A brit miniszterelnök megfejtette, miért támadta meg Putyin Ukrajnát. A történelem mást mond.

Ha valaki azon törte volna a fejét, hogy miféle okok állhatnak az Ukrajna elleni orosz invázió hátterében, annak nem kell tovább erőlködnie. Boris Johnson brit miniszterelnök a németországi G7-csúcstalálkozó után azt mondta a ZDF-nek, hogy Vlagyimir Putyin háborúja a toxikus maszkulinitás tipikus esete, egy nő nem kezdett volna bele ilyen macsó erőszakoskodásba.

Johnson nem az első nagy gondolkodó, aki erre jut. Még márciusban Sheryl Sandberg, a Meta operatív igazgatója jelentette ki szintén az ukrajnai háború kapcsán, hogy két, nők által vezetett állam sohasem háborúzna. Ő Johnsonhoz képest plusz pontot érdemel azért, hogy ezzel a szöveggel a megtámadott országot vezető Volodimir Zelenszkijt egy szintre helyezte az agresszor Putyinnal: itt van ez a két nyughatatlan csibész, egyik se jobb a Deákné katonai sátorlapjánál,

ne perlekedjünk hát azon, hogy ki ölt meg kit!

(A Meta működteti egyébként a Facebookot – nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de mint tudjuk, ez az a közösségi platform, amely közismert a verbális agresszió kérlelhetetlen kordában tartásáról, különösen, ha az esetleg társadalmi katasztrófához, komplett népcsoportok elleni terrorhoz vezethetne.)

De vissza Johnson meglátásához. Az efféle mondások nagy előnye, hogy se igazolni, se cáfolni nem lehet őket, amennyiben biztosra vesszük, hogy Putyin nem tervez nemátalakító műtétet. Azt viszont meg lehet nézni, hogy az állítást megalapozzák-e empirikus megfigyelések. Ehhez még történelmi témákban aktív szerzőnket, Barryt sem kell felkérnünk egy összehasonlító elemzés rapid felskiccelésére, a feladatot szerencsére elvégezték már mások.

36-30

A Forbes még Sandberg nyilatkozata után írta meg, hogy a Why Leaders Fight (Miért háborúznak a vezetők) című könyv szerint az 1875 és 2004 közötti időszakban a női vezetők 36 százaléka kezdeményezett legalább egy katonai konfliktust, míg a férfiak esetében ugyanez az arány csak 30 százalék volt. A lap azt is hozzátette, hogy ennek vélhetően nem az az oka, hogy a női vezetők agresszívabbak, hanem

éppen, hogy azt a sztereotípiát kompenzálják, mely szerint ők kevésbé kemények

– de a lényeg szempontjából ez természetesen mindegy.

Hasonlóan érdekes egy ennél is hosszabb időszakot áttekintő tanulmány, melyről még öt éve számolt be a Qz.com. Eszerint 1480 és 1913 között Európa királynői 27 százalékkal nagyobb eséllyel háborúztak, mint a királyok, és a támadó szerepében is nagyobb valószínűséggel tűntek föl – ráadásul nem csak úgy hűbelebalázs módjára, hanem ésszel, ugyanis nagyobb eséllyel is szereztek új területeket, mint amazok.

A közös kormányzás hatékonyabb

A szerzők itt sem állítják, hogy a királynők erőszakosabb természetűek lettek volna, mint a királyok. Szerintük a jelenség hátterében részint az állhat, hogy a királynők politikailag többet profitáltak a házasságaikból, mint a királyok, jobb szövetségeseket szereztek – erre utal az is, hogy az egyedülállók sokkal kevésbé voltak hajlamosak háborúzni, mint a férjezettek vagy mint a királyok. A másik ok pedig az lehet, hogy míg a királynék nemigen szólhattak bele semmibe egy király mellett, a királynők jobbára aktívan támaszkodtak a férjük tanácsaira, ezzel a támogatással pedig összeségében hatékonyabban kormányoztak, bátrabb, sikeresebb külpolitikát vittek – aminek akkoriban immanens része volt a háború is.

Mindez persze nem bizonyít semmit azon kívül, hogy a vulgárpszichologizálásra alapozott konyhai történészkedés eredménye általában az úgynevezett hülyeség – a világ ugyanis bonyolultabb a faék egyszerűségű odamondogatásnál.