Ez az a felállás, amit mindenki ismer. Harmonika szól a háttérben, a rozsdás szélkerék nyikorog az istálló mögött, miközben az elnéptelenedett utcán egy-két ördögszekeret kerget a szél. Csak két marcona, napszítta arcú férfit látni, amint kezük lassan az övükön függő pisztolyáska felé közelít. Vajon melyikük lesz a győztes? Amelyik előbb kapja elő a fegyverét vagy amelyik később?
Niels Bohr neve az elmúlt évszázad során összeforrt a fizika meglehetősen talányos tudományterületével, a kvantumelmélettel. Olyan összefüggésekre hívta fel a figyelmet saját korában, melyek az addigi értelmezési keretek között egyszerűen nem működtek: bizonyos fizikai tulajdonságok ugyanis nem a megszokott módon, egységi mennyiségenként változnak, hanem ugrásszerűen.
Aki ennél többet akar tudni, annak jó szívvel ajánlom a zseniális John Gribbin magyarul is elérhető ismeretterjesztő munkáit, melyek a hétköznapi ember számára is megérthető módon foglalják össze ezt a sokak számára zavarba ejtő tudományágat.
Bohr szív western
Kétségtelen tehát, hogy Bohr a tudomány megkerülhetetlen figurája a mai napig. Azt azonban kevesen tudják, hogy szerette a westernfilmeket, és egy valamirevaló nerd nem éri be azzal, hogy jól szórakozik valamin; utána is jár annak, hogy amit lát, az a valósággal milyen viszonyban áll. Bohr is így járt el akkor, amikor egy cimborájával a pisztolypárbajok törvényszerűségeit próbálta meg leírni.
A dán fizikus tanítványait is bevette a kísérletébe, amelynek során
játékfegyverekkel cowboyosat játszottak, és azt mérték, a kezdeményező vagy a reagáló fél süti-e el gyorsabban azt.
A kísérlet végeredménye az lett, hogy szignifikánsan nagyobb eséllyel győzött a párbajban az a fél, amelyik másodjára nyúlt a pisztolya után. Hogy lehet ez?
Bohr hipotézise az volt, hogy a kezdeményező eleve kudarcra van ítélve, mert a reagáló teljesítménye nagyobb lesz. Úgy vélte, aki másodiknak ránt fegyvert, jóval nagyobb eséllyel győz.
Ezek alapján azt mondta, hogy a legésszerűbb megoldás egy pisztolypárbaj esetén a békülés, hiszen aki először lőne, a kudarcot kockáztatná.
Friss kutatások is Bohr elméletét igazolják, de a helyzet nem egyszerű
A modern kutatások szerint a dolog hátterében a neurológiai rendszer különleges reaktív képessége áll. Az agyunk stresszhelyzetben egy ingerre reagálva gyorsabban cselekszik, mint az, akinek kezdeményező jelleggel kell ugyanazt a mozdulatsort végrehajtania. A pisztolypárbajok esetén a dolog azonban egy kicsit másképp működik, hiszen itt nemcsak az agy-kéz koordináción, hanem magán a pisztolyon is sok múlik. A Birminghami Egyetem későbbi kutatása szerint
átlagosan 10%-al gyorsabban sütötték el a fegyvert azok, akik reagáltak.
Más vizsgálatok viszont, amelyek a lövések pontosságát is mérték, azt állapították meg, hogy a reagáló lövész valamelyest pontatlanabb volt a kezdeményezőhöz képest. Az elméletet azóta sokan ellenőrizték különböző területeken, érdekes eredményekkel. Kiderült például, hogy a “párbajhős effektus” nem elsősorban a szem-kéz koordinációra vonatkozik, hanem a teljes testes mozgásra. Álló helyzetben, egy pisztoly előrántásakor működik, de ha szigorúan csak a kézfejet kell a másikénál gyorsabban megmozdítani, már nem biztos. További érdekesség, hogy egy 2014-es tanulmány értelmében a pusztakezes küzdősportokban is gyorsabban zajlik le a reaktív mozgás, mint az eredeti mozdulatsor, ráadásul képzettségtől függetlenül. Tapasztalatlan karatésoknál éppen ugyanannyira volt igaz, mint azoknál, akik teljesen járatlanok voltak a harcművészetekben.
Bohr játékpisztolyos sikereinek a magyarázata talán abban is rejlik, hogy igencsak kedvelte a fegyvereket, ennek köszönhetően tudta, hogy mikor kell időben a pisztolytáskához nyúlnia. Az hiszem erre az esetre is igaz a Bohr-féle mondás:
Jósolni nagyon nehéz, különösen ha a jövőről van szó.
A párbajok történetével legutóbb itt foglalkoztunk: