“Békés karácsonyt! Öltöztesd díszbe a szíved!” – ezeket kívánjuk családtagjainknak, barátainknak, munkatársainknak, a pénztárosnak, a postásnak – sőt, még a várva várt csomag kiszállításával három napot késő, rossz csöngőn próbálkozó, bejelentés nélkül érkező futárnak is, aki épp akkor csenget hármat türelmetlenül, amikor egy percre beugrottunk a tusolóba – a várakozás, az advent idején, mert mégiscsak, ez az évnek az a szakasza. Kérdés persze, hogy az ezredik, arcunkra angyali mosolyt erőltetve elmormolt jókívánságot mennyire gondoljuk komolyan.
Aztán következik az ünnep, amikor az utolsó lastminute-ajándék letudtával, a faállítás után, a kiégett égősort a hátunk mögött rejtegetve, a díszeket harmadjára is leverő macskát a vécébe zárva a lelkünk végre tényleg csupa béke, csupa áldás szeretteink körében.
De mi a helyzet a haragosainkkal? Nem vonatkozik-e rájuk is a békés karácsony? Díszbe öltözött-e valóban a szívünk, ha a pokolba kívánjuk néhány embertársunkat, akiknek valamilyen valós vagy vélt sérelmet nem tudunk megbocsátani? Ha öklünket rázva átkozzuk a tahó turistát, aki a Segwayével majdnem lesodort a járdáról?
A futárt, aki a zebrán áthajtva felváltva érzi magát a forgalomban gépjárműnek és gyalogosnak (minek ment futárnak)? A szomszédot, akinél túl hangos a lakásfelújítás, a munkásokat, akik kéjesen hajítják minél nagyobb ívben a törmeléket a konténerbe?
A párhuzamos univerzumok legtökéletesebbikében nem lehetséges-e vajon, hogy Chris Rock megbocsátott Will Smith-nek a pofon után, ahelyett, hogy egy teljes standup-estet izzadt volna ki magából a szénné roastolására? Hogy Johnny Depp a per után pár évvel füge helyett szereppel kínálja pixisből kiesett exfeleségét?
Hogy a dj, aki a meccs szünetében több ezer székébe szögezett szurkoló füle hallatára elindította a Last Christmast, ezzel egy csapásra kiejtve őket a már-már teljesített Whamageddon kihívásból, nem válik népharag áldozatává? Hogy a kritika nélkül, alaptalan vádak alapján félresöpörtek és hátrahagyottak James Gunnon kívül is még egy esélyt kapnak?
Vagy nem lehetne, hogy legalább karácsonykor mi magunk mindent megtegyünk, hogy minél közelebb kerüljünk ehhez az elképzelt, cukormázas világhoz?
A karácsony nem kizárólag a megbocsátásról szól ugyan, de ne feledjük: Jézus, akinek a születését ilyenkor elméletileg, illetve a hagyomány szerint ünnepeljük, a keresztény olvasat alapján feláldozta az életét értünk, hogy minden el nem követett bűnünk alól feloldozzon minket, és megbocsátott nekünk, gyarló embereknek.
Nem lehet, hogy akkor mégsem olyan nagy a bűne az unokatesónak, aki beteget jelentett az esküvőnkre? A kollégának, aki nem a legjobb színben tüntetett fel a főnök előtt? A beosztottnak, aki késett egy tárgyalástól, mert a MÁV megrémült a kora őszi húsz foktól? Érdemes lehet talán legalább ilyenkor nekünk is elgondolkodnunk, kell-e, szabad-e tovább hurcolnunk magunkkal a megbántottságot, tovább táplálni a dühöt, haragot, bármi váltotta is ki.
Mert hidd el: megbocsátani igenis érdemes. Mégpedig – és most kapaszkodj meg! – szívből.
Érdekes érzés a harag: amint sikerül megszabadulnunk tőle, egy csapásra jelentéktelenné válik az esemény, ami kiváltotta, és egészen más színben látjuk azt is, akit eleddig ki nem állhattunk.
Nem ritka, hogy a hosszú haragtartás váratlanul éppen az ellenkezőjébe csap át. Gimnazista éveim elején, valami piszlicsáré összezördülést követően (gondolom, lány lehetett a dologban, tehát kábé azon veszhettünk össze ötödikben, hogy melyikünk az igazi alfahím, ejtsd: ki lesheti ki a csajokat először a női tesiöltözőben) egy osztálytársammal időt és energiát nem kímélve, kitartóan rühelltük egymást.
Rohadt almát dugtunk egymás uzsonnájába, cetlit ragasztottunk egymás hátára, ilyesmik. Aztán egyszer, mikor becsöngetéskor nem csak a szó képletes értelmében vágtuk egymás fejéhez a legkülönbözőbb dolgokat, az ofő belépett, de az osztályterem összedöntésére tett kísérleteinket intő mellett azzal is díjazta, hogy büntetésből a legelső padba össze is ültetett minket.
Azonnal vonalat húztunk a padra, az a fele a tiéd, ez az enyém, hogy aztán ne szóljunk egymáshoz, de még a másik tekintetét is alaposan kerültük. Ám az első, dögunalmas töriórából még húsz perc sem telt el, mikor a tanárnő valamely böszmesége hallatán egymásra néztünk, és az aznapi második intőt behúzva egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Csak annyi kellett, hogy egy pillanatra feledkezzünk el vélt vagy valós sérelmeinkről.
Hogy picit képzeljük magunkat a másik helyébe, és – legalább egy percig – ne vegyük magunkat halálosan komolyan; ne gondoljuk, hogy többek-jobbak vagyunk a másiknál.
Hogy mindig nekünk van igazunk. A hetek-hónapok óta mérgesedő seb egy csapásra kitisztult, a düh elszállt, mintha elfújták volna. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Padtársammal a mai napig a legközelebbi barátok vagyunk – pedig nem tegnap voltam gimnazista.
És ha már alfahímeket említettem: vegyünk példát az Osztrák Tölgy-Sly duóról, ők ugyanis bebizonyították, hogy nemcsak akkor nagyok, ha bicepszekről van szó. Az ő esetükben persze érthető, miért nem szívelték egymást: a konkurenciának senki sem örül, márpedig a nyolcvanas években mindketten a konditeremben és a kemény akciófilmekben építették testüket, illetve karrierjüket – utóbbit lehetőleg a másik kárára.
Akkoriban valóban megfojtották volna egymást egy kanál vízben is akár, így aztán különös örömmel happolták el a másik orra elől a filmszerepeket. Schwarzinak nem is kellett mást tennie, mint elhíresztelnie egy amúgy kimondottan pocsék forgatókönyvről, hogy kiváló, ő pedig majd’ megvész azért, hogy a főszerepet a magáénak tudhassa.
Több se kellett Stallone-nak, mindent bevetett, hogy riválisát kiüsse a nyeregből. A nagy sietségben még a forgatókönyvet se olvasta el, mielőtt aláírta volna a szerep vállalására kötelező szerződést, és mivel Arnold valójában a kisujját se mozdította a főszerepért, persze sikerrel is járt. Vesztére. Az Állj, vagy lő a mamám – bár mára klasszikussá nemesült – rettenetes bukás lett, Schwarzenegger pedig röhögött a markába.
Mindez persze nem hozta közelebb egymáshoz őket. A harag mégsem tartott életfogytig: vénségükre elásták a csatabárdot, sőt, közös étteremláncot nyitottak Bruce Willisszel, ez lett a Planet Hollywood. És mára – persze sokszor froclizva egymást – legjobb barátok lettek. Ebben két dolog volt a segítségükre. Az egyik a sérelmek elengedése, a másik annak keresése, mi az, ami közös bennük, és ami közelebb hozhatja őket egymáshoz.
Az igazi barátság egyik pillére a kérlelhetetlen őszinteség, épp ezért a közös sörözéseknél bizony meg kell acélozni az embernek a szívét, hiszen a poénok általában rajtunk csattannak, és mint tudjuk, minden viccnek van igazságalapja.
Hajlamosak vagyunk a hozzánk közel állóknak könnyen és hamar megbocsátani, még akkor is, ha tanácsaikkal, rólunk mintázott, tűpontos karakterrajzaikkal, szarkasztikus megjegyzéseikkel, jobbító szándékú, de éles félmondataikkal a húsunkba vágnak, és megsebeznek. Mégis: tudjuk, értünk teszik, és ahogy ők sem, úgy mi sem vagyunk tökéletesek.
Épp a tökéletlenség tudata, a változtatás közös szándéka, az együttérzés, az empátia, a testvériség vállalása a gyarlóságban az, ami a legjobb barátságok gyújtóolaja lehet.
Sly és Schwarzi példája mellett elég például az egyik legszórakoztatóbb hollywoodi barátságra, Hugh Jackmanére és Ryan Reynoldséra gondolni, ami hasonlóképp egy nyilvános szívatásból bontakozott ki, de épp ezen – az empátia és az önismeret koktélján – alapulnak a manapság igen népszerű roast-műsorok.
Ezekben a kipécézett vendég maga hívja meg barátait, hogy azok a nyilvánosság előtt égessék szét a szerencsétlen alanyt annak legféltettebb titkainak, legneccesebb húzásainak, legdurvább ballépéseinek, és persze legrosszabb tulajdonságainak kifigurázásával, tudva tudván, hogy a monológ végén barátjuk természetesen viszonozza azt.
És ezzel – a humorral, az empátiával, annak beismerésével, hogy mi is épp oly gyarlók vagyunk, mint a másik – már el is ütöttük a dolog élét, mert innentől nem az áldozaton, hanem vele nevetünk. Ha picit gyakrabban tudnánk így viccelődni magunkon is – a másik által elén támasztott görbe tükrön át vizslatva magunk –, rájönnénk, hogy a másik, akire úgy haragszunk, épp a tükörképünk.
Ha többet hallgatnánk a filozófus Kant kategorikus imperatívuszára, és csak azt kívánnánk a másiknak, amit magunknak is, a kettős mérce elhagyásával talán a másiknak is jóval könnyebben, szívesebben megbocsátanánk.
Persze nem csak a filmvilág ismer híres kibéküléseket. A két festőzseni, Matisse és Picasso története leginkább azt példázza, hogy ha valamelyik haragos fél büszkeségén és sértettségén felülemelkedve békejobbot nyújt, azt általában a másik fél is értékeli.
Ezt a gesztust nem egyszer követi ne haragudj, én voltam a hibás / nem, te ne haragudj, én tehettem róla típusú, felszabadító, mindent tisztázó beszélgetés, ami után tiszta lappal lehet újrakezdeni a kapcsolatot, fanfárok szólnak, a két régi ellenség pedig együtt vágtat el a naplementébe.
A két festő közül Matisse volt az, aki – önzetlen természetének köszönhetően – megpróbálta elsimítani az ellentéteket. Picasso szomjazta az elismerést, és meglehetősen öntörvényű és önző ember volt. Nemigen tűrt meg a környezetében riválist. Barátra se nagyon volt szüksége, inkább imádókra, talpnyalókra, alattvalókra vágyott. Művésztársait, akiket ellenlábasainak tekintett, számtalanszor megalázta. A korszak híres mecénásai, a Shein testvérek úgy gondolták,
a rivalizálás arra sarkallja a művészeket, hogy többet és jobban alkossanak, ezért előszeretettel és szándékosan szították a két festő közt kialakult ellentétet,
akiknek tehetsége és eredeti látásmódja szembetűnő volt.
Aknamunkájuk eredményeképpen ezekben az években Matisse hívei kígyót-békát kiabáltak Picassóra, míg a spanyol festőt istenítők attól sem riadtak vissza, hogy a Montmartre-ot teleragasszák Matisse-t gyalázó plakátokkal. És – most figyelj! – ilyen előzmények után mégis Matisse volt az, aki saját mecenását, Szergej Scsukint elvitte Picasso műtermébe, hogy megmutassa neki a tehetséges spanyol festő képeit.
Scsukin hamarosan Matisse mellett Picassónak is jelentős támogatója és vásárlója lett. Nagy dolog volt ez a spanyol festő számára, hiszen ekkoriban még meglehetős szegénységben tengette napjait. A nehéz természetű Pablo értékelte a gesztust, életre szóló barátságot kötött egykori ellenlábasával, elismerve nemcsak emberi nagyságát, de tehetségét is.
„Annyit kell egymással beszélgetnünk, amennyit csak tudunk, mert ha egyikünk meghal, lesznek dolgok, amikről senki mással nem tudunk majd beszélni”
– mondta Matisse-nak picasso.
Jusson eszünkbe tehát Picasso örökbecsű gondolata, amikor a pokolba kívánjuk valamelyik családtagunkat, mert megint mi vagyunk a sorosak hólapátolásban, vagy mert elfelejtette kivinni a szemetet, netán amikor épp valamelyik jól ismert, idegesítő manírján, képmutató kijelentésén mérgelődünk.
Értékeljük, hogy van, velünk és nekünk van, amíg lehet, mert utólag az elmulasztott megbocsátás, az értékes, közös idő helyett mérgelődéssel, oktalan rivalizálással töltött percek visszahozhatatlanok.
Békülni tehát lehet, sőt kell is. Vannak azonban helyzetek, amikor ez különösen nehéz. Ilyen egy szerelem vége is, ami, mint tudjuk, a legritkábban következik be a két félnél egyszerre. A szakítás ily módon a legtöbbször fájdalmat, sértettséget, haragot hagy maga után.
Ám miután a sebek behegedtek kicsit, ez esetben is érdemes végiggondolni, hogy a szerelem, ha mégoly fájdalmasan is ért véget, életünk fontos része volt – jobban tesszük, ha rendezzük kapcsolatunkat exünkkel vagy exeinkkel, hogy megbékélve, a szép időszakért hálásan gondolhassunk vissza rá. Nem kell, hogy barátok maradjunk – de békét kell kötnünk.
És hidd el, ez esetben a dolog akár még barátsággá is alakulhat, hiszen az ehhez szükséges alap már megvan: tudjuk egymásról, ki hova dobja a zokniját, milyen a szájszaga reggelente, lehajtja-e a vécédeszkát, egyszóval a másik legrosszabb oldalát már megismertük. Ha pedig időt szánunk egymásra, innentől már csak egy lépés megtanulni értékelni a másik jó tulajdonságait.
Talán még fontosabb, ha közelebbi vagy távolabbi rokonunkkal szakad vagy romlik meg a kapcsolat. Ezeknek az eseteknek sokszor komoly oka van, ezek az okok pedig nem könnyen múlnak el, hosszú ideig fennállhatnak, évekre szóló fagyos viszonyt eredményezve testvérek, unokatestverek között – akik, meglehet, valaha nagyon is közel álltak egymáshoz.
Ezekben a nehéz helyzetekben igazi segítség lehet a karácsony közeledte. Ez az az időszak, amikor könnyebb túllépni az anyagi, világi dolgokon, és az érzelmekre, közösen átélt évekre emlékezve venni egy mély levegőt, és felemelni a telefont. És amikor az elsuttogott én vagyok, boldog ünnepeket követő pár másodperces kínos csend után meghallod a másik meghatott dörmögését, hangjában az örömöt, felszakadnak a gátak.
Békejobbot nyújtani persze nem csak karácsonykor lehet és kell. Az év minden szakasza alkalmas erre, és ha kicsit magunkba nézünk, mindig találhatunk rá alkalmat, apropót, hogy egy böszme közhellyel élve karácsonyi díszekbe öltöztessük kicsit a szívünk. Ehhez nem kell a jézuska, a karácsonyfa, de még újévi fogadalom sem. De ha máskor nem, hát decemberben, az ünnepi várakozás napjaiban tegyük meg azt a bizonyos első lépést.
A békülés nem a gyengeség jele, sőt – nagy bátorság kell ahhoz, hogy te kezdeményezz, de figyeld meg, milyen felemelő élmény véget vetni egy évek óta tartó viszálynak. Meglátod majd, annak az első, mindent tisztázó beszélgetésnek a végén egyetlen dolog lesz, amire egyikőtök sem tud válaszolni: Miért kellett erre ennyit várni? Miért tartott ez a haragszomrád évekig? Miért hagytuk, hogy ennyi idő teljen el egymás nélkül, amikor ezt az időt soha nem kaphatjuk vissza?
A harag az a rossz érzés, amivel mások rossz cselekedeteiért magunkat büntetjük.
Érdemes elgondolkodni e mondás igazságán. Nem csak karácsonykor, de legalább ilyenkor.
Hadd ajánljam figyelmetekbe idén karácsonyra az Igazából szerelem vagy a Reszkessetek, betörők! helyett az egyik kedvenc filmem; egy méltatlanul elfeledett gyöngyszemet Robin Williamsszel és Jeff Bridgesszel a főszerepben, A halászkirály legendáját, amely minden elemében, cselekményszálában és allegóriájával a megbocsátásról szól.
Spoilerek nélkül: arról, hogy nem kell Jézusnak, de még csak Sly-nak vagy Ryan Reynoldsnak sem lenni ahhoz, hogy tiszta szívvel megbocsássuk az ellenünk elkövetett legnagyobb bűnöket is akár. Mert ahogy minden bűn a büntetését, úgy a megbocsátás talán az egyetlen, ami saját jutalmát hordozza magában: a megbocsátással és a bocsánatkéréssel – függetlenül attól, hogy viszonozzák, elfogadják-e, vagy sem, megtisztulunk, és
könnyedebben indulhatunk neki hátralévő életünk első napjának, tisztában hibáinkkal, el- és megkövetett bűneinkkel, ahogy gyengeségeinkkel, de erősségeinkkel is: a tudattal, hogy képesek vagyunk túllépni a múlton.
Talán annyiszor 21 grammal könnyebben, ahány léleknek végre megbocsátottunk.