A civilizációban a gyerekeket úgy kezeljük, mintha életképtelenek lennének, ahelyett, hogy önállóságot adnánk nekik.

Tavaly lezuhant egy kisrepülőgép a kolumbiai dzsungelben, a rajta utazók közül négy bennszülött testvér élte csak túl a tragédiát. Bár a mentőcsapatok szinte azonnal elkezdték keresni őket, 40 nap múlva kerültek csak elő – mindannyian élve, ami a körülményeket figyeleme véve csodának tűnhet.

A 13, 9, 4 és 1 éves gyerekek majdnem másfél hónapon át képesek voltak elegendő élelmet és vizet találni, valamint elkerülni a veszélyes vadállatokat. Hogyan lehetséges ez? – teszi fel a kérdést Anita Schmalor családpszichológus a Psychology Todayre írt cikkében,

A nyugati világban hajlamosak vagyunk a gyerekeket nagyrészt cselekvésképtelennek tekinteni, mintha állandó irányításra, korrekcióra és ellenőrzésre lenne szükségük. Ez idővel önbeteljesítő jóslattá válik, sok szempontból inkompetenssé téve a gyerekeket. Holott eredendően motiváltak arra, hogy játékosan tanuljanak – mindent utánoznak és eljátszanak, amit megfigyelnek maguk körül.

Megtanítjuk őket nem hinni magukban

Amikor beavatkozunk, és megmondjuk nekik, hogyan mozogjanak a világban, azt tanulják, hogy valaki más viseli értük a felelősséget, nem bízhatnak a saját megérzéseikben. Lassan internalizálják a korlátozó önhiedelmeket, és félni kezdenek a dolgoktól, vagy a saját korlátaik megértése nélkül lázadnak az irányításunk ellen.

Anélkül, hogy idealizálni-romantizálni kezdenénk az őslakos közösségek: tény, hogy többnyire másképp látják a gyerekeket. Egészen kis kortól nagy szabadságot és autonómiát biztosítanak, nem mondják meg nekik folyton, hogy mit és hogyan tegyenek. Nem akadályozzák meg őket abban, hogy éles késsel vágjanak, de idejében megmutatják, hogy az miért veszélyes, és hogy lehet jól csinálni.

A gyerekeknek így az önbizalmukkal együtt fejlődnek ki a kompetenciáik.

Schmalor szerint innen nézve a négy gyerek túlélése a dzsungelben talán mégsem volt megmagyarázhatatlan csoda. Mi pedig tanulhatunk az őslakosok hozzáállásából legalább annyit, hogy nem célszerű a gyerekeinket kizárólag a kognitív képességekre összpontosító formális iskoláztatással nevelni az életre.

Nyilván gondolhatjuk, hogy a modern világban ezt nem lehet megtenni – és amíg ezt hisszük, úgy is lesz.