Bárkinek is mondtam, hogy miről készülök írni, mindenki a szívéhez kapott. – Jesszusom, ez nagyon kemény! – így reagáltak a legtöbben. Pedig volt élet a dinoszauruszok-és a Facebook előtt is…
A legjobb barátnőmet a gimnáziumi gólyatábor első napján ismertem meg. Teljes ellentétei vagyunk egymásnak, mégis Ő lett a kiválasztott. Szóval ez nem ma történt, még mobilok se nagyon voltak, nemhogy okos telefonok! Aztán valahogy úgy alakult, hogy őt nem kebelezte be a technikai fejlődés. A mai napig, ha beszélni szeretnék vele, fel kell emeltem a telefont és tárcsáznom. Fura, ugye? Mégis, képzeljétek, tök boldog életet él, csak nincs Facebook accountja.
KINEK NEM LÉTSZÜKSÉGLET?
Nyilván korosztályonként eltérő a viszonyulás a különböző, újonnan születő médiumokhoz. Sokkal nehezebb az idősebb generációnak megszoknia valami újat, nyitottnak lenni rá, használni, beépíteni a mindennapjaikba. És most nem arra gondolok, hogy tinderezik a nagypapa…
Hanem arra, hogy egyáltalán ki merjék próbálni. Hogy ne féljenek a nagyszüleink a laptoptól. Vagy a mobiltól. Hogy megértsék, nem csak kábel van, hanem wifi is, és akár föl is lehet állni az íróasztaltól. Vagy tabletezni, ott beszélni, ahol csak szeretnének. Nem könnyű, de tanulható. És tagadhatatlanul nagyon hasznos. Mégiscsak más videocsevegni akkor, ha ilyen vagy olyan oknál fogva nem tudunk felugrani hozzájuk minden nap. Mondjuk az már egy másik kérdés, hogy a Facebook, Instagram, Twitter rejtelmeibe érdemes-e beavatnunk őket. Azt gondolom, az ő életük teljes lehet a közösségi média, képnézegetés, kommentelgetés és lájkolás nélkül is.
Facebook felhasználók életkor-szerinti megoszlása
GYEREKEK & TINIK
Vegyük azt a korosztályt, akik beleszületnek a „tutiba”. A legfiatalabbak, akik már készen kapják ezt az életformát. Ahol akár ki is közösíthetnek valakit a társaságból, csak mert nem tagja egy adott internetes csoportnak. Vagy lemarad programokról, bulikról, mert nem értesül róluk. Számukra annyira természetes lett már ez a fajta kommunikáció, hogy akár akarják, akár nem, bizony valamilyen szinten belekényszerülnek a használatába. De itt a lényeg. Hogy mégis milyen mélységben? És hány éves kortól? A Facebookon 13 év az alsó korhatár. Elvileg.
Most nem megyek bele az egészen fiatalokat rejtő veszélyekbe, mert ez egy másik (ámde nagyon fontos) téma.
MENNYI AZ ANNYI?
Az sem mindegy, hogy az életünkből mennyi időt töltünk más életével. Mert a közösségi oldalak főleg arról szólnak, hogy megnézzük, mi történik a ” barátainkkal” . (Akikkel mellesleg lehet, hogy csak egyszer találkoztunk életünkben.) A Needham nevű, kutatásokkal foglalkozó cég vizsgálata szerint 2015-ben a felhasználók átlagosan 20 percnél több időt töltöttek naponta az arckönyv olvasgatásával. Micsoda nagy dolog lenne, ha ugyanennyit töltene mindenki igazi könyvek lapozgatásával! Kb. ugyanannyi fikció van mindkettőben. Bár azt is megemlítik, hogy az amerikai felhasználók 30 százaléka már kevesebbet használja, mint egy évvel korábban.
BÁRKI MENŐ LEHET EGY JÓ POSZTOLÁSSAL
A minap beleakadtam egy interjúba egy amerikai talk-showban. Ashton Kutcher beszélt arról, hogy milyen jó volt régebben bulizni, olyan ordenáré lehetett, amilyen csak akart (ezt persze viccből mondta, nem ez a lényeg), mert nem volt ott senki telefonnal, nem látta az egész világ másodperceken belül azt, ha mondjuk meztelenül táncolt valahol.
Ez mindannyiunkra igaz. Lassan ott tartunk, hogy kontrollálnunk kell magunkat minden pillanatban, mert sosem tudhatjuk, van-e a közelünkben valaki beélesített okostelefonnal, lesz- e következménye a viselkedésünknek, vagy akár a napi viseletünknek. Mélységesen elítélem azokat, akik idegen embereket fotóznak vagy videóznak le azzal a szándékkal, hogy valamilyen online felületre posztolva nevetség tárgyává tegyék. Csak azért, mert mondjuk az illető nem mindennapi módon öltözik, vagy épp többet ivott a kelleténél.
HOGY NÉZ KI A GYAKORLATBAN?
Egy ismerősöm több hónapon keresztül óceánjáró hajón dolgozott. Útközben nincs net, mindenki képes volt elfoglalni magát, beszélgetni, olvasni, filmet nézni, mozogni, stb. Face to face kommunikáltak egymással, szépen belenézve a másik szemébe (nem pedig a saját magukéba, ahogyan visszatükröződik a kijelzőről).
Aztán, amikor megérkeztek a kikötőbe, csapatostul megrohanták az első net cafét, leültek egy kóla mellé és feltöltötték az előző este készült közös fotókat, bejelölték, lájkolták és kommentelték egymást.
Nade! Ezt már megtették egyszer szóban is, tehát innentől kezdve visszafelé pörög a film.
Sokszor napokig nem voltak net előtt. És túlélték, sőt, az volt a tapasztalat, hogy sokkal jobban érezték magukat így, hogy rákényszerültek az emberi kommunikációra. Mikor sok idő eltelte után leül az ember a gépe elé, nyakába ömlik a sok addigi történés.
MIRŐL MARADUNK LE?
Véleményem szerint rengeteg elhanyagolható dologról. Saját tapasztalat alapján mondom, hogy utólag visszanézve az elmúlt pár nap hírfolyamát, azt veszem észre, hogy rengeteg, számomra totál érdektelen dolgot görgetek magam előtt. Képek, infók, amik az adott pillanatban érdekesnek tűnhetnek, de egyáltalán nem visznek előre. És itt a nagyon nagy veszély. Muszáj, hogy legyen SAJÁT életünk, barátaink, munkánk, családunk, bármi, ami le tud kötni, amiben boldogok lehetünk, mert a közösségi média csak egy látszat, felturbózott valóságot közvetít. Íme egy nagyon vicces videó, ami tökéletesen szemlélteti a dolgokat:
Ha van kedvetek, próbáljátok ki, és tartsatok pár nap szünetet. Érdekes lesz egy idő után, hogy hiányzik-e, bírjátok-e nélküle, és milyen érzés lesz újra visszakerülni. Mi az, ami nagyobb hangsúlyt kap, mi az, ami elhanyagolhatóvá válik. Esetleg szűrjétek át az ismerősöket: biztos, hogy mindenkinek mindent látnia kell?
A végén pedig íme az én válaszom a címben feltett kérdésre:
igen, van élet a közösségi média nélkül, de okosan, intelligensen használva izgalmasabb vele!
Ha szeretnétek még egy kicsit olvasni a témáról, Brooke már írt korábban a ” függőségéről”.