A jelenleg is tomboló orosz-ukrán háború egyik fontos színtere a Krím-félsziget, a térség hovatartozása pedig már régóta vita tárgya, és így persze egyáltalán nem először lát háborút. Az alábbiakban áttekintjük a félsziget történetét, ahol számos magyar vonatkozású fun facttel is találkozhatunk.
A Krím-félsziget mostani nevét valamikor a mi Mátyás királyunk uralkodása idején kaphatta. Az itt élő tatárok és törökök nevezték el kerimnek, azaz erődítménynek. És milyen igazuk volt! A félsziget több ezer éves történelme során többször is ostromlott erődként működött. Nevének mai alakja az 1700-as évektől egyre erősödő orosz nyelvi és kulturális hatás során alakult ki.
Az ókorban ide látogató görögök Taurusként emlegették, aminek nem sok köze van a mitológiából ismert bikafejű lényhez: lakóiról, a szkítákkal később összeolvadó taurusokról nevezhették el.
E félsziget mögött terül el az ukrán sztyeppe, amelyen annyi európai nép érkezett új hazájába a nagy népvándorlások során: gótok, hunok, kazárok, magyarok, besenyők, kunok, tatárok – a sort még bőven lehetne folytatni, vagy kiegészíteni.
A középkor végéig olyan volt ez a térség, mint egy nagy, forgalmas autósztráda: aki nem vigyázott, azt könnyen magukkal sodorhatták az események.
Már az ókori görögök is
A Kr.e. 5. században jelentek meg a félszigeten a harcias dór törzsek. Ők alapították Kherszonészoszt, a mai Herszon ősét. Ez a város lett az egyik legkeletibb görög kereskedelmi központ, hiszen már az ókorban felismerték, hogy a régió kiváló adottságokkal rendelkezik gabona- és szőlőtermesztéshez.
Európa egyik legősibb bortermő régióit tehát nem feltétlenül csak Champagne környékén kell keresni. A félsziget másik híres városát, Kercset is görögök alapították: milétoszi telepesek érkeztek ide a Kr.e. 6. században.
Pontosziak, rómaiak, hunok
A görög uralom aztán Nagy Sándor halálát követően lassan elmúlt. Olyan új nagyhatalmak jelentek meg a térségben, mint amilyen a Pontoszi Királyság, melynek
hírhedt uralkodója VI. Mithridatész volt, akiről bármelyik képregény vagy James Bond-film főgonoszát mintázhatták volna.
Ő azzal húzta ki a gyufát a terjeszkedő Római Köztársaság szenátusánál, hogy több ezer római kereskedőt mészároltatott le Anatóliában, ráadásul mérgező növényekkel vette magát körül csak azért, hogy hozzászokjon azok hatásához és ne lehessen csak úgy eltenni láb alól.
Bátran szembeszállt az ellene küldött római légiókkal: sorra mérte a vereségeket a lakomáiról híressé vált Lucullusra, de a Caesarral triumvirátust alkotó Pompeiusnak is okozott kellemetlen pillanatokat. Végül – közel hetvenéves korában – egyik fia árulta el, ezért öngyilkos lett. Hatását jól mutatja, hogy a Kercsben található akropoliszt a mai napig Mithridatész-hegynek nevezik.
A térségben korán megjelent a kereszténység is, ám gyökeret verni az itteni nagy jövés-menés miatt nehezen tudott. A Római Birodalom végnapjaiban itt kerestek menedéket a gótok, majd kisvártatva felbukkantak üldözőik is: a hunok.
A 6. században ők dúlták fel a félszigetet, mely során többek között Kercs erődjét is megsemmisítették. Birodalmuk felbomlását követően újabb török nyelvű népek bukkantak fel a környéken, melyek közül számunkra talán a legfontosabbak a kazárok lesznek.
„Amikor a magyarok Kercsbe érnek…”
Jelenlegi ismereteink szerint nagyjából a 9. század közepéig a Kazár Birodalomban élt a magyar törzsszövetség is. Ebből az időszakból származik az első ismert írott forrás etelközi őseinkről, akiket egy arab kereskedő a következőképp mutatott be:
„A magyar pedig a türkök egyik fajtája. Főnökük húszezer lovassal lovagol ki. Főnökük neve kende. Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, gyulának hívják. Minden magyar a gyula nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben. Sátraik vannak, és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval. Bárhova is mennek, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal, az uralkodó kísérőivel és a trónussal, a sátrakkal és az állatokkal. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Eladják nekik a rabszolgákat, és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszöveteket és más bizánci árukat. ”
Ibn Ruszta és Gardízi leírása a magyarokról (10-11. század)
A magyarok honfoglalását követően aztán ez a térség a Bizánci Birodalom befolyása alá került. Itt végezte térítő munkáját Cirill és Metód, Kherszonészosz pedig a bizánciak egyik legfontosabb kereskedővárosa lett.
Tatárföld
A középkor derekán aztán újabb változás következett. Egy minden eddiginél pusztítóbb nomád nép jelent meg: a mongolok Arany Hordája. Előlük költöztek Magyarországra az errefelé nomadizáló kunok, és ők rombolták le 1299-ben Kherszonészoszt, hogy később – pár kilométerrel odébb – megépítsék saját kikötővárosukat, a mai Szevasztopolt.
Kercs azonban továbbra is megmaradt: 1318-ban genovai olasz kereskedők emeltek itt erődöt azért, hogy saját hídfőállással rendelkezzenek a fekete-tengeri kereskedelemben. A Krímben megtelepedő tatárok közben muszlim hitre tértek, és saját államot hoztak létre. Az 1441-től létező Krími Tatár Kánság aztán hamarosan képes volt elszakadni az Arany Hordától.
Függetlenségük azonban nem tarthatott soká, hiszen új nagyhatalom bukkant fel a régióban: az Oszmán Birodalom. II. Bajezid szultán igyekezett szoros szövetségesi viszonyba kerülni az ekkor már főképp muszlimok lakta félsziget vezetőivel. A tatárok többször is támogatták hadjárataikat a havasalföldi és moldvai román fejedelemségek, vagy éppen Erdély ellen.
A cár szemet vet a Krímre
A félsziget modern történetében az egyik legnagyobb fordulatot minden bizonnyal Nagy Péter cár uralkodása jelentette. Ő volt ugyanis az
az orosz uralkodó, aki fejébe vette, hogy birodalmának szüksége van egy olyan kikötőre, amelynek nem fagy be a vize.
Északon erre alkalmas hely nemigen volt, ezért dél felé kezdett tájékozódni. Nem csoda, hogy korán felismerte a Krím jelentőségét. Megkezdődött hát egy több évszázadon át tartó geopolitikai kötélhúzás Szentpétervár és Isztambul között. Az oszmánok végül 1774-ben kénytelenek voltak lemondani a félszigetről, ami ekkor ismét független területté vált – de csak azért, hogy hamarosan az orosz érdekszféra részévé váljon.
A Patyomkin-falvak legendája
Szentpétervár ugyanis nem mondott le arról, hogy orosz tengerészek melengessék a lábukat a Fekete-tengerben. Nagy Katalin cárnő titkos férje, Patyomkin herceg 1783-ban végül sikeresen megszállta a térséget, majd egy meglepően alapos modernizációs programba kezdett.
Irigyei ekkor kezdték el terjeszteni róla országszerte, hogy valójában csak álfalvakat építtet. Ezeket a cárnő csak a hintóból szemlélte meg, így nem tudhatta szegény, hogy az egész felhajtás csupán szemfényvesztés volt. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője volt, de a pletyka olyan ragadósnak bizonyult, hogy a filmekhez készített díszletfalvak még napjainkban is a herceg nevét viselik.
A modernizáció egyébként olyan jól sikerült, hogy a cárnő itt, a Krím-félszigeten fogadta a török elleni háborúkban szövetségesévé vált II. Józsefet, a mi kalapos királyunkat, ezzel
demonstrálva, hogy bizony az oroszok is képesek civilizációt építeni.
A cárnő és a császár közös, török elleni háborújának egyik abszurd pillanatáról már írtunk korábban:
Az első háború, melyet a média közvetít
A következő századforduló aztán eléggé felborzolta a kedélyeket Európában. Volt itt minden: francia forradalom, napóleoni háborúk, Szent Szövetség, majd jöttek az 1830-as és az 1848-as forradalmak. Oroszország ezek mindegyikében fontos szereplőnek bizonyult – elég csak Napóleon legyőzésére vagy a magyar forradalom leverésére gondolnunk.
Törökország közben Európa beteg emberévé vált, így a hatalma csúcsán álló cári birodalom úgy érezte, hogy tovább terjeszkedhet. Csápjait ekkor már a tengerszorosok felé nyújtogatta. Azonban az a gondolat, hogy a Boszporusz és a Dardanellák esetleg orosz kézre kerül, már sok volt az európai nagyhatalmaknak.
Egy addig ritkán látott összefogás alakult ki Törökország oldalán:
Nagy-Britanniától Franciaországon át az olaszokig mindenki benne volt, sőt még az osztrákok is asszisztáltak hozzá, holott nekik elvileg hálásnak kellett volna lenniük az 1849-es orosz segítségért.
1853-1856 között zajló konfliktus végül krími háború néven vált ismertté. A három éven át tartó küzdelem végül orosz vereséggel zárult, melynek eredményeképpen le kellett mondani arról, hogy flottát tart fenn a Fekete-tengeren.
Ez volt az a háború, ahol már a modern sajtó is jelen volt: a viktoriánus angol sajtó közvetítőitől a német és francia újságírókig többen végigjárták a csaták helyszíneit, Szevasztopol véres ostromáról szóló tudósításaikat pedig magyar fordításban százezrek olvashatták.
A szólásszabadságba vetett hit is ekkor rendült meg igazán. Történt ugyanis, hogy
az angol The Times újságírói olyan pontos információkat közöltek az egyes hadműveletekről, hogy cikkeikből az orosz hadvezetés többször előnyt is tudott kovácsolni. Az eredmény végül az addiginál jóval szigorúbb katonai cenzúra bevezetése lett.
A háborút követően a térség bő fél évszázadig relatíve békésnek számított, de (mint utóbb kiderült) ez csak vihar előtti csend volt.
Kun Bélától Sztálinig
Az első világháborúban a Krímnek különösen fontos szerep jutott, hisz Törökország a központi hatalmak, míg Oroszország az antant oldalán harcolt. A Fekete-tengeren ismét hadihajók jelentek meg, hogy az addigi legpusztítóbb háborúban tovább növeljék az áldozatok számát.
Az 1917-ben kitört orosz forradalom után ez a térség a cáriak, az úgynevezett fehérek fő támaszpontja maradt. Lenin és társai természetesen minél hamarabb változtatni kívántak ezen, ezért vezényelték ide kipróbált emberüket, a magyarországi Tanácsköztársaság egykori vezérét, Kun Bélát.
Az egykori magyar külügyi népbiztos itt sokkal brutálisabb munkát végzett, mint szülőföldjén: két év alatt közel hatvanezer ember esett áldozatul az általa irányított terrorhullámnak.
Az ellenállás megtört, és a félsziget Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság néven a nagy Szovjetunió része lett.
Két évtizeddel később azonban már horogkeresztes lobogókat lehetett látni mindenhol: 1942 őszén ugyanis bevonult ide a Wehrmacht. A krími tatárok egy része felszabadítóként kezelte a németeket. Sztálin ezt nem is felejtette el nekik, amiért később százezrével deportáltatta őket Üzbegisztán területére. Közülük napjainkra mintegy 250 ezren költöztek csak vissza.
1945 februárjában ismét e félszigeten volt a világ szeme: itt találkoztak egymással a szövetséges nagyhatalmak vezetői. Churchill, Roosevelt és Sztálin ezen a konferencián arról beszélgettek, hogy miként is kellene festenie egy háború utáni Európának.
Kádár a Krímben
A második világháborút követően a Krím lett az orosz flotta fekete-tengeri hídfőállása. Közben azonban turisztikai vonzereje is megnőtt. Már a 19. század óta vonzotta a cári udvaroncokat ez a szép, napsütötte vidék, ezért nem csoda, hogy szaporodni kezdtek a szovjet pártfunkcionáriusok számára fenntartott üdülőtelepek is. Maga Kádár János is szívesen jött ide nyaralni.
Az 1991-es augusztusi puccs során
itt ejtették foglyul Mihail Gorbacsovot is, aki három napon át élvezhette a keményvonalas kommunisták vendégszeretetét,
míg hívei ki nem szabadították. Ekkor azonban már mindegy volt: a Szovjetunió napjai meg voltak számlálva.
Rendszerváltások(k)
1992-ben létrejött a Krími Köztársaság, ami azonban az ekkor függetlenné váló Ukrajna része maradt. Egy 1997-ben kötött szerződés felosztotta az egykori szovjet fekete-tengeri övezetet, ami lehetővé tette Oroszország számára, hogy továbbra is flottát állomásoztasson Szevasztopolban. Ezt a szerződést később 2010-ben ismét meghosszabbították, ami 2042-ig tartott volna. Csak hát jött 2014.
Újra dörögnek a fegyverek
2014-ben tüntetések kezdődtek az oroszpárti Viktor Janukovics kormánya ellen Ukrajnában. A megmozdulások a Krímre is kiterjedtek, melyek kifejezetten csípni kezdték a Kreml lakóinak egyébként is érzékeny szemét.
Putyin nem kívánta feladni Oroszország fekete-tengeri érdekeltségeit, ezért parancsot adott a Krím fontosabb stratégiai pontjainak megszállására. Ezt követően kikiáltották a Krími Köztársaságot, ami később integrálódott az Orosz Föderációba. Ennek ellenére a legtöbb ország még most is Ukrajna részeként ismeri el a félszigetet.
2019-ben a Kercsi-szorosban Oroszország óriási hidat emeltetett, amivel nemcsak a katonai utánpótlás mozgatása vált könnyebbé, hanem
demonstrálhatta is, hogy ez a térség még mindig az ő fennhatósága alá tartozik. A félsziget egykori etnikai tarkasága ma már csak a történelemkönyvek lapjairól ismert.
Bár élnek itt tatárok, az időközben ide költözött ukránok és oroszok abszolút többségben vannak.
2022 márciusában az egykori Kherszonészosz helyén emelt Herszont az orosz erők a hirtelen kibontakozó orosz-ukrán háborúban elfoglalták. Ősszel azonban kemény ukrán ellentámadás kezdődött, mely során Putyin erői kénytelenek voltak feladni a várost. Ahogy Norman Davies brit történész írta erről a régióról:
„talán nincs is jobb hely ennél, ami alkalmasabb lett volna emlékeztetni őket arra, hogy a dicsőség múlandó”.