A Netflix elkészítette az eddigi legfontosabb dokumentumfilm-sorozatot motiváció témájában. A Losers című fantasztikus széria egy szokatlan megközelítésben tárgyalja a siker kérdését: nem a győztesekről, hanem a vesztesekről szól, alapfelvetése pedig az a bölcselet, hogy sokkal többet tanulhatsz azoktól, akik felálltak a kiütés után, mint az unalmas győztesektől, akik komoly krízis nélkül körbepofozták a világot.
Ha valaki nem veszített még el csatát soha, akkor éppen az élet legnehezebb oldaláról tudja a legkevesebbet. Szerencsés, de egyben balszerencsés is, aki még hosszú évek után is úgy repül bevetésre, hogy soha nem vették tűz alá. Éppen ezért, egy szenzációs felvetéssel a Netflix új produkciója
nem azt feszegeti, hogy miért kell a győzelem pillanatát mindennél jobban akarnod, hanem azt, hogy mi történik, ha az a legelkeseredettebb áldozatvállalásaid ellenére sem érkezik el.
Bár a legtöbbünkre számtalan elveszített meccs vár a nagy álmokért folytatott szakadatlan küzdelemben, a sportban valahogy mindig csak a győztesekre akarunk emlékezni.
Az igazi leckéhez bukni kell
A műsor izgalmas perspektívájából olyan sportolókat látunk, akik pályájuk csúcsán sem tudtak mindenki más fölé kerekedni, valami hibádzott az igazi áttöréshez. Ez lehetett a saját tehetségük könnyelmű elkótyavetyélése, egy váratlan és fájó vereség, az önző, rossz szülők, egy kedvezőtlen politikai környezet vagy egyszerűen az, hogy mások jobbak voltak. A nagy pillanatok elbukóival készült beszélgetésekben pedig nem csak annak néznek utána, mi húzódott a kudarcok mögött, hanem annak is, hogyan tudták megemészteni azt, és miként léptek tovább egy teljesebb élet felé.
„Jól vagyok Rachel, ne sírj!”
A szereplők között ott van Michael Bennett, aki egy sikeres amatőr boxkarrier után próbált szerencsét a profik között, és aki
hitelesebben, őszintébben és szebben beszél a vereség démonjáról, mint bárki, akit eddig hallottam.
Bennett gyerekkora óta bunyózott. Váratlan önvallomásában elmondja, hogy egyszerűen rühellt a ring felé lépkedni, rettegett sokszor, de belekényszerült, mert maximalista, egoista és abuzív faterja egyszerűen összeverte, amikor tizenévesen abba akarta hagyni a sportot. Pályája a megbicsaklások mellett is ígéretesnek tűnt, mígnem egy nagy meccsen olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy ödéma keletkezett az agyában, és a kórházban napokig mesterséges kómában tartották. Az idegsebésze ekkor megtiltotta neki, hogy ilyen trauma után valaha még a ringbe lépjen, mert ha újra ütést kap, élete végéig nyomorék marad.
„Az, hogy akkor kiütöttek, a legjobb dolog, ami történhetett velem.” – mondta visszagondolva.
Egy íróképzőben kezdett tanulni, majd kapott is egy megbízást egy könyvre – „Egy kiütés anatómiája” címmel írta meg a kudarc érzését, amit aztán eléggé felkapott a szaksajtó. Munkájának olyannyira híre ment, hogy egy Ron Shelton nevű filmproducer is felfigyelt rá (az ő nevéhez fűződik a White Man Can’t Jump című királyság is), és beprotezsálta a Will Smith féle Aliba Sonny Liston szerepére.
Ezután tapasztalta meg azt, amit mindig is sejtett: hogy kreatív, intellektuális emberek társaságában jobban érzi magát, mint a fülledt edzőtermekben, hiába jutott el kvázi kényszerből a profi bunyó elitjéig. Színészeket és más filmszakmabelieket kezdett edzeni, dolgozik például Micky Rourke-kal, szaktanácsadóként melózott Clint Eastwoodnak a Million Dollar Baby-ben, sőt, színdarabot rendezett Bobby Cassidy ír bokszolóról.
Nagyot ütni mások is tudnak – de az állad bírja-e a gyűrődést?
Fájó, de jöhet akkora kiütés is az életben, hogy egy szempillantás alatt ájultan fekszel a padlón, és hiába buzdítanak a barátaid a kötél mögül, tehetetlen vagy már. Ki adhatna erre jobb tanácsot, mint az, akivel mindez szó szerint megtörtént – sőt, volt pillanat, hogy már a szájában volt a pisztoly csöve?
Nincs olyan bukás, amiből nem érdemes felkelni
Amíg minden csatát megnyersz, nem tanulod meg a hadászat egyik legfontosabb mozzanatát: hogy miként kell egy visszavonulás után rendezni a seregedet. A győzelmeknek elég örülni, ám a kudarcokat képesnek kell lenned feldolgozni is. Melyik a keményebb kihívás? Előbbihez nem kell nagy tehetség, utóbbira viszont nem készít fel az, ha állandóan csak a nyertesekről olvasol, akik sokszor pusztán annyit tudnak tanítani, hogy legyél kurvajó és gyakorolj sokat. Ahogy Bennett mondja: „vannak ezek a sötét pillanatok az ember életében. Tele vannak a börtöneink olyan srácokkal, akik soha nem képesek ezekből a sötét pillanatokból kimászni.”
Az aprócska siker túlbecsülhetetlen üdvössége
Fájó bevallani, de ha a gyermekkori álmainkról van szó, a sors legtöbbünknek inkább tartogat kudarcokat, mint világraszóló sikereket. Emberek vagyunk, földre kerülni az élet része, de a kisebb viadalok cseppnyi győzelmei is többet adhatnak nekünk emberként, mint Messinek egy győztes gól a BL döntőben. A sorozat erről is szól, hogy a külső szemlélő számára egy unalmas focidélutánnak tűnő, röhejes intermezzo számodra jelentheti az élet döntő, drámai momentumát.
Szenzációs történet még a fehér szülők által örökbefogadott, feketebőrű francia görkorcsolyázó lányé, Surya Bunaly-é is, aki rengeteg gyakorlással és akarattal is csak a döntő pillanatokig jutott el, noha a mai napig ő az egyetlen, aki olimpián sikeres hátraszaltót hajtott végre ebben a számban. Rohamai az aranyéremért mindig megtörtek a konzervatív sportbírók kecses, fehér lányokat kultiváló grémiumai előtt.
Surya Bonaly évtizedekig küzdött azért, hogy atletikus stílusát elismerjék a bírók. Olimpiát és világbajnokságot soha nem nyert, mégis megtalálta a boldogságot.
„Akkoriban minden pénzemet sneakerekre és sörre költöttem”
De amivel sokunk talán legjobban azonosulni (és amiből a legtöbbet tanulni) tud, az Jackie Ryan sztorija. Ryan fehér srácként a hetvenes években kattant rá a streetballra, elképesztően tehetséges volt, zseniális trükkökkel szaratta be az ellenfeleit és hökkentette meg a nézőket. Röhejes külseje (szőke bajusszal, bundesliga-frizurával és barnára sütött bőrrel kocogott ki mindig a betonpályára) ellenére a helyi fekete közösségben is kivívta magának a tiszteletet,
de kezelhetetlen természetével és önfejűségével mégis elbalfaszkodta a legjobb éveit. Balhéi miatt minden profi csapattól elküldték, a harminchoz közeledve aztán egy New York Nets rookie táborban veszítette el az esélyeit örökre, miután a fegyelmezett edzések hiánya miatt még egy szaros kitörést sem tudott kifulladás nélkül megcsinálni.
A tanulni nem akarás, a másokra nem hallgatás, az önteltség és a keményfejűség leckekönyveitől aztán a pián és depresszión keresztül vezetett az út a New York Wizards nevű kosárlabda show-csapatba, ahol végül megtalálta élete célját. Gyerekeket és felnőtteket szórakoztat, és még pénzt is kap azért, aminél jobban semmit nem szeret a világon: a játékért és a bohóckodásért.
Bullshitgenerátor helyett
A nagy döntőket nem mindig a pályán kell megvivni, és olykor az a helyes út, ha nem a győzelem kényszere miatt veselkedsz neki a megmérettetéseknek. A legnagyobb tanulság mégis az, hogy a naív, gyerekkori álmok be nem teljesülése még nem jelenti az ismert univerzum végét; sőt, a nagy, idealizált cél előtt akár egy lépéssel eltaknyolni sem egyenlő a megsemmisítő kudarccal. A felnőtté válás arról szól, hogy felfogod,
űrhajósnak lenni pusztán egy volt azok közül a fantasztikus célok közül, amik az életben számodra elérhetők.
Nem jött össze a profi szerződés? Akkor már csak háromszázhuszonhárommilliókétszázötven egyéb csodás pályát tartogat az élet, amiben örömmel és békességgel teljesedhetsz ki. A ’99-es Open döntőjében óriásit égő, később nagy tornagyőzelem közelébe se jutó francia golfozó, Jean van de Velde története kapcsán mond ki egy szakíró egy fontos gondolatot. „Ha mindig azt mondjuk, hogy a vereségből többet tanulhatunk, mint a győzelemből, miért nem figyelünk jobban azokra, akik veszítenek?”
A kiemelt kép a The Fighter című filmből van, és a Paramount Pictures tulajdona.