A bűnözés rossz, értem? Kivéve, ha adrenalinhajhász filmnéző vagy, aki él-hal a jól kivitelezett macska-egér játékokért. Itt egy csokor olyan jelenet, amely garantáltan jóleső borzongással jár, akármennyire is edzettek az idegeid.
A feszültségkeltés és az adrenalin mesteri adagolása nem az akciófilmek kiváltsága, sőt: akkor tud a igazán lebilincselni egy-egy feszkós jelenet, ha kevés benne a szereplő, na meg a rohangálás, lövöldözés, robbanás. Nincs annál kiélezettebb, amikor egy hétköznapi szituációban bukik felszínre a terror, ahol a legkevésbé számítanál rá. Olyan ikonikus filmjeleneteket válogattunk össze bűnügyi tematikájú filmekből, amelyek a legkülönbözőbb módokon, de kivétel nélkül profin játszanak az érzéseiddel és az idegeiddel.
#1 Nagymenők – Funny how?
Martin Scorsese híres jelenete a váratlanul generált, letaglózó feszültség mesterkurzusa. Tanult nézőként az első pillanatokban kiszúrhatod, hogy milyen típusú és szándékú képsorok következnek: árulkodnak erről a résztvevő karakterek, a helyszín, a mimikák, de még a zeneválasztás is.
A Goodfellas bárjelenete egy kedélyesen röhögcsélő társaságot mutat. Persze, minden jelenlévő gyilkos gengszter, de hát ezeknek az embereknek is ki kell engedni néha a gőzt, nem? Már egészen belekényelmesednél Joe Pesci karakterének átszellemült sztorizgatásába, amikor hirtelen, teljesen indokolatlanul beleáll a zöldfülű haverjába. Ennél célzottabban kevés jelenet veri azonnal a fejedbe, hogy melyik szereplő miatt kell aggódnod a játékidő hátralévő részében.
#2 Csiszolatlan gyémánt – Mi a szart csináltál?
A Safdie tesók második mainstream(ebb) gurítása az elejétől a végéig olyan érzést szimulál, mint amikor kávéra iszol energiaitalt, majd két óráig megállás nélkül jár a lábad. Mindenki belepofázik a másik szavába, a zene túlordítja még a legidegbajosabb karaktereket is, így aztán elég nehéz kiválasztani egyetlen jelenetet, mert kábé a teljes játékidő ebben a tapintható feszültségben fürdőzik. De ha mégis ki kéne ragadni egy pillanatot, akkor a filmvégi csúcspont az, az utolsó 10 perc, ahol
minden elhibázott döntés és megbántott egó egy visszafordíthatatlan pokoljárásban kulminálódik,
miközben te a székedbe szögezve rá vagy kényszerítve, hogy végignézz egy még egy utolsó, teljesen benézett szituációt. Ha neadjisten szerencsejáték-addikcióval küzdenél, akkor ez a film fixen kigyógyít belőle.
#3 Gázt! – Bármi történik abban az 5 percben, én ott vagyok
Egy intenzív, feszült jelenetet a klasszikus filmkészítés nagykönyve szerint érdemes szépen, metodikusan felépíteni. Ahhoz, hogy izgulj, előbb meg kell ismerned a karaktereket, a viszonyukat egymáshoz, a téteket és magát a szituációt – ha ez mind pipa, akkor indulhat a szadizás. Amit viszont Nicolas Winding Refn művel ebben a filmben, az minden, csak nem szabálykövető: már akkor feszkózik, amikor még a popcornt se kezdted meg. A Drive egy nagyjából 10 perces autósüldözéssel indít, amelyben igazából több az autó, mint az üldözés, sőt
akkor a legizgalmasabb az egész, amikor Ryan Gosling karaktere a lehető legfinomabban nyomja le a gázpedált.
Az ilyen jelenetekkel szembeni elvárások totális megcáfolása szögez instant a székbe, hiszen egy izgalmas bankrablós menekülés helyett egy súlyos szintizenével aláfestett éjszakai autókázást kapsz, ugrásra kész zsarukkal minden sötétbe burkolózó kereszteződésben.
#4 Tiszta románc – Az őseid niggerek!
Tarantino művei pofátlanul sokat szerepelnek ezek a listán, de jó indokkal. Gondoljunk bármit arról, hogy a filmjei ügyes tolvajmunkák-e, a feszültségteremtésben olyan egyedi víziója van, amit se tanulni, se nyúlni nem lehet. Egy igazán kraftos filmkészítő pusztán egy párbészéddel is beizzítja a levegőt, ő pedig pontosan ezt teszi itt – bár ezt a filmet még csak írta, a rendezői székben Tony Scott ült.
A Christopher Walken által játszott rosszarcú maffiózó és a főszereplő apukája (Dennis Hopper) egy lakókocsiban froclizzák egymást, a lapok pedig már jó előre le vannak osztva: apuka meg lesz ölve, a megmenekülés esélye nyilvánvalóan a nulla felé konvergál. A feszültség tehát nem abból származik, hogy ne látnád előre a jelenet kimenetelét, hanem abból, hogy nem tudod, mikor és hogyan fog megtörténni az elkerülhetetlen.
#5 Szemtől szemben – Lehet, hogy többé nem találkozunk
Két középkorú férfi ül egy kávézóban, és a munkájukról meg a magánéleti kihívásaikról beszélgetnek. A csavar? Az egyik zsaru, a másik bankrabló, és mindkettő nadrágszíját egy-egy töltött pisztoly feszíti. Pacino és DeNiro közel 10 perces párbeszéde oda-vissza vágásokkal mutogatja a beszélő feleket. Ha nem lenne kódolva a tragédia ebbe a felállásba, egészen gyönyörű képsoroknak lennél szemtanúja: a bűn ellentétes oldalain álló férfiak igazából teljesen egyforma életet élnek, egy másik univerzumban a legjobb barátok is lehetnének.
De mindketten tudják, hogy ha legközelebb találkoznak, akkor az egyikőjük (vagy mindkettejük) halott.
A beszélgetés egy pontján elég világossá válik, hogy a felépített feszültség nem itt fog forráspontra érni, de azt sikerül elérni, hogy ettől a ponttól kezdve végig azon parázz, nehogy sor kerüljön az újbóli találkára.
#6 Hetedik – Mi van a dobozban?
Akárcsak Tarantino a True Romance esetében, úgy David Fincher is fordítva üli meg a lovat ebben a jelenetben: egyetlen logikus kimenetelt ad a kibontakozó eseménynek, majd hagyja, hogy dagonyázz ebben a idegfeszítő létállapotban. Mindezt teszi úgy, hogy még csak meg sem mutatja a kiváltó okot, amiért mindenki hirtelen elveszíti a józan ítélőképességét – simán a fantáziádra és a színészek tehetségére bízza, hogy egyik pillanatról a másikra összerakd a képet.
Tudod jól, hogy a főszereplő feleségének levágott feje van a dobozban. Tudod jól, hogy a főszereplő bosszút fog állni a gyilkoson. És tudod jól, hogy ezzel pont a gyilkos malmára hajtja a vizet. De se te, se a karakterek nem tehetnek mást, mint elfogadni az elkerülhetetlent, miközben az egyetlen nyitott kérdés a sorsdöntő fejlövés időpontja.
#7 Fargo – Ezt akarod, Lester?
Kicsit csalok, hiszen ez egy sorozat. Elég szkeptikus voltam, amikor megtudtam, hogy a Coen testvérek alapművéből, a Fargóból sorozatadaptáció készül, sokáig a közelébe se mentem, elvégre mekkora fölösleges húzás már egy eleve közel tökéletes krimiről lehúzni egy újabb réteg bőrt. De el kell ismernem, a Noah Hawley showrunner által jegyzett tévés adaptáció a lehető legmeglepőbb módon téríti le a sztorit a film által lerakott sínekről.
Az első évad vége felé Billy Bob Thornton (bérgyilkos) és Martin Freeman (bérgyilkost felbérlő pojáca) karaktere újra találkozik, utóbbi pedig a beképzelt kivagyiságtól fűtve meghozza élete legrosszabb döntését. Szó szerint, tekintve, hogy a széria főgennyládája még meg is adja neki a lehetőséget, hogy kihátráljon a szituációból. Ilyen kellemetlen liftezést soha nem tudnál reprodukálni a saját életedben, és ez szerencsére így van jól.
#8 Ponyvaregény – Angolul, a k*rvaanyád
Lehet egy jelenet a filmtörténet egyik legviccesebbje és legfeszültebbje egyszerre? Ha Tarantino mesteren múlik, akkor igen. Az ikonikus anyázós jelenet tétjei első blikkre viszonylag alacsonyak: egyértelmű, hogy az öltönyös gengszterek fölényben vannak, a csapatnyi egyetemista balfék minimum meg lesz alázva, legrosszabb esetben murdálva. Bármennyire is szórakoztató nézni Samuel L. Jackson jutalomjátékát, ahogy válogatott genyóságokkal játszadozik áldozataival,
elég nehéz nem a kisemberekkel azonosulni, akiket döntéseik következménye pont egy Big Kahuna burger elfogyasztása közben ér utol.
Aztán eldurran az első lövés, kinyílik egy titokzatos tartalmú aktatáska, az ajtó mögött pedig pisztolyt szorongatnak – így emelkednek a tétek nulláról százra.
+1 Becstelen brigantyk – Az állam ellenségeit bújtatja, ugye?
Bár nyomokban sem tartalmazza egy bűnfilm jegyeit, de ha feszültséggel teli jelenetekről beszélünk, akkor hatalmas kapufa lenne elmenni az új évezred eddigi legjobbja mellett, amelyet megint csak Tarantino szállít. A Drive-hoz hasonlóan itt is egy nyitányról van szó, a felütés azonban mindenben eltér a neonba áztatott noirtól: a szituáció lassan, de határozottan körvonalazódik, és a tétek is elég hamar a helyükre kerülnek. A jelenet zsenialitása, hogy szinte borítékolható, hogy nem végződhet jól, elvégre egy náci osztag nem autókázik le a francia vidékre egy kósza megérzés miatt, kódolva van a helyzetbe, hogy a rosszarcúak többet tudnak, mint a jóarcúak vagy maga a néző. De mégis,
az utolsó pillanatig szeretnél hinni benne, hogy a kedves családapa és a padló alatt bujkáló zsidók kitáncolhatnak az elnyomó gépezet lánctalpa alól.
Annál nagyobbat csattan a pofon, amikor a pattanásig feszült párbeszéd végén végig kell nézned az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvet.
Ha ennyi parázással nem éred be, akkor átadlak tanult kollégámnak, aki megtámogat pár álmatlan éjszakával: