Állítja David Eberhard svéd pszichiáter, aki nem mellékesen hatgyermekes családapa is. Úgy véli, a gyerekeknek szüksége van korlátokra, ellenállásra, fegyelemre és szigorra.

Az 57 éves svéd pszichiáter, David Eberhard nem kerülgette a forró kását a Hogyan vették át a hatalmat a gyerekek a családban című könyvében. Következtetéseit sokan talán kissé nyersnek találják, de Eberhard olyan megfigyelésekre alapozza azokat, amelyek szorosan összefüggenek a XXI. század információs társadalmában lavírozni kénytelen, agyonhajszolt szülők általános problémáival.

Felgyorsult és teljesítményorientált világunk igazi kihívást jelent a szülőknek a gyermeknevelésben. Már csak azért is, mert nemcsak a felnőttekre, de

a gyerekekre is kezelhetetlen információáradat zúdul – ez pedig a viselkedésre és a nevelésre egyaránt kihat.

Eberhard szerint az állandóan rohanó szülők többsége úgy próbálja meg kompenzálni, hogy csak kevés időt sikerül együtt töltenie a gyerekeivel, hogy őket helyezik a család középpontjába. Ez pedig gyakran azt eredményezi, hogy lényegében „átadják nekik a hatalmat, és végül ők diktálnak.”

Még pszichiáternek sem kell lenni ahhoz, hogy belássuk: ez semmiképpen sem lehet kívánatos állapot a gyereknevelés vagy a gyermekek személyiségfejlődése szempontjából. „A szülők kevésbé hajlandóak verbálisan fegyelmezni a gyerekeiket. Ők döntik el, hogy mit egyenek vacsorára, mit nézzenek a tévében, hova menjen a család nyaralni” – mondja a pszichiáter.

A szakember hazájában, Svédországban egyébként kiemelkedően fejlett a gyermeknevelési és -jogi rendszer. A svédekhez kötődik az első pofontilalmi törvény is, amit stílusosan 1979-ben, az ENSZ nemzetközi gyermekévében vezettek be, ezzel üdvözlendő és követendő példát állítva a bolygó összes állama elé. Eberhard szerint azonban e látszólagosan előnyös jogi és társadalmi környezet ellenére is,

a fentieknek van – pontosabban kialakult – egy árnyoldala is.

Megnőtt ugyanis a szorongásos zavarokkal küzdő, önkárosításra vetemedő svéd fiatalok száma, a gyermekkori elhízás pedig sosem mért értékeket öltött. Félreértés ne essék, ezek nem feltétlenül okozatok, hanem tünetek.

„A gyermekekkel szembeni agresszió – nagyon is helyes – tilalmától eljutottunk oda, hogy már nem szabad nekik semmit sem mondani. Az lett a meggyőződésünk, hogy állandóan védelmeznünk kell a gyerekeket, mert annyi szörnyű dolog történhet velük. Ennek végeredményben az a hatása, hogy utódaink porcelánbabákká váltak. Nincs bátorságunk fellépni velük szemben már akkor sem, amikor kellene, és ez automatikusan átviszi rájuk a döntéshozatalt”

 – taglalja Eberhard.

A szakember azt is hangsúlyozza, hogy ezeket az érzéseket a vélt vagy valós társadalmi elvárások generálják a szülökben, akik aztán feláldozzák a felelősségteljes gyereknevelést a túlkompenzálás oltárán. „Azzal túlkompenzálni, hogy mindent megadsz nekik, csak épp a szükséges közelséget nem, és hagyod, hogy ők döntsenek mindenről, szerintem kifejezetten káros a gyerekekre nézve” – figyelmeztet a pszichiáter.

David Eberhard elveit Rebecka Edgren Alden is osztja, aki a svéd Mama magazin főszerkesztője és három gyermek édesanyja (de skandináv krimiben is utazik). Úgy véli, hogy „a túl sok választási lehetőség általában nem tesz jót a gyerekeknek – ezt nem szakértőként, hanem háromgyermekes anyaként mondom. Mi, felnőttek felelősséggel tartozunk értük, és rajtunk múlik, hogy mit döntünk el helyettük és mit nem”.

Ahogyan annyi minden egyéb esetén, itt is egy kényes egyensúly megtalálása és stabilizálása a kívánatos. Semmiképpen sem szabad elnyomni a gyermeket, de kezelhetetlenül sok szabadsággal sem jó felruházni. Sokat kell még tanulnia a világról és az életről, ez pedig

csak akkor sikerül neki, ha mi, felelős felnőttek egyfajta kiszámítható és következetes keretet, azaz szabályokat és határokat biztosítunk a számára.

Eberhard is úgy gondolja, hogy ha a szülők nem kezelnék lokális uralkodónak kijelölt hímes tojásként a gyerekeiket, sokkal jobb eredményeket érnének el a gyermeknevelésben: „Én minden következtetésemmel ugyanoda térek vissza: a gyerekek nem olyan törékenyek, mint gondoljuk”.