A napokban nyugdíjba vonult a szigetország egyik legnagyobb színészlegendája. Sir Michael Caine elképesztő életművet tett le az asztalra – kitartásával és alázatával igazi példakép lehet bárki számára.
Maurice Joseph Micklewhite 1933. március 14-én született egy szakács és egy halpiac-felügyelő gyermekeként. Londonban nőtt fel szerény körülmények között, a második világháború alatt azonban Norfolkba evakuálták a családot, ahol Caine a falusi iskolában megkapta első szerepét is egy gyerekdarabban – aztán
tízévesen, Hamupipőke apját játszva jött rá, hogy tényleg színészkedni akar.
El is kezdett serényen tanulni, majd küldöncként és irattárosként dolgozott egy filmstúdiónak és egy producernek, miközben színészkarrierre ácsingózott.
Katonadolog
Alig tette be lábát a filmvilágba, már szünetet kellett tartania: 1951-ben besorozták a seregbe. Az édesapja szolgált a második világháborúban, de a fiatal srác így sem tudott felkészülni arra, ami a koreai háborúban várt rá – a 19 éves Caine az egyik pillanatban még lőtéri kiképzésen volt, a következőben pedig már Koreában harcolt. Sohasem tagadta, hogy
a társaival lövésük sem volt sem Koreáról, sem a háborúról, azt sem tudták, miért harcolnak egymással a felek.
Majdnem ott is hagyta a fogát a harctéren: az osztagával épp visszaindultak egy felderítő küldetésről, amikor fokhagymaszagot éreztek a levegőben, és tudták, hogy gáz van, a kínai katonák ugyanis folyton fokhagymát rágcsáltak.
Caine összenézett a társaival, és ahelyett, hogy meglapulva várták volna a halált, inkább a támadást választották: megrohamozták az ellenséget. Saját bevallása szerint ez az élmény egész életére hatással volt – ez jut eszébe, amikor valaki megpróbál keresztbe tenni neki.
„Ilyenkor csak arra gondolok, amire azon a koreai domboldalon: Nem tudtok megijeszteni vagy bármit tenni velem, és ha megpróbáljátok, akkor annyit viszek magammal belőletek, amennyit csak tudok„
– mondta egyszer. Erős hozzáállás.
Új név, új karrier
Caine a háború után nem sokat pihent, belevetette magát a munkába, a nevét pedig a hangzatosabb Michael White-ra változtatta. Bevállalt különféle lóti-futi melókat a színházi és a filmes szakmában is, majd sorra jöttek a kisebb szerepek. Úgy emlékezett vissza,
a karrierje első kilenc éve „brutális” volt, a purgatóriumhoz hasonlította,
ennek ellenére kitartóan nyomta tovább, mert tudta, hogy mindenképp színész akar lenni.
Egy idő után be is indultak a dolgok, Londonba kellett költöznie, ott azonban az ügynöke szólt neki, hogy van egy kis gond: már van a városban egy Michael White nevű színész. Körbenézett az utcán, kiszúrta, hogy a moziban épp a Zendülés a Caine hadihajón című filmet vetítik, úgyhogy Michael Caine-re változtatta a nevét.
Nem sokkal később megkapta első komolyabb szerepét is: katonát játszott A Hill in Korea című, a koreai háborúról szóló filmben. Volt miből merítenie, ugye. Újabb kisebb melók után egészen 1964-ig kellett várnia az áttörésre:
a Zulu című filmben szintén katonát kellett alakítania, itt azonban már előléptették hadnaggyá.
Ezután repülőrajtot vett a karrierje, a következő években számos klasszikussá vált filmben szerepelt: ekkortájt készült többek közt az Alfie, Az olasz meló (The Italian Job) és az Öld meg Cartert! (Get Carter) című mozi is. Évtizedekig folyamatosan dolgozott jobb-rosszabb filmekben, mivel egy idő után lényegében mindent elvállalt – többek közt Sherlock Holmest is eljátszotta, és a Cápa sorozat egyik legergyább részében is feltűnt – így aztán csökkent az ázsiója,
és a kilencvenes években alig talált szerepeket.
A mélypont talán az volt, amikor Steven Seagal ellenfelét játszotta a Lángoló jég (On Deadly Ground) című filmben – saját bevallása szerint akkoriban nagyon elkeseredett volt, azért vállalta be a szerepet.
Szerencsére 1998-ban jött a Little Voice című musical, amellyel Caine behúzta az Oscart is, és ismét felívelt a karrierje. Christopher Nolan például imádott együtt dolgozni vele – gondoljunk csak az Eredetre (Inception), a Dunkirkre, a Tenetre vagy a Batman-filmekre –, de a Kingsmanben is fontos szerepet játszott.
Azonban talán legparádésabb alakítását az utóbbi időkben Paolo Sorrentino Ifjúság (Youth) című kiváló filmjében nyújtotta egy visszavonult zeneszerző szerepében.
Megmentő szerelem
Mindezt nem egyedül érte el: saját bevallása szerint sehová nem jutott volna második felesége, Shakira Baksh nélkül, akivel 1973-ban házasodott össze. A hatvanas-hetvenes években ugyanis meglehetősen zűrös életét élt: amikor nem színészkedett, magát pusztította, mert rosszul bírta a munkájával járó stresszt.
„Fiatalabb koromban eléggé alkesz voltam, naponta egy üveg vodkát ittam meg, és több doboz cigarettát szívtam el. Ha nincs Shakira, már régen halott lennék. Valószínűleg halálra ittam volna magam”
– mondta.
A korábban modellként dolgozó Baksh-ról Caine azt mondta, ő a „legfontosabb ember” az életében – amikor találkozott vele, hirtelen megnyugodott.
„Ő nem csak a feleségem. Ő irányítja az egész üzleti életemet. Ő a jobb kezem, a bizalmasom. Már híres voltam, amikor megismertem, de nélküle nem jutottam volna el idáig”
– dicsérte a feleségét, akivel idén ünnepelték 50. házassági évfordulójukat.
Egy elégedett öregúr, aki nem fél a haláltól
Michael Caine mindig azzal foglalkozott, amit szeretett – de miközben a britek egyik legfontosabb színészikonjává vált (2000-ben lovaggá is ütötték), a családját sem hanyagolta el, így minden szempontból teljes életet élt. Úgyhogy nem esik pánikba a halál gondolatától.
„Mindenki meg fog halni. Én már 90 évet leéltem, b.ssza meg… 90 éves vagyok, és a lehető legjobb életem volt, amit csak el tudnék képzelni”
– mondta a Telegraph-nak.
Ezek után nem csoda, hogy Caine már nem tör újabb szakmai babérokra. Bár az utóbbi években többször pedzegette, a napokban hivatalosan is bejelentette, hogy visszavonul, mert már alig tud járni. 73 évet átölelő karrierje során több mint 160 filmben szerepelt, vagyis átlagosan évi 4-5-öt vállalt be, és közülük számos hatalmas klasszikussá vált. Megérdemli a pihenést.