyre csak éheztek, fáztak – moráljuk lassan hanyatlani kezdett. Paulust közben Hitler azzal próbálta a kitartásra ösztönözni, hogy tábornaggyá léptette elő. Ez Berlinből (vagy a Farkasveremből) nézve nagy kitüntetésnek számított, a rommá lőtt városban szenvedő emberek számára azonban nem sokat jelentett.
Egy német katona így írt sztálingrádi élményeiről:
Képzeljétek el Sztálingrádot – a 80 napon át szakadatlanul tartó közelharcot. Az utcákat itt már nem méterben, hanem holttestekben mérik. Sztálingrád nem város többé. Napközben égő, mindent elvakító hatalmas füstfelhő. Óriási kazán, amelyet a tűz visszfénye világít meg.”
Paulus végül 1943. január 31-én megadta magát. A veszteségek óriásiak voltak: német oldalon több mint 800 ezer, szovjet oldalon 1 millió 130 ezer ember veszett oda az öldöklésben. A Wehrmacht 6. hadseregéből 90 ezren esetek fogságba – többségük a háború után sem tért haza. Emellett szovjet kézre került több mint 60 ezer német jármű és tank, valamint hatezer löveg.
Sztálingrádból párizsi metróállomás lett
A csatára a kortársak úgy tekintettek, mint a háború fordulópontjára – ezt jelzi az is, hogy Párizsban metróállomást neveztek el róla (és a mai napig így hívják). Az ostrom egyik leghíresebb emlékműve a Volgográd mellett magasodó 85 méteres nőalak, Jevgenyij Vucsetics és Nyikolaj Nyikityin munkája, a Hív a szülőföld.
A véres összecsapást a 2000-es évek filmkészítői is felfedezték maguknak: 2001-ben Jean-Jacques Annaud készített egy erősen hollywoodi feldolgozást a sztálingrádi mesterlövész, Vaszilij Zajcev történetéről Ellenség a kapuknál címmel, 2013-ban pedig Fedor Bondarcsuk egy orosz-német koprodukció keretében forgatta le a Sztálingrád című mesterművet.
Aki a hadmozdulatokra kíváncsi, annak az alábbi animáció megtekintését javaslom:
Sztálin hírhedt ellenállási parancsáról itt írtunk: