Még egy olimpiai bajnok, világcsúcstartó sportoló sem bír el bármekkora nyomást, nemhogy más.

2023 júliusában közel egy év után először jelent meg a nyilvánosság előtt Caeleb Dressel, aki egy évvel korábban azzal sokkolta a sportvilágot, hogy a budapesti vizes világbajnokságon két aranyérem és a 100 méter gyors előfutama után visszalépett a versenytől. A karrierje csúcsán különösebb kommentár nélkül eltűnt az úszósportból, holott őt tartották a következő Michael Phelpsnek.

„Annyira nagy volt a feszültség, hogy tényleg nem volt más választásom. Régebben büszke voltam arra, hogy ki tudtam zárni mindent és a végsőkig hajtani magam. Ez sokáig működött, eredményeket értem el 2017-ben, 2019-ben és 2021-ben, aztán már nem tudtam tovább csinálni”

– magyarázta az amerikai úszó a sajtónak.

Caeleb arról beszélt, hogy amikor elnyomunk magunkban dolgokat és kényszerítjük magunkat a teljesítményre, annak előbb-utóbb meglesz a böjtje. Ezt a jelenséget nemcsak a sportban láthatjuk, hanem az üzleti életben, az iskolában és a magánéletben is, függetlenül korosztálytól és életszakasztól – írja a Psychology Todayen Michael Allison coach, teljesítmény-tanácsadó.

A teljesítménykényszer adott, hiszen versengő társadalomban élünk, a kiszámíthatatlan változások korában. Lényegében minden szerepben, amit betöltünk, azzal a nyomással kell szembenéznünk, hogy muszáj megfelelnünk valamilyen szintenek vagy más elvárásnak.

Mégpedig lehetőleg nem erőlködve, hanem könnyed magabiztossággal.

17 évesen Caeleb lett a valaha volt legfiatalabb úszó, aki 19 másodperc alatt teljesítette az 50 yardos gyorsúszást. Tőle tudjuk, hogy a következő versenyén elmaradt ettől a rekordtól, a közönség pedig csalódottan sóhajtozott. Érezte az elvárást, hogy döntsön meg újabb rekordokat, megtapasztalta, milyen attrakciónak lenni.

A 2022-es esetet a teljesítménykényszerre adott testi reakciója magyarázza. A fokozódó nyomásra adott reakció többféle lehet. Egyesek bezárkóznak, majd visszavágnak. Mások menekülnek, elbújnak, biztosra mennek. Megint mások feladják, visszavonulnak vagy teljesen eltűnnek. Ez utóbbiak nem jellemhibák, sőt nem is a gyengeség jelei és pláne nem szándékos döntések, hanem adaptív túlélési stratégiák, amelyek a DNS-ünkbe vannak kódolva.

A szervezet mindig benyújtja a számlát

Ha szokásunkká válik, hogy erőszakot teszünk a testünk természetes reakcióin, annak később megfizetjük az árát, legyen az kiégés, fizikai sérülés, fáradtság, egészségtelen megküzdési stratégiák, krónikus szorongás vagy depresszió.

Caeleb esetében a környezet elvárásai mellett a magára erőltetett teljesítménykényszer pszichológiai nyomása volt a hajtóerői amögött, hogy a legjobb akarjon lenni. A szívóssága, az elszántsága és az elkötelezettsége tette lehetővé számára, hogy sikerüljön is neki. Ez a nyomásparadoxon:

ami arra ösztönöz minket, hogy a legjobbakká váljunk, az szét is tud szakítani.

A megfelelő mennyiségű nyomás a megfelelő mennyiségű regenerálódással növelheti a teljesítményt, de csak akkor, ha a nyomás nem haladja meg a fiziológiai tűrőképességünket. Amikor a testünket a fenyegetettség reflexív állapotába hozzuk, megváltozik a fiziológiánk, és ez veszélyezteti a problémamegoldó, valamint az érzelmek kezelésére és a másokkal való kapcsolatteremtésre való képességünket.

Az állandó fenyegetettségi állapot csökkenti a rugalmasságunkat és a regenerációs képességünket – egyszerűen azéárt, mert a természetes állapotunk a biztonság. Ahogy Caeleb a visszatérése és a 2024-es olimpiai csapatba való bekerülése után mondta:

„Van különbség aközött, hogy valaki félve versenyez, mert nem akarja lejáratni magát és aközött, hogy valójában élvezi a versenyzést!”

Hamarosan kiderül, hogy ő képes lesz-e megtalálni azt az állapotot, amikor a versenyzés öröméért csinálja, és az idő majd megmutatja, hogy a teste elhiszi-e ezt. Addig is mindannyian tanulhatunk a példájából.