Eredetileg egy szösszenetnyi megemlékezést írtam volna csak arról, milyen gyönyörű nő volt fiatalon, és milyen szép asszony most Monica Bellucci. Aztán a források utáni kutakodásban váratlanul szembejött valami, ami ráébresztett: nagyon fontosat vesztettem el a felnőtté válás 21. századi forgatagában.
Egyben megkaptam a választ arra a világrengető kérdésre is, hogy mi történik, ha a legvonzóbb férfiak legfurcsábbika, Vincent Cassel és minden olasz nők legszemrevalóbbja, Monica Bellucci egymásra talál. A válasz: Deva Cassel.
Ízlések és pofonok persze. Elfogadom. De ezzel együtt is,
ebben a pillanatban úgy érzem, Deva Cassel, a két említett személy lánya a legszebb élő ember a földön.
Nem gondolom, hogy ebben kompromisszumot kellene vállalnom vagy óvatoskodva relativizálnom. Azt is mondanám, hogy ő a legszebb valaha, de nagyon régen még nem éltem, szóval a múlt kapcsán erre legfeljebb csak tippelhetek. És tippelek is. Arra tippelek, hogy egykoron birodalmak indultak volna hadba ő érette, szavára kontinensek borultak volna lángra, üdvére vallások születtek volna, császárok feje hullott volna porba. Nevét csillagképek, mitológiák tündérei őriznék, arcát dalnokok éneke hímezte volna az örökkévalóba.
Aki tanult rajzolni, ismeri az emberi anatómiát, az arc vizuális megalkotásának szabályait, az esztétikai tökély megközelítésének apró fortélyait, az tudja, hogy pontosan ez az, amit a legtöbb kisfiú megpróbál papírra vetni az első rajzórán. Aztán a másodikon, a harmadikon, majd ezután nyújtózkodik érte egészen élete végéig, hogy soha el ne érje. A vonalak szimmetriájával, éles és lágy bájos keveredésével, amikor az arányok épp csak annyira túlzók, hogy még elhidd: ő egy igazi ember. Én is ezt a spirituális élményt kerestem gyerekkorom óta, valahányszor ceruzát ragadtam, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a létezését megtapasztalom.
Megbolondultam-e?
A kérdés, hogy megtébolyultam-e legott, szegény ember Pügmalionjaként, képzelt ideálját megelevenedni látva, jogos. Azért tűnhet így, mert a nagy zajban
már elfelejtettük a megérdemelt magasztossággal méltatni az emberi tökéletességet.
Nem a fenti okfejtés bolondság, hanem ilyen távolba szakadni azoktól a koroktól, amelyekben egy köztéren emelt szobor másodlagos értelmek nélkül, pusztán az embernek adózott csodálattal. Amikor egy festmény a legmagasabb szinten kívánta szolgálni az igényt, hogy mindannyiunk szépsége előtt róhasd le tiszteleted az érdek nélküli öröm kanti fennköltségében. És egy pillanatra feloldódhatsz ebben az élményben, mert
mind emberek vagyunk: más ember szépsége így a te büszkeséged is.
Így tehát, aki más szépségére féltékeny, annak számára a szépség befogadásának lettlényege elérhetetlen. Ha nem tudod kivonni az élményből saját egódat, és önmagában értékelni a tapasztalatot, megrontó önzés az.
A tiszta szépségért rajongás a múlt ködébe vész mostanra, amikor zenei díjkiosztókon és instán pucsítva twerkelő nímandok definiálják a vonzót. Néhány másodpercesre rövidült figyelemablakunkért kádjukból, bikiniben videojátékozó tviccserek harcolnak az onlifenszen tomporukat áruba bocsátókkal, és silány esztétikájukkal még az ágyadba és a mellékhelyiségedbe is bekönyörgik magukat.
Ennek eredményeként
annyira vágyunk élvezni, hogy képtelenné váltunk gyönyörködni már,
noha az eredeti szépség csendben ott pihen a perverz forgatag illó örömei mögött, türelmesen várva, hogy egy értékes pillanatodban újra felfedezd. Mert Deva Cassel természetesen nem a legszebb nő a világon. Csak a legszebb, akinek a szemeiben megpihentem ebben az értelmezhetetlenül és értelmetlenül nagy zajban. És megnyugvásra leltem.
