A május közepi brazíliai koncerten történtekről szóló tudósítások valahogy mégsem ezt emelték ki. Kiadónk, a Project029 szakmai igazgatója vendégszerzőként ad tanulságos perspektívát. Virágh Márton „Mazur” írása.

Él a coloradói Vailben egy bizonyos James Alan Hetfield, aki valóságos megszállottja a régi autók restaurálásának, egyedi újjáépítésének – könyvet is írt már a témáról, lenyűgöző gyűjteményét pedig még a Los Angeles-i Petersen Automotive Museum is kiállította. Nehéz ennél költségesebb hobbit találni, de James közel negyven éve működő vállalkozása (három barátjával fekete pólókra nyomtatott mintákhoz készít hanglemezeket) még világviszonylatban is igen sikeresnek mondható.

A Metallica feliratról könnyen beazonosítható ruházati cikkeket az egész világon ismerik, és amikor James a kollégáival együtt egy nagyvárosba érkezik, a helyiek általában kitörő örömmel fogadják: a pólóvásárra (és az azt kísérő látványos koncertre) hamar elfogynak a jegyek. Többször is volt szerencsém eljutni ilyen eseményre és bár személyesen sosem találkoztam Jamesszel (csak integettem neki),

színpadi megnyilvánulásai alapján meglepően kedvesnek, pozitívnak és önazonosnak tűnt.

Persze lehet csalóka az a kép, ami az önfeledten ugráló, Metallica-pólós tömeg közepéből látszik, de az évek során bármilyen megnyilvánulásával is találkoztam, az csak megerősítette bennem a meggyőződést, hogy James Hetfield egy igazán remek fickó, akit bármikor meghívnék egy sörre. Mindketten elfoglalt emberek vagyunk, úgyhogy erre sosem került sor, de talán jobb is így.

Akkor még ugyanis nem tudtam, hogy az alkohol érzékeny téma, a háttérben hosszú és keserves küzdelemmel, melyről egy 2002-es rehabilitáció után évekig úgy tűnt, hogy nyerésben tartható, ám 2019-ben kiderült, hogy Jamesnek újra időre van szüksége, hogy intézetbe vonuljon és rendezze sorait. Az épp zajló turnét törölték, ami a hoppon maradt ausztrál és új-zélandi rajongóknak nyilván lesújtó lehetett, de legalább még fogalmuk sem volt arról, hogy egy év múlva jön egy világjárvány is, illetve 17 millió hektár leég majd kedvenc kontinensükből.

Szokatlan nyíltsággal alkoholproblémákról és mentális egészségről

James mindig meglepő nyíltsággal beszélt ezekről, ami azért is nagyon fontos, mert a társadalom számára gyakran kényelmetlen és diszkréten kerülendő a téma, a legtöbben sóhajtozásnál vagy üres sajnálkozásnál többet nem tudnak hozzáfűzni.

Van, aki (akár öntudatlanul is) gyenge lúzernek látja azokat, akik küzdenek az itallal vagy belső válságaikkal, pedig az „az a férfi, aki bírja az italt és az a férfi, aki nem rinyál” rendszerében,

az előttünk született generációk legócskább hagyatékában dagonyázni lényegesen kevesebb szellemi invesztíciót igényel, büszkeségre pedig nem sok okot ad.

Szembenézni, segítséget kérni mindig nehezebb, mint elfojtani. Aki pedig rászorul, azt kötelességünk támogatni.

A gondolatmenet (és a cikk) apropóját az a videó adta, ami nemrégiben készült Belo Horizontében, Brazíliában, ahol koncert közben James elmesélt egy rövid történetet:

Akik esetleg nem nézték meg a felvételt, ne érezzék rosszul magukat, mert visszagondolva arra, ahogyan a hazai online-sajtó szégyenmozdonya körbeböfögte a közösségi médiát az ebből kalapált anyagokkal, valószínűleg a tartalomgyárainkban robotoló szegény sajtómunkások sem tekintették meg. (Felmerülne még az angol nyelvű szövegértési képesség hiánya, vagy hogy fontosabbak a tényeknél a kattintékony címek és a túlszaturált drámai elemek – na de hát na!)

Maradjunk annyiban, hogy a „mentális problémája miatt állt le a koncert, James Hetfield sírva fakadt a színpadon” vagy az „egyszer csak abbahagyta a zenélést, majd hosszú monológba kezdett, végül letérdelt és sírva fakadt” nem csupán többszörösen pontatlan, érzéketlen, de még végtelenül káros is.

Ugyanis egészen más történt (elmondom, de tényleg érdemesebb megnézni a videót). James Hetfield (58), coloradói lakos május 12-én a kora esti órákban, a brazil Estádio do Mineirão színpadán két dal között elmesélte, hogy a koncert előtt milyen

sötét gondolatok jártak a fejében, és hogy ezek miatt milyen bizonytalannak érezte magát, de amikor elmondta ezt a
többieknek, azok megölelték – és ez hatalmas segítség volt számára. Ezen a ponton a három kolléga ismét odament hozzá, és a tömeg üdvrivalgása közepette újra megölelte,

ami egy ún. érző, emberi lény számára tekinthető akár egy megható pillanatnak is. James pedig azzal zárta le, hogy

– majd jött a következő szám, a Sad But True.

Valójában az a szomorú (de igaz), hogy ez az üzenet és ez a pillanat valóban megérdemelte, hogy hírként fusson körbe a világban, csak éppen nem az olcsó és lebutított szenzáció miatt, amit sikerült a nyugi, nem is nézel ki olyan szarul, nézd már az öreget, illetve a jó, hát te se vagy túl jól, de legalább nem bőgsz ennyi ember előtt zsigeri szintjére lehozni.

A világ egyik legnagyobb zenekarának frontembere ahelyett, hogy lassacskán 59 évesen már komótosan nyugdíjazná magát és 340 millió dolláros vagyonának megnyugtató tudatában reszelgetné coloradói házikója hátsó kertjében egy újabb régi tragacsát,

egy stadionnyi ember előtt is felvállalja, hogy mennyit jelentett számára a társai támogatása egy nehéz pillanatban – ez nem gyengeség, hanem lenyűgöző erő. És biztosan voltak a tömegben, akiknek nagyon fontos volt hallani, hogy nincsenek egyedül.

Igazából mindannyiunkra ráfér néha.