Évszázadokon át a párbaj számított a személyes sérelmek megoldási módjának, és volt idő, mikor a közönség szórakoztatására szolgált, gondoljunk csak a középkori lovagi tornákra. A modern időkben már leginkább az érintett felek magánügye volt; Franciaországban egy időben ezrével ölték egymást a nemesek ily módon, de a magyar történelem legendás figurái közül is sokan voltak rendszeres párbajozók.
Az, hogy két személy vitája fizikai megoldást kíván, gyakorlatilag egyidős fajunkkal. Nem nehéz elképzelni ennek okát – elég egy hétvégi éjszaka végigmenni egy belvárosi utcán, és láthatsz egy modern párbajt akármelyik kocsmánál.
Párviadaltól párbajig
Ám az, hogy mindezt rendezett körülmények között és megfelelő szabályok mentén igyekeznek a felek lerendezni, már az ókori civilizáció egyik vívmánya volt. A szabályos, egy-egy elleni küzdelemre számos korai irodalmi forrásban is rábukkanhatunk: elég csak Dávid és Góliát bibliai küzdelmét, vagy Hektór és Akhilleusz párharcát említeni.
A római gladiátorviadalokon külön műsornak számított, mikor az arénában két, nagyjából ugyanúgy felfegyverzett harcos küzdött meg. De
a személyes nézeteltérések rendezésére szolgáló párviadal eredete vitatott,
aminek az lehet az oka, hogy erre az esetre minden kultúra kitalálta a maga verzióját, a germán törzsektől kezdve az arabokig.
A középkor lovagi tornáin az ilyen párviadaloknak komoly anyagi haszna is volt: a győztes lovag elnyerhette a legyőzött páncélzatát, lovát és fegyvereit, ami ekkoriban óriási vagyonnak számított. A híres XIII. századi lovagköltő, Ulrich von Liechtenstein így foglalta össze a lovagi tornák lényegét:
„A viadalok egész napon át tartottak. Lovagi szokás szerint páros viadalon mérték össze erejüket, gyakran olyan lendülettel csaptak össze, hogy mindketten lezuhantak a lóról és eszméletlenül terültek el a földön. Akiket letaszítottak a lóról, elvesztették paripájukat. E napon mindenki azért vett részt a tornán, amiért akart; egyesek bátorságukat kívánták bizonyítani, mások javakat akartak szerezni, voltak, akik nem másért, mint hölgyeik kegyét elnyerendő szálltak nyeregbe. Ismét mások gyakorolni kívánták a lovagi mesterséget, s olyanok is akadtak, akik becsületük védelmében küzdöttek.”
En Garde!
A bajvívások hazája minden bizonnyal Franciaország volt, ahol ez a szokás az újkorban – angol és spanyol hatásra – gyakorlatilag nemesi sportággá vált. A franciák annyira rá voltak pörögve a sérelmek ilyetén elégtételére, hogy csak az 1589 és 1608 között eltelt 19 évben több mint 6000 nemes vesztette életét párbajban. Az akkor uralkodó IV. Henrik kénytelen volt királyi engedélyhez kötni a fegyveres elégtételt, melyet ráadásul egy katonai bíróságnak is jóvá kellett hagyni.
Ezt az időszakot idézik fel a híres író, Alexandre Dumas regényei A három testőrtől a Vasárlarcosig, ezekben számos kardpárbaj tanúi lehetünk. Azonban döbbenetes, hogy az egymást követő uralkodóknak szinte minden erőfeszítésük kudarcot vallott. A francia hadseregben
a tisztek között fékezhetetlen volt a párbajkedv. Évszázaddal később, 1685 és 1716 között is becslések szerint még mindig úgy 10 ezer párbajt vívtak egymással csak francia katonatisztek, és nagyjából négyszázan haltak meg így.
A franciák extrém párbajimádatáról hiteles filmet forgatott 1977-ben Ridley Scott (igen, az a Ridley Scott, az alienes és Szárnyas Fejvadász-os), The Duellists címmel. Remekül ábrázolja a feszültséget, amit az élet-halál harc jelentett, és azt is, micsoda bagatell ügyek miatt voltak képesek egyesek kardot ragadni, és párbajt provokálni.
A film két huszártiszt sok éven ívelő párbajsorozatát mutatja be, melynek alapja egészen szürreális, egyben igaz történet. François Louis Fournier-Sarlovèze, egy párbajbolond francia katonatiszt és ellenfele, Pierre Dupont de l’Étang közel 20 éven át, 1794 és 1813 között vagy tucatszor párbajoztak, és ezt a szokásukat még akkor is folytatták, mikor már mindketten tábornoki rangban szolgáltak Bonaparte Napóleon Grande Armée-jában.
Nagy bajvívó hírében állt a híres francia meseíró, Jean de La Fontaine is, akiről ismerősei azt terjesztették, hogy párbajra hívta felesége feltételezett udvarlóját, majd később ugyanennek az illetőnek a szemére vetette, hogy már nem látogatja olyan gyakran a házukat, mint régen. A tűzfegyverek elterjedésével a párbajban használható eszközök száma is bővült: immár nemcsak karddal vagy vívótőrrel eshettek egymásnak az urak, hanem kialakult a pisztolypárbajok rendje is.
Bonaparte a párbaj ellen
Napóleon kifejezetten ellenezte ezt hagyományt, és ő maga is többször visszautasított efféle kihívásokat, többek között egy angol tengernagyét is. Tiltása ellenére a császárság idején több száz duelt vívtak, majd a XIX. század elején mintha kissé csillapodott volna a párbajozási kedv.
Oka az lehetett, hogy az addig érvényben lévő párbajkódexeket sokan elavultnak tartották.Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a felvilágosodás terjedésével egyre többen gondolták a párbajt a sötét középkor káros hagyományának. Ekkoriban befolyásos gondolkodók is kezdtek egyre nagyobb számban kikelni a szokás ellen.
A modern párbajozás másodvirágzását a parlamentáris demokráciák elterjedése hozta el: számos politikus volt kénytelen ily módon megvédeni a becsületét mindenféle vádaskodással szemben. Az új szabályokat tehát maguk a törvényhozók írták. A párbajozó politikusokra jó példa a híres német kancellár, Otto von Bismarck, akiről tudható, hogy 23 alkalommal állt ki ellenfeleivel szemben.
A franciáknál hasonló teljesítménnyel büszkélkedhetett a hazánkban – érthető módon – nem túl népszerű Georges Clemenceau. Emiatt az első világháborús francia miniszterelnök még idős korában is végzett vívógyakorlatokat. Ellenfelei tucatnyi alkalommal hívták ki párbajra: 1892-ben például egy jobboldali politikussal vívott pisztolypárbajt, ahol
hat találat nélküli lövés után mindkét fél sértetlenül távozott.
Egy másik esetben pedig egy herceg akart rajta elégtételt venni, mert állítólag Clemenceau sértő megjegyzéseket tett a feleségére. Ekkor már mindkét fél súlyos sebeket szerzett.
Daliás idők
Magyarországon már az első királyok törvényeiben felbukkan a vérbosszú tilalma. Szent István első törvénykönyvében például – közvetve kapcsolódóan – ezt olvashatjuk:
„Ha valaki az ispánok közül megrögzött szívvel és lelkéről megfeledkezve – ami távol legyen a hűséget megtartók szívétől – felesége meggyilkolásával mocskolja be magát, a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival, és vezekeljen az egyházi törvények parancsa szerint.”
Ezzel az intézkedéssel valószínűleg a rokonok jogos haragját akarta törvényes mederbe terelni a király. Hogy ez mennyire volt sikeres, jelzi, hogy a későbbi uralkodóknak ezt még többször meg kellett tiltaniuk. Mindemellett vagy épp ennek ellenére a magyar mondavilág tele van olyan párviadalokról szóló történetekkel, mint mikor Botond vitéz legyőzte a görög vitézt, vagy mikor Géza fejedelem felesége, Sarolt fejedelemasszony harcos amazonként lekaszabolta az őt becsmérlő bolgárt.
A lovagi kultúra meghonosodásával aztán Magyarországon is rendeztek lovagi tornákat. Az itt küzdő vitézek közül minden bizonnyal Toldi Miklós volt a leghíresebb, akinek viadalairól Ilosvai Selymes Péter nyomán Arany János írt elbeszélő költeményeket.
Magyar vitézek 1v1-ben
A magyarországi párbajkultúrának az Oszmán Birodalom felbukkanása adott nagy lökést. Számos magyar vagy magyar szolgálatban álló katona állt ki békeidőben a török harcosokkal egy az egy ellen. Kiemelkedik közülük Hunyadi Mátyás híres kapitánya, Kinizsi Pál, akiről nemcsak az a hír járta, hogy két karddal aprította az ellenséget, de az is, hogy párviadalban győzte le az ellene küldött török bajnokot.
A XVI. századi várháborúk idején a végvári vitézek kedvelt szórakozása volt, hogy különféle sértő üzeneteket küldözgettek a határnál állomásozó török katonáknak. Az üzenetekhez gyakran valamilyen „csatolmányt” is küldtek, például levágott disznófület/farkat, ami a sertést tisztátalan állatnak tartó muszlimokat általában alaposan felhúzta, és így már volt indok párbajozni.
Az 1560-as évek nagy bajvívója Thury György volt, aki komoly rekordot állított fel az elbeszélések szerinti 600 győztes párbajával. A dunántúli oroszlánt végül 1571-ben mintegy százötven török lovas tőrbe csalta, levágott fejét pedig Isztambulba küldték.
Kardját, amivel több száz muszlim életét oltotta ki, állítólag egyetlen janicsár sem akarta felvenni a földről, nehogy bajt hozzon rájuk.
Tiltott sport
A párbajozásról aztán Mária Terézia egyenesen halálbüntetéssel akarta leszoktatni a magyar nemességet. A hagyomány azonban jóval erősebb volt, így fia, II. József halála után ismét törvényes keretek között lehetett rendezni a becsületbeli ügyeket.
Az angol és francia párbajozási szokások az osztrák hadsereg közvetítésével jutottak el Magyarországra. A nagy nyelvújító, Kazinczy Ferenc viszont például meglehetősen barbár szokásnak tartotta. Egy ismerősének ezt írta egy levelében:
„Ugyan, barátom, mire való ez az anglománia? Kell-e ez, midőn magunkat megbántva érezzük? Kell-e életünket, ép tagjainkat veszélyre kitenni?”
A XIX. századi közvélemény viszont úgy látta, hogy a férfiakat néha össze kell ereszteni egymással, mert az állam nem tudja megoldani a köztük támadt ellentéteket. Talán e tény lassú tudomásulvételével alakult ki az a katonai és polgári párbajszabályzat, ami egészen az első világháborúig tartotta magát.
A reformkor nagyjai között több párbajozót is találunk: Széchenyi István például így rendezte nézeteltéréseit Esterházy Károllyal, Zichy Edmunddal és Teleki Lászlóval, de a naplóját felütve több, számára ellenszenves arisztokrata említése után olvashatjuk tőle azt a megjegyzést, hogy „golyót szeretnék váltani vele” vagy „meg fogok vele verekedni”.
De Széchenyin is túltett ifjúkori barátja, Wesselényi Miklós báró, aki kifejezetten szeretett konfliktust generálni maga körül. 1836-ban például kardpárbajban nyomorított meg egy grófot, akivel ugyanannak a hölgynek udvaroltak.
Párbajkódex
A kiegyezést követő időszak párbajok tekintetében szinte tükörképe annak, amit Nyugat-Európában látunk. Gyakori, hogy politikusok, arisztokraták vagy nagypolgárok rendezik ily módon a becsületsértési ügyeket. Ennek megfelelően a korszellemhez igazodva több párbajkódex is forgalomban volt, melyek közül a legnépszerűbb Clair Vilmos munkája volt. Ez a következőképp határozta meg a párbaj mibenlétét:
„Párbajnak nevezzük azt a viadalt, amelyet két egyén, segédeik vagy tanúik jelenlétében, s ezeknek előleges és közös megegyezéssel előírt feltételek mellett, valamely sértésen alapuló kihívás eredményeképpen, ölő fegyverekkel vív.”
A kor embere számára a párbaj a társadalom stabilitását szolgáló szükséges rossz volt, amit azért kell szabályozni, hogy ne harapózzanak el az indulatok.
A megfelelő párbajhoz segédeket és becsületbírákat kellett választani, és gondoskodni kellett arról is, hogy orvos legyen a helyszínen. Bármelyikük hiánya a párbaj érvénytelenségét vonhatta maga után. A párbajról ezen kívül jegyzőkönyvet is kellett vezetni, amit a jelenlévő tanúk hitelesítettek. Rendkívüli párbajnak számított a pisztolypárbaj, vagy az, ha Magyarországon nem divatos/használatos karddal vívrak, hanem például egyenes karddal vagy rapírral.
Ha valaki visszamondta a párbajt, vagy elutasította, annak hamar híre ment, és az illető onnantól kezdve elvesztette a becsületét bizonyos körökben. Aki nem akarta, hogy kirekesszék a nagyvilági életből, rá volt kényszerülve, hogy legalább imitálja a párbajt – még akkor is, ha előzetesen sikerült rendezni a konfliktust.
A kódex alapértelmezetten kardvívást értett párbaj alatt, ami lehetett szúrás nélküli összecsapás is. Erre általában csak kisebb sértések esetén került sor azért, hogy a sértett bemutathassa: ő nem hagyta a dolgot annyiban. Az Osztrák-Magyar Monarchia politikusai közül kétségtelenül a századelő miniszterelnöke,
Tisza István párbajozott legtöbbször. Bár rövidlátó volt, ez nem akadályozta abban, hogy ellenfeleit alaposan megalázza a páston.
Kitűnő vívónak számított, hetente több órát edzett. Párbaj közben állítólag azzal hergelte fel ellenfeleit, hogy először levagdosta a gombokat a ruhájukról, vagy kardlappal kékre-zöldre püfölte az arcukat.
Nevezetes még a híres író, Herczeg Ferenc párbaja még 1887-ből. Herczeg még fiatal jogászhallgatóként állítólag egy táncmulatságon megbotránkoztatóan viselkedett, és emiatt katonatisztekkel került összetűzésbe. Egyikükkel végül párbajt is vívott, mely során halálosan megsebesítette ellenfelét. Az akkori törvények ezt azonban büntették, így négy hónapot börtönben töltött, ami nem mellesleg később több írásához is alapanyagul szolgált.
A Horthy-korszak kezdetén két meghatározó személy került szembe egymással. Bethlen István miniszterelnök 1923 júliusában vívott meg a Prónay Pállal, a hírhedt Rongyos Gárda vezéralakjával. Állítólag Prónay azt terjesztette Bethlenről, hogy az nem tartotta be becsületszavát, ami elég indok lehetett volna ahhoz, hogy párbajra kerüljön sor.
Pengeváltásra azonban mégsem került sor, csak a segédeik vitatkoztak azon, hogy ki kit sértett meg, majd végül mindkét fél lerendezte az ügyet azzal, hogy a másiknak nincs igaza.
Örkény és a meg nem vívott párbaj
A leghíresebb meg nem történt párbaj azonban a féltékeny Örkény Istvánhoz kötődik. A gyógyszerész végzettségű író az 1940-es évek elején tartalékos tisztként szolgált Észak-Erdélyben. Egy alkalommal kimenőt kapott, hazatért, és ekkor tudta meg, hogy felesége egy ismerősükkel megcsalja.
Elhatározta, hogy mindkettejüket lelövi, ezt a tervét pedig fennhangon kijelentette unokahúga lakásán, aki csendesen végighallgatta, és csak annyit fűzött hozzá, hogy ha ilyeneket tervez, akkor legalább elegánsan, lefürödve jelenjen meg előttük. Örkény el is ment lezuhanyozni, majd frissen és üdén beállított ismerősükhöz, ahol épp felesége is tartózkodott. Amikor a megcsalás tényéről megbizonyosodott,
Örkény kicsatolta fegyvertáskáját, és egy jól irányzott mozdulattal egy doboz mackósajtot szegezett az újdonsült párra. Unokahúga ugyanis, amíg ő zuhanyzott, eltette a fegyverét, nehogy hirtelen felindulásból hülyeséget csináljon.
A párbajok a második világháború után gyakorlatilag teljesen eltűntek mind a magyar, mind az európai közéletből. Azonban ezzel egy időben megtalálta őket magának a mozi: elég csak a westernfilmek feszült pisztolypárbajaira, a kosztümös filmek vívójeleneteire vagy a Star Wars fénykardozásaira gondolnunk.