Ma már a tetoválás nem kérdés, hanem válasz, méghozzá kortól, nemtől, hivatástól, stílustól függetlenül. Míg korábban csak bizonyos rétegek önkifejezésének eszközéül szolgált, és a köz megbélyegzését vonta maga után, addig mára nem sokban különbözik megítélése a hajfestésétől vagy éppen a fülbelövésétől, és hasonló gyakorisággal ficcen ki cégvezetők ingujja alól, mint a legszexibb focisták felsőtestén megjelenő izzadságcseppek mögül.
Prekoncepciók über alles
Az út persze hosszú volt a kék tintás börtöntetkóktól, a mai, festményszerű, örök garanciás művészeti alkotásokig, viszont az „üss” és az „anyám” (esküszöm, láttam ilyet) helyett felkerülő geometrikus vagy éppen a megszólalásig életszerű csodák szerintem joggal késztetnek megvetés helyett csodálatra bárkit, függetlenül attól, hogy önmagán mennyire látná őket szívesen.
Három tetoválás büszke tulajdonosaként én is szembesültem már a „közönséges” megbélyegzéssel vagy épp azzal a prekoncepcióval, hogy én már értelmes nem lehetek, mi több,
állásinterjún felmerült kérdésként az is, hogy lekaparható-e.
Nem is lenne kerek a világ az ilyen jellegű megnyilvánulások nélkül.
Alkotó: Kryz Jewell
Szerintem felesleges is sokat lamentálni arról, hogy az én tetkóm vagy az ő korlátoltságuk-e a cikibb, maradjunk annyiban, hogy mindenkinek jogában áll a maga ízlése szerint hülyének lenni. Viszont ami baromira nem mindegy, az ez esetben is a „hogyan” kérdésére adott válasz.
Merthogy közhely, de igaz, hogy jóformán örökre szól, vagy ha annál kicsit előbb sikerül is lézerrel lemaratnod, annak a fájdalmát tutira megemlegeted majd az öröklétben is. Így egy fokkal talán
hasznosabb abba energiát ölni, hogy kimaxold a tervezést,
mint azon elmélkedni, hogy mit gondol majd a szomszéd keresztapja – főleg, hogy úgyis a képére lesz írva.
Szóval nézzünk inkább pár gyakorlatiasabb okosságot, annak érdekében, hogy ne kelljen leégetned a felső néhány bőrréteged egy elkapkodott döntés miatt. Szeretném előrebocsájtani, hogy a cikk elsősorban a szüzeknek és a már magukat takargatóknak szól. A televarrott pajtiktól max. egy bólogatást várok, hiszen sok újat nekik úgysem tudnék mondani.
#1 Szánd rá az időt és az energiát!
Nyugodtan fektess annyi időt és energiát a tetoválásod megtervezésébe, mint amennyit álmaid otthonának megtervezésére áldoznál. Azt nem mondom, hogy annyi pénzt is, de azért legyél vele tisztában, hogy ha jót akarsz, az nem lesz olcsó mulatság. És hidd el, megéri lemondani pár idénydarabról, néhány piáról, vagy esetleg várni még két hónapot, és hozzákuporgatni egy kis pluszzsetont, ugyanis a végeredmény láttán biztosan hálás leszel majd magadnak, ha nem akarod pár napon vagy éven belül lekapartatni.
Főleg, hogy a lézernek nemcsak az érintése, hanem az ára is elég fájdalmas. Szóval vagy kutasd fel a legjobb művészt, akire akár 3 hónapot is fogsz várni, miközben 32-szer tervezitek újra a rajzod, amiért a fél fizetésed oda fogod adni, vagy inkább vasalj fel egy fesztiválos csillámtetkót, ami 3 nap alatt lekopik,
mert amit a tű beüt a bőröd alá, azt nem éri meg elnagyolni.
#2 Csekkold a művészt!
Az ajánlás jó és fontos, hiszen nyilván kicsit nyugodtabb lélekkel ülsz a székbe, ha a legjobb cimborád nonfiguratívját hiba nélkül varrta fel valaki 10 évvel ezelőtt, de azért ennél mélyebbre kellene ásnod. Ma már akkora a tehetséges (és tehetségtelen) művészek listája csak a fővárosban, hogy az Aranyoldalak lassan külön fejezetet nyithat nekik. És nem mindegyik ugyanabban a stílusban jó ám.
Attól, hogy a haverod hableányos sárkányát a világ legprofibbjaként varrta fel a belváros legtrendibb szalonjában, a te geometrikus, minimáldizájnos pegazusodba még beletörhet a rezgőtolla vége.
Egy klasszikus festőtől se várná el az ember, hogy egyszerre fessen műremeket kubista és reneszánsz stílusban. Akkor a tetoválóművész esetében miért tennénk? Szóval üsd fel a netet, lapozd az Instát, nézelődj Face-en, és keresd meg azt, aki neked a legjobb lesz. Ja, és ne feledd a kommenteket sem. Ha valakit nagyon savaznak a referenciaképei alatt, akkor lehet, nem ő lesz az igazi, még ha a portfóliója egyébként rendben is van.
#3 A te testedre a te tetoválásod kerüljön!
Még ha édesanyád rajong is a bőrfestményekért, és meleg szívvel ajánlja a matyó mintát, akkor sem biztos, hogy megrögzött metálarcként életed végéig azzal kellene virítanod. De a legjobb barátnőd által javasolt #oravecznóra-idézet sem biztos, hogy a te lelkivilágod tükrözi. Egy kalligrafikus „Béla” a tomporod felett nagyon király, de erőteljesen leszűkíti a jövőbeli lehetőségeidet, márpedig egyébként sem könnyű normális párt találni manapság. Szóval, ha már önkifejeznél, az
tényleg legyen önmagad, és ne a köz(ízlés) kifejezése a testeden.
#4 A tetoválás szentháromságát vedd véresen komolyan!
Szó szerint a véredet adod érte ugyanis. Ahogy a keresztény dogmatikában, úgy itt is három elem adja ki az egységet:
a művész, a dizájn, te.
A jó szakember sem tud jót alkotni, ha te a Google-kereső első találatára böksz rá mintaválasztáskor, ami történetesen egy ötéves kézrajzával összeeszkábált vasmacska. Az egyedi elképzelés sem ér sokat, ha egy kezdő graffitis kézügyességét se üti meg a választott „művész” tudása. Akkor meg aztán főleg ne szólj semmit, ha te magad egy fast fashion póló árát és max. egy BKV-jegyet vagy hajlandó áldozni az élethosszig viselendő testékszeredre. Szóval te, ő és a dizájn. Egyiket se becsüld alá.
#5 Ne blicceld el az utógondozást!
De tényleg ne. Lehet, hogy a korrekciónak külön díja van, viszont garantáltan olcsóbban megúszod, mint ha később az egészet újra kell üttetni. Mert ahogy a művész is csak ember, úgy a te bőröd sem olyan, mint az előtted/utánad a székbe ülőké, így nagy valószínűséggel nem is egyformán reagáltok majd a beavatkozásra. Szóval nyugodtan menj vissza 1 hét, majd 1 hónap múlva. Ha azt látod, hogy korrekcióra szorul a motívum, akkor azért, ha úgy hibátlan, ahogy van, akkor meg azért.
Ha valaki a húsodig mar a kedvedért, akkor örömmel látja majd a munkája gyümölcsét, de akkor sem fog megsértődni, ha valamin változtatni szeretnél.
Ugyanis pontosan tudja, milyen érzés tetováltnak lenni. Én legalábbis nemigen találkoztam még olyan tetoválóval, aki saját magán nem hordott 1-2, de leginkább 42 (ön)kifejező mementót.
#6 Kezeld a helyén a témát!
Felejtsd el azt a fajta összehasonlítást, amelyben azzal példálóznak neked, hogy ha egy adott kiegészítőt sem viselnél egy életen át, akkor minek tetováltatsz, hiszen 82 évesen már nem leszel vele szexi. Egyrészt, hacsak nem Nostradamus mondja ezt neked, akkor inkább hallgasson, mert nem tudhatja, hogy te mivel vagy mi nélkül lennél majd az idősek otthonában a legszexibb.
Másrészt meg érdemes vele tisztában lenni, hogy a tetoválással az ember nem kiegészítőt választ, hanem a teste megjelenésén változtat, ami egy életre szól.
Így tök oké, ha vannak napok, amikor szinte szerelmes leszel magadba a tükör előtt állva, máskor meg felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézegeted a rád varrottakat.
Időnként a szeplő, a természetesen hullámos haj, a pisze orr vagy épp a 43-as láb is hihetetlen szexinek tűnik, máskor meg nem. Ennyi. És bár az egyiket a gép dobta, a másik lapot meg te húztad, a lényeg, hogy így vagy úgy, de az utóbbi is a részeddé vált.
Ha erre nem vagy felkészülve, akkor aludj még rá vagy kettőt.
Mi több, ha első nekifutásra tokától bokáig varratnád magad, inkább ne tedd. Adj időt magadnak. Amikor már rád festették egy részét, nézegesd legalább pár hónapig.
Ha már nem riadsz meg a telibe színezett kezedtől az éjszaka közepén pisilni igyekezve, és az első depressziós napodon se csonkítanád magad miatta, na, akkor bőven ráérsz befizetni a másik karodra.
Ha felvetődne benned a kérdés, hogy 3 db tenyérnyi tetoválással honnan szorult belém ennyi bölcsesség, hát tudd, hogy Maxime Plescia-Buchi világhírű tetoválóművész (ő az, a legutolsó fotón) aranyszabályait kaptad meg az én szövegezésembe és véleményembe csomagolva. Ha az eredeti cikk szavaira jobban adnál, itt megtalálod.