Mert a Rocky-filmeken túl is van élet.

Az olasz származású Sylvester Gardenzio Stallone ma ünnepli 77. születésnapját. A 3 Oscarra jelölt forgatókönyvíró-rendező-színész 1969-ben, 23 évesen kezdte az ipart egy egyetemista haverja vizsgafilmjében, majd több hollywoodi alkotásban – és egy softcore-pornóban – is kapott kisebb szerepet, mielőtt sikerült az áttörés az 1976-os, a saját könyvéből készült Rockyval. Az lett az év pénzügyileg és kritikailag egyaránt legsikeresebb filmje, ezzel pedig Sly bebetonozta magát az álomgyárban.

Több mint ötvenéves pályafutása során több mint 90 film kapcsolódik a nevéhez, születésnapja alkalmából ezekből válogattunk 4 kedvencet, amelyet talán nem mindenki látott, pedig határozottan érdemesek a figyelemre.

#1 Cop Land

James Mangold rendező (Logan – Farkas, Azonosság) neonoir-thrillere a kilencvenes évek egyik legjobb zsarufilmje, amelyet az éljenző kritikák és az impozáns szereplőgárda (többek közt Robert De Niro, Ray Liotta, Harvey Keitel és Michael Rapaport is játszik a filmben) ellenére meglepően kevesen ismernek. Pedig olyan témákkal foglalkozik, amelyek ma is aktuálisak: korrupt amerikai rendőrökről mesél, akik hatalmukkal visszaélve, a jelvényük mögé bújva szinte bármit büntetlenül megtehetnek.

Egészen addig, amíg fel nem bukkan a seriff (Stallone talán legérettebb alakítása), hogy helyretegye a dolgokat. A kifogástalanul megírt forgatókönyvre épülő, karfamarkolósan feszült film nem a szokásos menőzős-muszklivillantós-fegyverropogtatós megtorlást hozza, hanem egy kisember reális küzdelmét a velejéig rothadt rendszerrel szemben.  

#2 Kobra (Cobra)

Marion ‘Kobra’ Cobretti hadnagy a nyolcvanas évek kvintesszenciális akcióhőse: keményebb, mint a járdára fagyott kutyaszar, sokat lő, ellenben keveset beszél – de minden mondata arany. A tükrös lencséjű aviátor-szemüvegben fenyítő, gyufarágcsáló, bűnőzőlikvidáló Kobra figuráját maga Stallone találta ki, mert megirigyelte az akkoriban pörgő zsarus akciófilmek sikerét.

A főhős akkora alfahím, hogy a rendezőt is lenyomja

Összedobott hát egy faékegyszerű forgatókönyvet, megkereste George P. Cosmatos rendezőt, akivel a második Rambo-filmen dolgoztak együtt, beválogatta a filmbe az akkori csaját, Brigitte Nielsent, és neki is kezdtek a forgatásnak. Stallone elég lazára vette a dolgot: az antagonistát játszó Brian Thompsonnak csupán annyi instrukciót adott a karakteréről, hogy „legyél gonosz”, a forgatási szünetekben derogált neki dumálni a mellékszereplőkkel, inkább Nielsennek tette a szépet. Amikor pedig olyan kedve volt, belepofázott az alkotói folyamatba: nem volt elégedett Cosmatos munkájával,

úgyhogy egy idő után átvette az uralmat a produkció felett, lényegében ő rendezte.

A Kobrát csúnyán lehúzták a kritikusok, de a nézők imádták, nagyot szakított a pénztáraknál – ma pedig sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb akciófilmjének tartják. A film egy vitathatatlanul – sokszor már karikatúrába hajlóan – kúl tesztoszteronbomba, számtalan emlékezetes jelenettel. Ki tudná például elfelejteni, amikor a főszereplő napszemüvegben és bőrkesztyűben eszi a fagyasztott pizzát, az autentikus itáliai stíl jegyében ollóval darabolva?

#3 Oscar

A nagymenő gengszter, Angelo Provolone arra készül, hogy egy eskü miatt felhagy a bűnözéssel, és próbálja legitimmé tenni a vállalkozását, a bűn világa azonban nem akarja őt elengedni. A logline alapján az Oscar lehetne kőkemény gengszterdráma, ehelyett egy francia vígjáték feldolgozása, fergeteges, főleg félreértésekre épülő gegekkel és kiváló egysorosokkal. John Landis (Egy amerikai farkasember Londonban, Blues Brothers) 1991-es filmjében

Stallone azt szerette volna bizonyítani, hogy komikusként sem utolsó.

Az Oscar a tengerentúlon csúfosan megbukott anyagilag, még a gyártási költségét sem hozta vissza – Európában viszont kimondottan kedvelték. Magyarországon a néhai Csörögi István által fordított, klasszikussá váló szinkron révén lett kultusza, amelyben természetesen Gáti Oszkár hangján szólal meg Stallone, szóval az eredeti nyelvű helyett kivételesen a magyarított verziót (is) érdemes megtekinteni.

#4 John Rambo (Rambo aka. Rambo 4)

Franc se gondolta volna, hogy húsz évvel a 1988-as, finoman szólva is felemásra sikeredett harmadik Rambo-etap után Stallone értékelhető filmmel fogja feltámasztani a vietnámi veteránt. Meglepetésre jól lehozta a dolgot, kimondottan klassz lett a folytatás, amelyet a főszereplés mellett rendezőként és társ-forgatókönyvíróként is jegyet. A John Rambo,

annak ellenére, hogy első blikkre agyatlan akcióorgiának tűnik, meglepően fontos alkotássá vált.

A háborúellenes felhangokkal bíró első rész Vietnamban kikészült, PTSD-s veteránjából ugye a második és a harmadik epizód patrióta gyilkológépet csinált, aztán a 2008-as folytatásban végre sikerült visszavenni a túltolt hazafiaskodásból, és kisebb léptékű sztorira váltani. A megöregedett, csendes életet élő John Rambónak egy keresztény hittérítő csoportot kell megvédenie az elnyomó burmai katonáktól. Stallone egy valós konfliktust akart megjeleníteni, amellyel akkor nem foglalkozott a média, ezért választotta a burmai (mianmari) népirtást.

Reményt adott az elnyomottaknak

A gépfegyverdurrogásban és brutális akciójelenetekben (torokkitépés!) gazdag film emocionálisan is jól működik, ráadásul politikailag is jelentőssé vált. A filmet ugyanis betiltották Mianmarban, a felkelők azonban kalózpéldányokon terjesztették, és sokan a film ikonikussá vált mondatát – Élsz a semmiért, vagy meghalsz valamiért? – hangoztatva szálltak szembe a diktatúrával. Erre Sly azzal reagált, hogy

Azért ő sem volt mindig jó arc: