Ezért fontos sírni tudnod férfiként

Szerző: Balla "Duncan" Zoltán

Olvasom a bravúros bölcselkedéseket arról, hogy a férfi érzéseinek elfojtása, az rossz dolog lelkileg, ámde azok kimutatása jó. Nem a te hibád, ha nem vagy képes rá, de megtanulhatod.

Férfiként sírni oké, ez eddig világos. A férfimibenléttel összefér, hogy az ember érzékeny is legyen, és ebben a kérdésben mindig is következetesen képviseltünk egy álláspontot.

Ha férfiként sírnod kell, akkor sírj. Egy cikkben valamikor már említettem, hogy amit Montesquieu leírt az emberi mivolt fontosságáról, az a nemi szerepekre is áll. Ő ugye azt találta önvallani a nacionalista ideológiák árnyékában, hogy „elsősorban ember vagyok, és csak azután francia„. Ez tökéletesen áll a nemi identitásra is: legyél férfi, barátom – de elsősorban ember legyél, és azon belül férfi. Értem ez alatt, hogy

mindenféle férfiúi erényednek csak az emberi értékeiddel összeegyeztetve szerezhetsz érvényt.

Az egyik magasabb rendű jogszabály a másiknál; vagy ha úgy tetszik, férfinek lenni törvény, embernek lenni viszont alkotmány. A sírás pedig nem ütközik egyikbe sem.

Szabad.

A megmondók, akik nem segítenek

Szóval vannak most ezek a kinyilatkoztatások, hogy férfiként meg kell tanulnod sírni, mert ha nem, az toxikus maszkulinitás. A könnytelenekből lesz a rossz apuka. Innen szeretném ezennel jelezni, hogy a férfiakat nem kell megtanítani sírni, mert biológiailag birtokában vannak a szkillnek. A sírás nem egy nemi irányultsághoz kapcsolódó képesség ugyanis, hanem az emberi mivolthoz kapcsolódó tulajdonság.

És ha valaki könnyezni mégsem képes akkor, amikor talán kéne, annak az oka nem a technikai ismeretek hiánya, hanem a társadalom nyomasztó elvárásaihoz való kényszeres idomulás. A nem sírhatok intés, amit valószínűleg soha senki nem mondott ki neked explicite, valahonnan mégiscsak ered.

Az abbéli aggodalmadat tehát, hogy a könnyeiddel együtt már nem leszel férfiként értékelhető, azok a vélt viszolygások táplálják, amikkel szembe kell majd nézned tetted következményeként.

Az a tapintatos javaslatom, hogy a társadalom, amely szerint a síró férfi is férfi, fogadja is el a síró férfit bizonytalan, ijedt tekintetek nélkül, és mondjuk olyan rokonszenves nyilatkozatok nélkül, amiket Osvárt Andrea tett pár éve. Hogy aszonnya:

Tetszett nekem egy színész, aztán együtt dolgoztunk, és forgattunk egy jelenetet, amelyben neki zokognia kellett. Bennem ezzel sajnos egy világ dőlt össze. Van a fejemben egy kép az ideális férfiról, ez biztos hasonlít az apámra, akit sosem láttam sírni.

Nahát. Egy szerep miatt sírt az ember, vagyis a hivatásából adódóan kellett eljátszania azt, de Andreának ez is sok volt. Mire számíthatunk akkor egy valódi trauma után? Köpetre? Ne a férfit okítsátok arra, hogy gyengüljön el néha, hanem a népet, hogy tisztességgel kezelje, amikor az megteszi.

A sírás nem egy érzelem

Nézzük a dolog pszichológiai oldalát. Az érzelmek elfojtása valóban súlyos problémákat okozhat, és nemcsak mentálisan, de fizikailag is. A férfiakra jellemző egyik ilyen, az elhallgatott gyász igazoltan vezethet pszichoszomatikus zavarokhoz, akár szívbetegséghez, de onkológiai problémákhoz is. A para abból van, hogy

a társadalmi elvárás mégiscsak a negatív érzések elnyomására ösztönöz.

A nővel szemben is vannak ilyen, indirekt normatívák, de a férfivel szemben a néplélektan a történelemben mindig kevésbé volt elnéző. A fájdalom vagy a félelem kimutatásával összefüggő társadalmi tiltás így a férfiakat könnyebben belökheti a végrehajthatatlan érzelmi kontroll csapdájába. A depresszió és a pánikbetegség tipikusan olyan zavarok, melyeket ez az ellentmondás indukál: érzek valamit, pedig nem szabadna éreznem. Egy idő után már nemcsak a félelem eredeti tárgyától parázol így, hanem eleve attól szorongsz, hogy esetleg félni fogsz. Hogy a jó égbe oldható ez fel?

Semmiképpen sem úgy, hogy a férfiaknak azt mondogatjuk: sírjál, különben te leszel a harvivejnstein.

Kezdjük ott, hogy

a sírás nem egy érzelem, hanem egy viselkedés, amire bizonyos érzelmek késztethetnek.

A pszichológiában ugyanis az érzelmek számos mozzanatból tevődnek össze. Ezek közé tartozik az érzelem első megjelenése, a belső élmény, aztán a testi érzet (például a libabőrözés, remegés vagy izzadás), a hozzá társuló gondolat (le fogok esni, ha felmegyek a tetőre), végül pedig a késztetés. A sírás az utóbbi, tehát

egy késztetés, ugyanúgy, mint a düh érzésére válaszul a harc, vagy a rémület esetén a menekülés ingerenciája.

Ahogy a vész esetén nem mindig a menekülés, az agresszió esetén nemcsak az ütés, de a bánattal szemben sem csupán a sírás lehet helyes eszköz.

Ha nagyon akkurátusak akarunk lenni, akkor

a helyes iránymutatás nem az, hogy a férfinek sírnia kell megtanulni, hanem az, hogy az érzelmei elnyomása helyett a megélésükre és elfogadásukra van szükség.

A sírás maga kvázi egy inger, de akár annak elkerülésével is átélhető például a gyász érzése.

Mit kéne tenni?

A javaslatom az, hogy aki számára probléma, ha a férfi nem sír, ne őt feddje érte, legyen szíves; edukálja inkább a népet arról, miként kell fogadni ezt a szokatlan jelenséget.

Ne arról cikkezzenek, hogy mennyire gáz a magát erősnek mutatni próbáló személy, hanem a lefitymáló, értetlenkedő vagy riadt tekintetek helyett javasoljanak megértő, szép szavakat.

Így a főszereplőnknek talán nem kellene attól sem tartania, hogy az iránta érzett szerelem az őszinte könnyek nyomán szánalommal vegyes, baráti szeretetté szelídül. Mert a fentebbi idézet tükrében erre van némi sansz.

Mit tegyél, ha sírnod kell?

Szerintem hallgass meg egy Creedence-t. Egy. Ne parázz, hanem csináld. Kettő. Vagyunk mi még pár millióan ezen a földön, akik nap mint nap harcolunk – és gyakran veszítünk – hasonló csatákban. Sokkal többen ismerjük az érzést, mint ahányan be merjük vallani, hidd el. Harmadszor, nem viccelek: hívd fel édesanyádat, és mondd el neki, ha nagy a gáz. Tökmindegy, hány éves vagy, milyen messzire hajóztál a versenyszféra haragos tengerein, mekkora tökös betyárnak mutatod magad a pesti éjszakában a szerencsés alkatú hölgyek kéjes mosolyában lubickolva:

a szüleid előtt ugyanaz a kissrác vagy, aki elmondhatja, ha bekúrta a könyökét, és nagyon fáj.

Ha meg attól tartasz, mások gyengének bélyegeznek majd az érzelmeid kimutatásáért, ki máshoz fordulhatnál bizalommal, mint azokhoz, akik a legönzetlenebbül szeretnek.

Meg tudja-e érteni a csajod, ha sírsz?

A nők szerencsére nem egyformák. Én nem hibáztatom azokat sem, akiknek a szemében a síró férfi kevesebb, de pár dolgon el kéne gondolkozniuk. Akár a hormonok, akár az evolúció okolható érte, bizony

csak azok a nők tartják kevesebbre a könnyező férfit, akik nem képesek a saját biológiai ösztöneiken felülemelkedni, és a másikra elsősorban nemi entitás helyett hús-vér emberként tekinteni.

Explicitebben: aki szerint egy könnyező férfi gyenge, az nem uralja maradéktalanul a saját kognitív képességeit.

Vannak barátaid

Volt egy nagyon megható sztori Ken Burns megrendítő és tanulságos dokumentumfilm-sorozatában, a Vietnámi háborúban (ami egyébként is teli van durva történetekkel). Ebben egy veterán mesélte el, milyen érzés volt a kórházban ébredni, miután a szeme láttára az egész szakaszát, barátait, társait lemészárolták a dzsungelben. Felriadt a betegszobában, és mikor eszébe jutott, mi történt, nem tudta abbahagyni a zokogást. A nővér erre azzal nyugtatta, ne sírjon, már minden rendben. Mire a srác nagydarab parancsnoka, egy fekete százados, a szobában az egyetlen, aki igazán értette a fájdalmát, odalépett az ágyhoz, és az mondta:

Nővér, ez az ember egy hős. És azt tesz, amit csak akar.

Ha sírni akar, hadd sírjon.

Itt van még jó kis kontent