Lehet, hogy a romantika halott, de az érzéseket attól még nem lehet megúszni. Foci, férfiszív, kúlság. Vélemény.
Nemrégiben mutatta be a BBC 1 azt a dokumentumfilmet, mely arról készült, hogyan dolgozta fel Rio Ferdinand, a világklasszis focista felesége elvesztését és a tényt, hogy egyedül kell helytállnia szülőként három gyermeke mellett.
Ez így önmagában talán nem hangzik túl izgalmasan, és aki vonósokkal megtámogatott, lassításokkal és beúsztatott képekkel teletűzdelt, érzelmektől csöpögő egy órára számít, az csalódni fog. Ez
egy tök minimalista doku egy családapáról, aki momentán nagyon nem tudja, merre van az előre,
de nagyon szeretne rájönni, hogy tisztességgel felnevelhesse a gyerekeit. És épp ezért kéne minél több embernek megnézni, különösen azok közül, akik mindenféle nemi princípiumok felett kongatják a vészharangot, elpuhuló férfiaktól és világuralomra törő feminista hordáktól féltve az emberiséget.
His name is Rio and he dances on the sand
Ha valaki, akkor Rio Ferdinand aztán igazán nem „béta”, a nyakamat tenném rá, hogy nők milliói hagynák szívesen most is, hogy sírjon a vállukon.
A fickó telepi srácból küzdötte fel magát a focivilág legértékesebb hátvédjeinek sorába, miközben elég sok mindent kipipált a macsók menőségi checklistjéről a felnőtt videótól az ittas vezetésen át a Nike reklámszerződéséig. Visszavonulása óta is folyamatosan dolgozik, baromi jól néz ki, számtalan kilóval nyom fekve, és megvan mindene, amiről a földi halandók többsége csak álmodik, megadatott neki egy boldog házasság és három szép gyerek is. Ez az idill foszlott szét, amikor 2015-ben a feleségénél kiújuló mellrák végül pár hét leforgása alatt elvitte az asszonyt.
Bár a film címe Being Mum and Dad, a legnagyobb nehézséget nem az jelenti Ferdinand számára, hogy hirtelen rászakadt minden logisztikai feladat, amit eddig a felesége végzett el. Amióta megözvegyült, a család és a barátok folyamatosan segítik Rio hétköznapjait, nem azért fonja a lányai haját és viszi edzésre a fiát, mert ne lenne, aki megcsinálja helyette. Bár saját bevallása szerint korábban soha nem kellett azzal foglalkoznia, mi lesz az ebéd, és a mosógép kezelése is egy új, elsajátítandó skill volt számára, ezekbe gyorsan beletanult, és a külső szemlélő minden bizonnyal annyit lát, hogy hihetetlen tartással, igazi erős emberként viszi a hátán a családot. Ez a film azonban nem egy motivációs mozi arról, hogyan légy erős. Épp ellenkezőleg, Rio épp azért nem tud továbblépni, mert
nem tudja, hogyan kell gyengének lenni.
Rio Ferdinand nemcsak sportos és jóképű, hanem birtokában van az intellektusnak is, ami minden valamirevaló férfi tartásának eredője.
Bölcsességét nem az adja, hogy mindent tud, épp ellenkezőleg, meg tudja fogalmazni, mi mindent nem tud, és akár a macsó szerepét feláldozva is kész arra, hogy végére járjon a dolgoknak. Meg akarja érteni mindazt, ami történt, és legfőképpen meg akarja érteni mindazt, ahogyan ő maga reagált és mai napig reagál a tragikus veszteségre, amit felesége halála jelent. Épp ezért nem szégyell kérdezni az onkológustól, a pszichológustól vagy olyan férfiaktól, akik hozzá hasonlóan megözvegyültek, nem szégyell sírni, és beismerni, hogy elakadt.
Rio, a gyászoló férj többször elmondja a film során: csak úgy tudja hatékonyan élni a hétköznapokat, és tenni a dolgát, hogy az elmúlt hónapok eseményeit képzeletben bezárta egy dobozba, és elrejtette az elméje egy távoli zugába.
Ez a taktika ugyan megvédi a fájdalomtól, viszont lehetetlenné teszi, hogy gyermekeivel érdemben beszéljen mindarról, ami történt. Fia bezárkózását és csendes szomorúságát látva rájött, hogy segítenie kell gyermekeit a gyászmunkában, de több dolog is útját állja.
Rá kellett döbbennie, hogy felesége nemcsak az ebédfőzés és a mosás mikéntjét tudta jobban, de a lélek dolgaival is ő törődött, ő volt az, aki tudta a választ a gyerekek kérdéseire. Annyi más családhoz hasonlóan a „lelkizés” a nő reszortja volt, ő maga pedig felnőtt férfi létére egész egyszerűen nem tudja, hogyan kell érzelmekről beszélni. Szeretne ezen változtatni, hogy az ő fiának már ne így kelljen felnőnie, hogy ő már jobban fel legyen vértezve az élet megpróbáltatásai ellen.
Miért fontos mindez?
Emancipáció ide, feminizmus oda, az erő, a (ki)tartás, a védelmezés még mindig hagyományosan férfiasnak tartott attribútumok, míg az érzékenységet, az empátiát, a féltő gondoskodást nőies tulajdonságoknak gondoljuk, és nyilván van is ennek némi biológiai alapja.
A nagy társadalmi dzsungelharcban még mindig azok kerekednek felül, akik ennek a sztereotípiának megfelelnek, ha férfiakról van szó, a siker mércéje az erő és a stabilitás. A film egyik szintén fiatalon megözvegyült szereplője azonban kimond egy nagyon fontos igazságot:
a környezetük által erősnek látott férfiak sokszor valójában sokkos állapotban vannak.
Abból származik az erejük, hogy nem vesznek tudomást egy csomó mindenről, főleg a saját frusztrációjukról, bizonytalanságukról vagy a hullámzó érzelmeikről. Ez rövid távon egy roppant hatékony és legtöbbször ösztönös túlélési mód, egy hirtelen bekövetkező katasztrófa idején sem azoknak van esélyük, akik leállnak megsiratni, amit vagy akit elvesztettek, hanem azoknak, akik hideg fejjel átgondolják a lehetőségeket, és mentik, ami és aki menthető.
A szembenézés, a fájdalom, a megzuhanás azonban nem megúszható, nem is halogatható sokáig, és legtöbbször nem is nagyon lehet egyedül túljutni rajta. De az erős férfi mítosza nagy úr, hatalmas a nyomás, nem csoda, ha sokan nem engedik meg maguknak a gyengeség luxusát, inkább a melóba, a zabálásba, a csajozásba, a tudatmódosításba, illetve egyéb függésekbe menekülnek, vagy egyszerűen csak orbitális nagy seggfejek lesznek.
Ahogy Rio Ferdinand mondja:
a sírás talán már nem akkora tabu, de beszélni még mindig para.
A film végén nincs katarzis. Nincs kisimult, gyermekeivel naplementébe sétáló, mosolygó főhős, van viszont egy bátor férfi, aki ha még nem is áll készen arra, hogy szembenézzen a démonjaival, már tudja, hogy vannak, és azt is tudja, hogy a szembenézés elkerülhetetlen.
Van egy családapa, egy sportember, aki példát mutat emberségből, és a története arra int benneteket:
Fiúk, ne hagyjátok az érzéseiteket!
A romantika halott, és ha romantika alatt a hazug tündérmeséket és a kiüresedett, érzelgős gesztusokat értjük, akkor egy percig sem kár érte. Az érzékenységeteket viszont ne hagyjátok elveszni akkor sem, ha akkor tűntök piacképesnek, amikor az erő nyelvét beszélitek. Ne a csajok kedvéért akarjatok érzelmesek lenni, hanem saját magatokért. Nem az a puhapöcs, aki időnként teret enged a bánatnak, a kétségbeesésnek, az önsajnálatnak, vagy aki siratja azt, ami fontos volt neki, hanem az, aki úgy tesz, mintha mindezek kizárólag csak másokkal történhetnének meg.