Nagyot nézhetett az egyszeri karosszérialakatos, amikor lecserélte a 2015-ös Pirelli-naptárat a műhely falán. A fekete PVC-fűzőbe bújt Gigi Hadid helyett ugyanis a nyakig begombolkozott Patti Smith nézett vissza rá. A jövő évi kalendárium talán nem sokkol ennyire, de azért méretes léket üt a szépséggel nyomasztás csilli-villi luxusjachtján. Vagy mégsem?
Gigi
Emberünk persze valójában megmenekült a sokktól, hiszen − hacsak nem a Buckingham Palota hivatalos udvari karosszérialakatosa − jó eséllyel sosem kerül a kezébe nyomtatott Pirelli-naptár. Az ugyanis kereskedelmi forgalomban nem kapható, mindössze 20.000 kiválasztott celebritás veheti kézbe.
Patti
A híres naptár egyébként egy merész reklámfogásként indult 1964-ben. A csúcskategóriás gumikat gyártó olasz cég marketingese ekkor döntött úgy, hogy repi kulcstartók (és egyéb biszbaszok) gyártása helyett a reklámra szánt anyagi források jelentős részét egyetlen, ám annál nagyobb vonzerejű tárgyba invesztálja. A recept: lengén öltözött nők, exkluzív kivitelezés, limitált példányszám. Mindez elég volt ahhoz, hogy a nemes egyszerűséggel csak „Cal”-ként emlegetett reklámhordozót ikonikus tárggyá tegye.
Az első Pirelli-naptár egyik fotója.
A cég azóta is minden évben kiadja a kalendáriumot, amelynek mindegyik száma olyan, mint egy időkapszula. Ha tudni akarjuk, milyen volt a szépségideál, az aktuális divattrend, vagy ki számított menő fotósnak egy adott évben, elég belenézni a Pirelli-naptárba.
1984-ben az arany volt a menő.
Mindez persze szigorúan heteroszexuális férfiakra targetálva, férfi fényképészek tálalásában.
1990-ben az atlétika.
A POZITÍV AZ ÚJ SZÉP
A 2016-os naptár aztán újraírta a hagyományokat, amikor is a sztárfotós Annie Leibovitz az eredetileg férfiak nyálcsorgatásának katalizálására létrehozott kiadványt feminista kiáltvánnyá alakította. A művész egy klasszikus portrégyűjteményt álmodott olyan nőkről, akik nagy dolgokat vittek véghez a saját területükön, éppen ezért a hagyományokkal markánsan szakítva mindössze
2 ruhátlan fotó található ebben a szériában.
Ezek viszont szembe is mennek a klasszikus nőideállal, és a body positivity jegyében hirdetik, hogy minden test szép.
Serena Williams Annie Leibovitz fotóján.
ÉS ELJÖVEND 2017
A 2017-es naptárat Peter Lindbergh jegyzi, aki elvet mindenféle digitális utómunkát. Portrésorozatának modelljei színésznők 28-tól 71 éves korig, akik mind smink nélkül álltak a kamera elé.
Az odáig nagyon rendben van, hogy valaki ilyen látványosan kíván szót emelni a tökéletesség és a fiatalság terrorja ellen. Szerintem is eléggé gáz, hogy a szempillaspiráltól az ütvefúróig még ma is bögyös-csücsöri egyennőkkel próbálják eladni a termékek jelentős hányadát.
Kate Winslet
A fotók szépek, és remek dolog, hogy olyan zseniális figurák örökítődtek meg rajtuk az utókornak, mint Kate Winslet vagy Helen Mirren.
Helen Mirren
Egyébként nem először szerepel idősebb színésznő Pirelli-naptárban, a 2007-es kiadás képein (az idén is szereplő Penelope Cruz mellett) az akkor 73 éves Sophia Loren is megjelent.
Sophia Loren 2007-ben.
Szóval remek ez a naptár, tényleg, de amikor a mimikátlanra botoxozott Nicole Kidman (akit egyébként színésznőként kedvelek) azt mondta, hogy ő igazán „natural” ezen a fotón, mert momentán nincs rajta smink, akkor azért felszaladt a szemöldököm (mert az enyém még tud, hehe).
Nicole Kidman
Ez, illetve a naptárat, meg úgy általában a body positivityt övező általános örömujjongás a közösségi felületeken ismét elgondolkodtatott pár dologról, ami már régóta böki a csőröm. Úgy gondolom, itt volna az idő eloszlatni néhány tévhitet, és tudatosítani néhány visszásságot ezzel az egyre inkább mainstreammé váló attitűddel kapcsolatban.
Tévhit #1: A body positivity = mozgalom a nők felszabadításáért
A Body Positive Movement eredetileg valóban egy feminista mozgalom, mely a testünkhöz való megengedőbb, pozitívabb hozzáállást hirdeti. A húsz éve indult mozgalom hívei (szerintem helyesen) úgy gondolják, hogy akik szeretik és elfogadják a testüket anélkül, hogy engednének a külvilágból (főleg a médiából) érkező nyomásnak, nagyobb önbecsülésre tehetnek szert, ezáltal sokkal inkább nyitva áll előttük a folyamatos fejlődés és egy egészségesebb, boldogabb élet lehetősége.
AZONBAN A MAINSTREAM MÉDIÁBAN MEGJELENŐ BODY POSITIVITY SIMA MARKETINGSTRATÉGIA.
Amint a piac egyre inkább ráébredt a female dollar, vagyis a nők vásárlóerejének jelentőségére, igyekezett megszólítani a női populáció minél nagyobb szegmensét. Márpedig a nők túlnyomó többsége nem klasszikus modellalkat.
Ashley Graham a Sports Illustratedben.
Ne legyenek illúzióid: amikor a Dove vagy a Nike nagy valószínűséggel hímnemű marketingese úgy dönt, hogy plus size modellekkel reklámozza a cég termékeit, ugyanúgy a pénzedet akarja, mint azok, akik vékony lányokkal kampányolnak.
(A téma ellentmondásairól és az ezzel kapcsolatos képmutatásról egy jó cikket írt Sue egy videoklip kapcsán tavasszal. Itt olvasható − a szerk.)
Tévhit #2: Body positivity = természetesség
Azok a fotók, kampányanyagok, posztok és egyebek, melyek a pozitív testképet helyezik a középpontba, és azt sugallják, hogy akár az utca embere is lehetne modell, pont ugyanannyira manipuláltak, mint az összes többi hasonló anyag.
A modelleket ugyanúgy adott szempontok alapján castingolják, a képeket ugyanúgy retusálják, csak más a norma, aminek meg akarnak felelni. Például a plus size a modellvilágban azt jelenti, hogy amerikai skála szerinti 8-as méretű (nálunk 38-as) vagy nagyobb, míg az átlagos amerikai nő mérete 14-es (44-es).
Az egyik legnépszerűbb body positivity ikon, Tess Holliday.
És persze az ilyen jellegű kampányok ugyanolyan gátlástalanul használják fel a közösségi médiumok felületeit spontánnak tűnő, valójában nagyon is megtervezett gerillamarketinges akcióikhoz, mint a piac összes többi szereplője.
Tévhit #3: Body positivity = 100% elfogadás, 0% nyomasztás
Nekem igazán nem kenyerem bármelyik celeb megvédése, főleg azoké nem, akiknek fő ismertetőjegyük az, hogy valakinek a feleségei, de döbbenetes az a szutyokhalom, ami egy-egy velük kapcsolatos poszt alá érkezni tud, különösen akkor, ha a külsejük kerül előtérbe.
Persze a plus size modellek is kapnak hideget, meleget, de egy olyan attitűdre hivatkozva szapulni bárkit a külseje miatt, amelynek éppen önmagunk és egymás elfogadása, illetve a megbélyegzés elutasítása lenne a lényege, minimum fura.
HISZEN HA MINDEN TEST SZÉP, AKKOR A SOVÁNY, AZ ATLETIKUS VAGY A KIGYÚRT IS AZ.
Ha mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen, akkor talán nem kellene automatikusan felszínesnek tartani mindenkit, aki több energiát fordít a teste kimunkálására, mint az átlag. Attól, hogy valakinek fontos a külseje, még nem feltétlenül ostoba, rossz anya vagy eltárgyiasult áldozat. És fordítva: attól, hogy valaki számára nem fontosak a külsőségek, még nem lesz az illető automatikusan mély érzésű, átlag feletti intellektusú vagy lázadó szellem.
Pirelli-naptár 1986-ból.
Még egy dolog van, amit szerintem fontos lenne tisztázni:
A TESTED ELFOGADÁSA NEM AZT JELENTI, HOGY LEMONDASZ A FEJLŐDÉSRŐL.
Nagyon sok oka lehet annak, ha valaki nem úgy néz ki, ahogyan szeretne, vagy ahogyan az a többség számára esztétikus, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy a body shaming gáz, akárki bélyegez meg akárkit.
Nem más a felelős
Ennyi.
Az viszont egészen bizonyos, hogy mindenki tehet valamit a saját testéért. Mindenki. Van, aki számára ez a valami felkészülés egy félmaratonra, van, akinek az első lekocogott kilométer, és van, akinek eggyel kevesebb szál cigi naponta, másnak pedig egy jól megválasztott hajszín.
Helena Christensen az 1994-es naptárban.
DE AKI AKAR, AZ MINDIG FOG TALÁLNI OKOT ARRA, MIÉRT A KAKAÓS CSIGÁT VÁLASSZA AZ EDZÉS HELYETT.
Korábban a „sose leszek olyan, mint a modellek” volt az indok, most pedig az, hogy „lám, ő is modell, pedig rondább, mint én, minek törjem magam, így is szép vagyok”.
Én azt mondom, inspirációt keress a magazinokban, ne identitást. Ha pedig mindenáron példaképeket szeretnél, ne csak a neten nézz körül, hanem egy edzőteremben, egy városi futóversenyen, egy uszodában vagy egy dojóban is.
Mert aki igazán szereti a testét, az tesz is érte.