A testszégyenítés és a szépségfasizmus egyáltalán csak a nők problémája. Mi tübb, a háj a férfiaknak sokszor nagyobb stigmája, hisz ők még a gyerekszülést sem hibáztathatják érte. De vajon erre tényleg a 100 kiló alatt a férfi csak karácsonyfadísz jellegű bölcsességek hangoztatása jelenti a megoldást?

Szerintem a XXI. század egyik legnagyobb vívmánya, hogy a szépségipar és a showbiz felfedezte: az átlagos embert. Nem azt, aki az álmaidban él, és nem is azt, aki lehetnél, ha extrém keményen dolgoznál érte (te lusta disznó, pfejj), hanem aki olyan, mint te.

Lehet, hogy jobban énekel vagy született színészzseni, de amúgy simán elmennél mellette a piroshetesen. Szóval nekem az égvilágon semmi bajom azzal, hogy a szépség fogalma egyre tágul, és hogy most már plussize-szupermodellek is kereshetnek millió dollárokat, és hogy bármilyen méretű testet fel lehet öltöztetni tetőtől talpig prémiummárkákba, ha van rá pénzed – és ha nő vagy.

Szeresd a tested, bébi

A testpozitivitás, illetve az átlagos halandók divatszempontú emberszámba vétele ugyanis egy olyan vonat, melyre kivételesen a nők szálltak fel hamarabb, és a férfiakkal kapcsolatban csak most kezd figyelem irányulni arra, milyen hatással vannak a fizikai és lelki egészségükre a külsejükkel kapcsolatos nyomasztó elvárások. Pedig a közösségi média, az influenszerkultúra és a többi masinéria

a férfiak életét sem hagyja érintetlenül, ők is naponta tapasztalják: a tökéletesre filterezett testek folyamatos áradata kikezdi az önbecsülésüket,

még akkor is, ha pontosan tudják, hogy egy manipulált valóságot látnak.

A Guardian 2020-as cikke szerint 2007 óta négyszereződött azon férfiak száma, akik valamilyen étkezési zavarral kerültek kórházba – és az 1,25 milliónyi, ilyenekkel küzdő brit mintegy egynegyede férfi.

Diszmor fia

Egy ’19-es, szintén brit tanulmány arra mutatott rá, hogy a férfiak 28 százaléka szorong, 11 százalékának pedig öngyilkos gondolatai vannak a testével kapcsolatos aggodalmak miatt. A bulimia fogalma már ismerős, a testdiszmorfia és az izomdiszmorfia fogalmával viszont még csak mostanában ismerkedünk.

Előbbinél az érintettek megszállottá válnak egy-egy hibának vélt testi adottságuk okán, utóbbi pedig lényegében a végkimerülésig végzett, komoly egészségügyi kockázattá váló testépítést jelöli.

Ráadásul a nőkkel kapcsolatos szépségideál többször is változott az elmúlt két évezredben. Volt, mikor a Rubens által megörökített, telt idomok mentek, amelyek ma bőven kiakasztanák a cellulitiszmérőt, ahogyan a XX. század negyvenes éveinek bögyös-faros pin-up-lányait is simán letehenezték volna a kilencvenes évek szupermodelljei korában. Ezzel szemben

az ideális férfitest az ókori görög istenektől a gótika sápkóros szentjein és Leonardo alakjain át Marlboro Manig, mindig is karcsú volt.

Be kellett lépni a XXI. század harmadik évtizedébe ahhoz, hogy a prémiummárkák is célközönségként számoljanak az átlagos, vagyis a férfimodelleknél testesebb pasikkal, és hogy egy vezető modellügynökség szerződtesse az első plussize-férfimodellt, Zach Mikót:

Mindemellett a férfiakat kettős satu szorítja, ha a testükről van szó. Egyfelől ott van a zsírmentes test elvárása mint mindenhonnan érkező nyomasztás. Ahogy a fent hivatkozott cikk egyik szereplője találóan mondja, ma hamarabb fogadja el a közvélemény azt, ha férfiként sminkelsz vagy lakkozod a körmöd, mintha hurkák vannak a hasadon six-pack helyett.

Másfelől viszont a testeddel foglalkozni buzis. De legalábbis felszínes, férfiatlan pótcselekvés, amire csak azok szorulnak rá, akikben nincs elég intellektus vagy épp karizma.

Body negativity

Jó hír tehát, hogy a testpozitivás mozgalma az y kromoszómás populációt is elérte, annak ugyanis az az eredeti üzenete, hogy ne akarj a külső elvárásoknak akarj megfelelni, inkább szeresd magad olyannak, amilyen vagy. Mielőtt azonban vidám, bohókás indiánszökdelésben indulnánk a naplementébe, nem kellene szó nélkül elmenni amellett sem, hogy mutálódik időről időre a body positivity egy képmutató, hovatovább fasisztoid szörnnyé.

Ott van mindjárt Madonna keze. Egész pontosan például ez a cikk, mely azon csámcsog, hogy folyamatosan kesztyűbe rejti öregecskedő kezeit, melyeken nem fog a plasztikai sebészet sem. Arról persze lehet vitatkozni, hogy a fizimiskája szép-e, de hogy 40 évnyi popbiznisz után van annak hírértéke, hogy mennyire ráncos a keze, azt mutatja, a testpozitivitás sokszor csak jól fizető lózung, és hogy az öregedés még mindig nem az élet természetes velejárója.

És hogy Duncan kollégát idézzem,

Az igazi gyehennáért persze a Facebook kommentfolyamainak bugyraiba kell alámerülni, például a Schobert házaspár bármelyik tagjának bármelyik posztja alatt. Nem tisztem megvédeni egyiküket sem, és mondtak ordas nagy baromságokat az elmúlt 20 évben, és mondanak még mindig, szó se róla.

Meggyőződésem szerint egyébként ezeknek legalább a fele tejesen tudatos kommunikációs taktika volt, ami remekül be is vált, hiszen napokra meg tudták vele határozni a közbeszédet, és közben vitték az Update-lisztet, mint a cukrot (pun intended).

Nem vagyok tehát egy Norbi-hívő, de tegye már fel a kezét, aki vonzónak találja a tóparti lángososnál pocakra lógó csimpánzcsöcsöt! És miért kell csodálkozni, ha egy fitneszedző az izmokat propagálja az aputest helyett? Miért kell zsírfóbiásnak titulálni minden celebritást, aki lefogy?

Miért kell üresfejűnek és felszínesnek tartani mindenkit, akinek fontos, hogy hogyan néz ki a teste?

Miért adta a Guardian a cikkének a „No more Mr Muscle” címet, mintha az izom valami kerülendő dolog lenne? A fit shaming mennyivel jobb, mint a fat shaming? Úgy tűnik, az én így vagyok szép, ahogy vagyok mondat mögött sokszor nem valódi önelfogadás áll. A testpozitivitás gyakran csak egy szépségtapasz, és azt a tényt hivatott elfedni, hogy valaki végképp lemondott a fejlődésről.

És hogy mi a megoldás? Először is mindenkit békén kellene hagyni, és meg kéne szokni a gondolatot, hogy az univerzum akkor is egész jól elműködne, ha nem mondana mindig mindenki véleményt mindenről.

Másodszor érdemes lenne az emberi lényeket végre olyan komplex egészként kezelni, amiről a test nem leválasztható. A test eltárgyiasítása ugyanis nemcsak azért rossz, mert a csajok nem rajonganak érte, ha beszélő mellekként vagy seggekként kezelik őket.

A férfiak életét is megkeserítő szépségnyomasztás ugyanennek az éremnek a másik oldala, és meggyőződésem szerint csak úgy lehet kivédeni, ha a testet, a fizikai állapotot a teljes emberi lét szerves részének tekintjük, és megadjuk neki azt a figyelmet és szeretet, ami jár. Se többet, se kevesebbet.

És azt se feledjük, az edzés haszna nem csak esztétikai jellegű: