Ha viszont nem törődünk az elszabadult hajóágyúval, azt megsínyli a csapat.

Valószínűleg mindannyian találkoztunk már olyan emberekkel, akik úgynevezett „hangos dolgozók”. A kifejezést („loud laborers”) André Spicer, a szervezeti viselkedés professzora alkotta meg, de nem feltétlenül azokat érti alatta, akik folyton lármát csapnak maguk közül, és így zavarják a többieket.

Spicer meghatározása szerint olyan alkalmazottakról van szó, akik inkább azzal törődnek, hogy mások tudomást szerezzenek a munkájukról, mintsem magára a munkára összpontosítanának. Az önreklámozás különböző eszközeit alkalmazzák,

folyton arról beszélnek, hogy épp mit csinálnak vagy mit terveznek csinálni, ahelyett, hogy valóban csinálnák.

Az ilyen munkatársak nem sokkal viszik előre a céget, ráadásul a felmérések szerint a hencegésük által teremtett légkör csökkentheti a közösség kohézióját: demotiválhatja azokat a kollégákat, akik csendesebbek, vagy csak hagyják, hogy a munkájuk önmagáért beszéljen. Más esetben az állandó melldöngetés inkább a versengés, mint az együttműködés légkörét teremtheti meg.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy mindenképp meg kell válni a nagyarcúaktól. Mit érdemes tehát tenni? – teszi fel a kérdést a CNBC amerikai tévécsatorna oldalán közölt cikk.

Nem nehéz kiszúrni őket

Először is azonosítani kell tudni őket. Előbb-utóbb fel fog tűnni, hogy nemigen látni a munkájuk eredményét, pláne ahhoz képest, hogy mennyit halljuk őket a feladataikról értekezni. További gyakori jellegzetesség, hogy szívesen politizálnak, és nagyon aktívak a szakmai közösségi hálózatokon – hiszen ott is beszámolhatnak a tevékenységükről.

Fontos, hogy ne tévesszük össze őket azokkal, akik egyszerűen igyekeznek érvényesülni – ők megválogatják, mikor szólalnak meg, hogy önérzetesen felhívják a figyelmet a munkájukra. A hangos dolgozók viszont annyira vágynak a reflektorfényre, és úgy szeretik a saját hangjukat, hogy akkor is fontoskodva vetítenek, ha semmi rendkívüli nem történt, csupán pont elvégezték, amit rájuk bíztak.

A második lépés, hogy felismerjük, miért ilyenek. A CNBC-nek nyilatkozó hr-szakértő szerint a legtöbbször azért, mert nincs (elég) önbecsülésük:

Ugyanakkor az is lehet, hogy azok közé tartoznak, akiket a külső elismerések motiválnak, nem pedig a jól végzett munka után érzett elégedettség. Így a láthatóságra és az önreklámra koncentrálnak, mert egyébként nincs részük efféle jutalmazásban.

A vezetőnek tudatosítania kell magában, hogy ha a hangos dolgozó ezen viselkedése állandósul, akkor az azért is van, mert ő maga honorálja vagy legalábbis engedi azt, ha nem is tudatosan. Már azzal is, ha mondjuk, egy megbeszélésen nem állítja le, amikor épp önmaga szobrának megmintázásába kezd, hanem hagyja eltérni a tárgytól, rabolva ezzel mindenki idejét.

Az idézett szakértők három dolgot javasolnak:

#1 A valódi erőfeszítés elismerése

Meg kell látni a zajban, ki tett valóban sokat a sikerért, és ezt tanácsos megfelelően díjazni is. Ez olyan kultúrát ösztönöz, amelyben a tényleges eredményeket értékelik, nem pedig a láthatóságot.

#2 A különböző stílusok elfogadása

Egy bizonyos pontig tolerálni kell tudni, hogy az emberek különbözők: egyesek hangosabban hangoztatják erőfeszítéseiket, míg mások csendesebbek, és jobban összpontosítanak az elvégzendő feladatokra. Ne torkoljuk le mindig az előbbieket se, csak ha túlzásba esnek.

#3 Kommunikáció és visszajelzés

Ha viszont úgy érezzük, hogy muszáj lépni, akkor beszélgessünk el az illetővel a dologról. Konstruktívan ösztönözzük az egyensúlyt az önreklám és a produktív munka között.