Ez az a felállás, amit mindenki ismer. Harmonika szól a háttérben, a rozsdás szélkerék nyikorog az istálló mögött, miközben az elnéptelenedett utcán egy-két ördögszekeret kerget a szél. Csak két marcona, napszítta arcú férfit látni, amint a kezük lassan az övükön függő pisztolyáska felé közelít. Vajon melyikük lesz a győztes? Amelyik előbb kapja elő a fegyverét, vagy amelyik később?
Niels Bohr neve az elmúlt évszázad során összeforrt a fizika meglehetősen talányos tudományterületével, a kvantumelmélettel. Olyan összefüggésekre hívta fel a figyelmet a saját korában, amelyek az addigi értelmezési keretek között egyszerűen nem működtek: bizonyos fizikai tulajdonságok ugyanis nem a megszokott módon, egységnyi mennyiségenként változnak, hanem ugrásszerűen.
Aki ennél többet akar tudni, annak jó szívvel ajánlom a zseniális John Gribbin magyarul is elérhető ismeretterjesztő munkáit, melyek a hétköznapi ember számára is megérthető módon foglalják össze ezt a sokak számára zavarba ejtő tudományágat.
Bohr szív western
Kétségtelen tehát, hogy Bohr a tudomány megkerülhetetlen figurája a mai napig. Azt azonban kevesen tudják, hogy szerette a westernfilmeket, és egy valamirevaló nerd nem éri be azzal, hogy jól szórakozik valamin, utána is jár annak, hogy amit lát, az milyen viszonyban áll a valósággal. Bohr is ezt tette, amikor egy cimborájával a pisztolypárbajok törvényszerűségeit próbálta meg leírni.
A dán fizikus a tanítványait is bevette a kísérletébe, amelynek során
cowboyosat játszottak játékfegyverrel, és azt mérték, a kezdeményező vagy a reagáló fél süti-e el gyorsabban.
Bohr hipotézise az volt, hogy a kezdeményező eleve kudarcra van ítélve, mert a reagáló teljesítménye jobb lesz. Úgy vélte, aki másodiknak ránt fegyvert, jóval nagyobb eséllyel győz. És rögtön hozzátette, hogy a legésszerűbb megoldás a békülés, hiszen aki először lőne, a kudarcot kockáztatná.
Nos, igaza volt – a kísérlet eredménye az lett, hogy szignifikánsan nagyobb eséllyel győzött a párbajban az a fél, amelyik másodjára nyúlt a pisztolya után. Hogyan lehetséges ez?
A modern kutatások szerint a dolog hátterében a neurológiai rendszer különleges reaktív képessége áll. Az agy stresszhelyzetben, egy ingerre reagálva gyorsabban cselekszik, mint azé, akinek kezdeményező jelleggel kell ugyanazt a mozdulatsort végrehajtania. (Tegyük hozzá, a pisztolypárbajok esetén van még egy tényező, az agy-kéz koordináción kívül sok múlik magán a pisztolyon is.) A Birminghami Egyetem kutatása szerint
átlagosan 10 százalékkal gyorsabban sütik el a fegyvert azok, akik reagálnak.
Más vizsgálatok viszont, amelyek a lövések pontosságát is mérték, azt állapították meg, hogy a reagáló valamelyest pontatlanabb a kezdeményezőhöz képest. Sőt, kiderült az is, hogy a „párbajhőseffektus” nem elsősorban a szem-kéz koordinációra vonatkozik, hanem a teljes testes mozgásra. Álló helyzetben, egy pisztoly előrántásakor érvényesül, de ha szigorúan csak a kézfejet kell a másikénál gyorsabban megmozdítani, már nem biztos.
További érdekesség, hogy egy 2014-es tanulmány szerint a pusztakezes küzdősportokban is gyorsabban zajlik le a reaktív mozgás, mint az eredeti mozdulatsor, ráadásul képzettségtől függetlenül. Tapasztalt karatésoknál éppen ugyanannyira, mint azoknál, akik teljesen járatlanok a harcművészetekben.
Bohr játékpisztolyos sikereinek a magyarázata talán abban is rejlik, hogy igencsak kedvelte a fegyvereket, ezért tudta, hogy mikor kell időben a pisztolytáskához nyúlnia. Az hiszem, erre az esetre is igaz a Bohr-féle mondás:
„Jósolni nagyon nehéz, különösen, ha a jövőről van szó.”
A párbajok történetéről itt írtunk: